Giuseppe Sarto 1835-ben Veneto tartományban, Riese falucskában született. 1858-ban szentelték pappá,  1884-ben mantuai püspök, majd 1893-ban velencei pátriárka lett. 1903-ban pápává választották. A „mindent Krisztusban megújítani” jelszóval vette át a kormányzást, ezt tetté is váltotta a lélek egyszerűségében, szegénységben és bátorságban. Ezekkel az erényekkel szította fel a keresztény életet a hívek között; kora tévedéseivel bátran szembeszállt. Meghalt 1914. augusztus 20-án.

Szent X. Piusz pápa Divino afflatu kezdetű apostoli rendelkezéséből

A Szentírásba bevett és isteni sugallatra szerzett zsoltárok – mint köztudomású – már az ősegyházban is csodálatos módon emelték azoknak a híveknek az áhítatát, akik szüntelenül bemutatták Istennek a dicséret áldozatát, azaz az ő nevének ajkukon fakadó magasztalását (vö. Zsid 13, 15; Oz 14, 3). Az ószövetségi szertartások gyakorlata alapján magában a szent liturgiában és a papi zsolozsmában is jelentős helyet kaptak a zsoltárok, így született meg, mint Vazul mondja, az Egyház szava és a zsoltározás, ez pedig VIII. Orbán elődünk elnevezése szerint édes gyermeke annak a himnuszéneklésnek, amelyet megszakítás nélkül énekelnek Isten és a Bárány trónusa előtt. Atanáz szerint ez tanítja meg az istentiszteletet végző embereket arra, hogy miképpen kell Istent dicsőíteni, és milyen szavakkal kell azt méltó módon kifejezni. Találóan mondja ezzel kapcsolatban Ágoston: Hogy az ember helyesen dicsőíthesse Istent, azért dicsőítette meg előbb önmagát Isten. És hogy miként dicsőítse az ember az Istent, azt az ő jóságos gondoskodásából tanulta meg, mert ő már megdicsőítette önmagát. A fentieken kívül van még a zsoltárokban valami olyan csodálatos erő is, amely az összes erény gyakorlására serkenti a lelkeket. Mert noha az egész Szentírásunk, az ó- és az újszövetségi egyaránt, Istentől sugalmazott, és hasznos a tanításra – miként ez írva is van (vö. 2 Tim 3, 16) –, mégis a zsoltárkönyv – mely olyan mint a Paradicsom – az összes többi könyv gyümölcsét magában foglalva énekel, és azokkal együtt ráadásul saját gyümölcseit nyújtja a zsoltározás közben. Atanáz ismét találóan egészíti ki a mondottakat: Én úgy gondolom, hogy a zsoltározó számára szinte olyan a zsoltár, mint egy tükör, és a zsoltározó ebben olyan élethűen szemléli saját magát is, meg lelkének érzéseit is, hogy ezért is imádkozza azokat olyan szívesen. Ezért írja Ágoston a Vallomásaiban: Mennyire sírtam a himnuszok és énekek közben, milyen nagy buzgalomra indított szelíd hangú Egyházad szava! Mihelyt meghallottam ezeket a szavakat, a te igazságod töltötte el a szívemet, fellángolt a buzgóságom, és folytak a könnyeim; milyen jó volt azokat hallanom. Mert ugyan kit ne indítana meg a zsoltárok ama számos helye, ahol Isten végtelen felségéről, mindenhatóságáról, felfoghatatlan igazságáról, jóságáról vagy kegyességéről és a többi végtelen dicsőségéről olyan ékesen beszél? Kit ne lelkesítene hasonló érzelmekre az Istentől kapott jókért mondott sok hálaadás vagy az a sok bizalomteljes kérőimádság, vagy az a bűnbocsánatért esdő sok könyörgés? Ki az, akinek a szeretetét fel ne gyullasztaná megváltó Krisztusunk ékesen szóló előképe, akinek dicsőítő vagy könyörgő, reményteli vagy vágyódó szavát hallotta minden zsoltárban Ágoston?