Kedd

Ter 32,23-33; Mt 9,32-38

„Nem bocsátalak el, míg meg nem áldasz engem.”

Az atyai áldást csalással szerezte meg Jákob, Isten áldásáért viszont meg kell küzdenie. Győztesen kerül ki a küzdelemből, de nem sértetlenül: élete végéig hordozza az Úrral való viaskodás nyomát.

Sokan vannak, akik nem vállalják ezt a küzdelmet. A farizeusok például nem harcolnak Istennel az áldásért, nem szolgáltatják ki szívüket Jézus érintésének, hanem inkább vastag páncéllal veszik körül, s ellenállnak a kegyelemnek. De nem is nyerhetik el az áldást, nem is lehetnek a nép atyái és pásztorai, sem munkások az Úr aratásában.

Csak az nyerheti el Isten áldását, papként, szerzetesként, világban élő elkötelezett keresztény hívőként csak az vállalhat küldetést az Egyházban, aki kész a küzdelemre. Aki vállalja a harcot, amelyet nem Isten ellenében, hanem inkább ővele kell megharcolni a gonosszal szemben. S a küzdelem a sötétben folyik, mindaddig, míg el nem jutunk arra a pontra, ahol már semmi mást nem kérünk Istentől, csak az ő áldását. Ha minden erőnkkel belé kapaszkodunk, s nem eresztjük el, míg meg nem áld bennünket, azaz saját isteni életét meg nem osztja velünk. Az egész harc erre megy ki: hogy ne érjük be kevesebbel, mint ővele magával. Akkor Isten győztesnek nyilvánít bennünket, s „megadja” magát annak, aki őrá vágyakozik.

Ne feledjük azt sem, hogy nem kerülhetjük el, hogy Isten megsebezzen bennünket. Ez a sebesülés lesz emléke a küzdelemnek, hogy soha meg ne feledkezzünk róla. Mert csak az lehet az isteni áldás hordozója, aki az Úr kézjegyét viseli, aki stigmatizált – talán kívül is, de szívében bizonyosan.

Amerre az Úr Jézus jár, mindenkit megérint (Isten ujjával, a Szentlélekkel – olvassuk Lukács evangélistánál). Ez az érintés egyszerre gyógyít és megsebez. Helyreállítja a természet rendjét, visszahelyez a társadalomba, ugyanakkor újabb hiányt támaszt, amely itt a földön nem gyógyítható: mélységes sóvárgást az isteni élet után.

Boldogok, akik azt a sebet viselik! Akik saját testükben-lelkükben élik át, hogy Isten újra meg újra „átvérzi a történelem szövetét” (Pilinszky). Ők lesznek alkalmasak arra, hogy a nép atyái és pásztorai legyenek. Az ő életükben az Istennel való birkózás édes öleléssé válik, s együtt munkálkodnak tovább, hirdetve Isten országának örömhírét, és meggyógyítva minden betegséget és minden bajt.

(Barsi Balázs-Telek Péter-Pál: Magasság és mélység – Évközi idő)