Az afrikai Tagastében született 354-ben. Hányatott ifjúsága volt mind tudományos, mind pedig erkölcsi téren, mígnem Milánóban megtért, és 387-ben Szent Ambrus püspök megkeresztelte. Hazájába visszatérve aszketikus életet élt. 395-ben Hippó püspökévé választották. 34 éven keresztül hívei példaképe volt, beszédeivel és írásaival nevelte őket. Műveiben kora tévedései ellen küzdött, és az igaz hitet bölcsen világította meg. Meghalt 430. augusztus 28-án.

Intést kaptam, hogy térjek magamba, és azért vezetéseddel bensőm mélységébe léptem. Megtehettem, mert te lettél segítőm (vö. Zsolt 29, 11). Beléptem. Lelkem szeme bármilyen gyönge volt, de lelkem e szeme fölött, értelmem fölött, változhatatlan világosságot láttam. Nem a testi szemmel is látható mindennapi világosságot. Nem is ezzel a világossággal valami egyneműt, ennél talán nagyobbat, vakítóbban világítót és özönével mindent betöltőt. Nem ebből származott, hanem másmilyen volt, minden egyébtől ugyancsak eltérő. Nem úgy terült értelmem fölé, mint például a vízre az olaj, vagy földünkre az ég. Magasabban volt, mert ő alkotott engem, és én alatta voltam, hiszen tőle kaptam létezésemet. Ha valaki az igazságot ismeri, ismeri ezt a fényt is. Ó, örök igazság! Ó, igaz szeretet! Ó, szeretetreméltó örökkévalóság! Te vagy ez, Istenem. Éjjel-nappal hozzád sóhajtozom. Midőn első ízben észrevettelek, magadhoz emeltél engem, hogy rádöbbenjek: valóban létezik, amit ismernem kellene, de ismeretére még nem vagyok alkalmas. Nagy erősen reám sugaraztál, és visszalökted gyönge pillantásomat. Szeretet és borzongás remegett végig rajtam. Ráeszméltem, hogy messze bolyongok tőled, és nem hasonlítok hozzád ezen a vidéken. Mintha a magasságból szavadat hallottam volna: „Én az erősek eledele vagyok. Növekedj, és eszel majd belőlem. Nem te változtatsz azonban engem magadba, mint tested eledelét, hanem te változol majd belém.” Utat kerestem, miképpen szerezzek erőt, amely alkalmassá nevel majd arra is, hogy élvezzelek téged. És nem találtam, míg nem öleltem át az Isten és az ember közötti közvetítőt, az ember Krisztus Jézust (vö. 1 Tim 2, 5). Ő mindenek fölött való, örökké áldott Isten (Róm 9, 5). Hívogat és szólongat bennünket: Én vagyok az út, az igazság és az élet (Jn 14, 6). Az eledelt, amelynek vételére még gyönge voltam, a test leplébe zárta, mert az Ige testté lett (Jn 1, 14), hogy tejjel etesse csecsemőkorunkat Bölcsességed révén. Mindent általa teremtettél. Éppen olyan régi, mint örökkön új Szépség: későn gyulladt föl szereteted bennem. Íme, belül voltál, én pedig kívül, és kint kerestelek. Szépséges világodnak én rútságommal rohantam neki. Velem voltál, de én nem voltam veled. Távol tartottak tőled engem olyan dolgok, amelyek nem léteznének, ha nem volnának benned. Hívtál, kiáltottál, és összetörted süketségemet. Fölcsillámlottál, sugarad rám özönlött, és messze űzted vakságomat is. Illatoztál, én lélegzetet vettem, és már lihegek feléd. Megízleltelek, már éhezek reád, és szomjúhozlak téged. Érintettelek, és fölgyulladt a vágyam, hogy békédet elnyerjem. (Szent Ágoston püspök Vallomásainak könyvéből)