† EVANGÉLIUM Szent János könyvéből
Feltámadása után Jézus egy alkalommal így jelent meg tanítványainak a Tibériás-tó partján:
Együtt voltak Simon Péter és Tamás, melléknevén Didimusz (vagyis Iker), továbbá a galileai Kánából való Nátánáel, Zebedeus fiai és még két másik tanítvány. Simon Péter így szólt hozzájuk: „Elmegyek halászni.” „Mi is veled megyünk” – felelték. Kimentek és bárkába szálltak. De azon az éjszakán nem fogtak semmit.
Amikor megvirradt, Jézus ott állt a parton. A tanítványok azonban nem ismerték fel, hogy Jézus az.
Jézus megszólította őket: „Fiaim, nincs valami ennivalótok?” „Nincs” – felelték. Erre azt mondta nekik: „Vessétek ki a hálót a bárka jobb oldalán, ott majd találtok.” Kivetették a hálót, s alig bírták kihúzni a tömérdek haltól.
Erre az a tanítvány, akit Jézus szeretett, így szólt Péterhez: „Az Úr az!” Amint Simon Péter meghallotta, hogy az Úr az, magára öltötte köntösét – mert neki volt vetkőzve –, és beugrott a vízbe.
A többi tanítvány követte a bárkával. A hallal teli hálót is maguk után húzták. Nem voltak messze a parttól, csak mintegy kétszáz könyöknyire. Amikor partot értek, izzó parazsat láttak, s rajta halat, mellette meg kenyeret. Jézus szólt nekik: „Hozzatok a halakból, amelyeket most fogtatok.” Péter visszament, és partra vonta a hálót, amely tele volt nagy halakkal, szám szerint százötvenhárommal, s bár ennyi volt benne, nem szakadt el a háló.
Jézus hívta őket: „Gyertek, egyetek!” A tanítványok közül senki sem merte megkérdezni: „Ki vagy?” – hiszen tudták, hogy az Úr az. Jézus fogta a kenyeret, és adott nekik. Ugyanígy a halból is.
Ez volt a harmadik eset, hogy a halálból való feltámadása után Jézus megjelent tanítványainak. Jn 21,1-14

Mindenható, örök Isten, te Húsvét szent titkában a kiengesztelődés szövetségét kötötted meg az emberekkel. Add, hogy amit ünneplő lélekkel vallunk, életünkkel valóra is váltsuk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

† EVANGÉLIUM Szent Lukács könyvéből
Abban az időben:
Az (Emmauszból visszatért) tanítványok beszámoltak az úton történtekről, meg arról, hogyan ismerték fel (Jézust) a kenyértöréskor.
Míg ezekről beszélgettek, egyszer csak megjelent köztük (Jézus), és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Ijedtükben és félelmükben azt vélték, hogy szellemet látnak. De ő így szólt hozzájuk: „Miért ijedtetek meg, és miért támad kétely a szívetekben? Nézzétek meg kezemet és lábamat! Én vagyok. Tapintsatok meg és lássátok, a szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van.” Ezután megmutatta nekik a kezét és a lábát.
De örömükben még mindig nem mertek hinni, és csodálkoztak. Ezért így szólt hozzájuk: „Van itt valami ennivalótok?” Adtak neki egy darab sült halat. Fogta és a szemük láttára evett belőle.
Aztán így szólt hozzájuk: „Ezeket mondtam nektek, amikor még veletek voltam. Be kell teljesednie mindannak, amit rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban írtak.” Ekkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az írásokat.
Majd így folytatta: „Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell, és harmadnap fel kell támadnia a halálból. Nevében megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. Ti tanúi vagytok ezeknek.” Lk 24,35-48

Istenünk, te neved megvallásában egyesíted a sok különféle nemzetet. Add, hogy egyek legyünk a hitben és a keresztény életben, akik újjászülettünk a keresztség vizében. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Tissot: Emmauszi út

† EVANGÉLIUM Szent Lukács könyvéből
Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak, és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?”
Ő megkérdezte: „Miért, mi történt?” Azok ezt felelték: „A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagy hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták.”
Jézus erre így szólt: „Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Azután Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az írásokban őróla szól.
Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és fölismerték. De ő eltűnt előlük.
Akkor azt mondták egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az írásokat?”
Még abban az órában útra keltek és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben. Lk 24,13-35

Istenünk, te évről évre megörvendeztetsz minket az Úr feltámadásának ünnepével. Add jóságosan, hogy földi ünneplésünk segítsen el az örök boldogságra. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

† EVANGÉLIUM Szent János könyvéből
Húsvétvasárnap reggel Mária Magdolna könnyezve állt Jézus sírjánál. Amint ott sírdogált, betekintett a sziklasírba, és ahol Jézus holtteste feküdt, két, fehér ruhába öltözött angyalt látott. Ott ültek, az egyik a fejnél, a másik a lábnál.
Így szóltak hozzá: „Asszony, miért sírsz?” „Mert elvitték az én Uramat – felelte –, és nem tudom, hová tették.”
Ezzel hátrafordult, és íme, Jézus állt előtte. Nézte, de nem ismerte föl, hogy ő az.
Jézus megkérdezte: „Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” Mária Magdolna azt hitte, hogy a kertész az, és így válaszolt: „Uram, ha te vitted el, mondd meg, hová tetted, hogy magammal vihessem.” Jézus erre megszólította: „Mária!” Mária felkiáltott: „Rabboni!” – vagyis Mester.
„Ne tartóztass! – felelte Jézus. – Még nem mentem föl az Atyához, Te most menj testvéreimhez, és vigyél hírt nekik! Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.”
Mária Magdolna elsietett. Hírül vitte a tanítványoknak: „Láttam az Urat.” – És elmondta, amit az Úr üzent. 

Jn 20,11-18

† EVANGÉLIUM Szent Máté könyvéből
Vigyétek hírül testvéreimnek, hogy menjenek Galileába. Ott viszontláthatnak engem.
Húsvétvasárnap reggel az asszonyok sietve távoztak el Jézus sírjától. Félelemmel, de még nagyobb örömmel eltelve futottak, hogy értesítsék a tanítványokat.
Egyszerre csak Jézus jött szembe velük, és megszólította őket: „Üdv nektek!” Az asszonyok odafutottak, leborultak előtte, és átkarolták a lábát. Jézus így szólt hozzájuk: „Ne féljetek! Siessetek, és vigyétek hírül a tanítványoknak, hogy menjenek Galileába! Ott majd viszontlátnak engem.”
Az asszonyok még úton voltak, amikor néhány őr a városba ment, és jelentette a főpapoknak mindazt, ami történt. Ezek összehívták a nép vezetőit, és tanácsot tartottak. Azután sok pénzt adtak a katonáknak, és meghagyták nekik: „Mondjátok, hogy éjnek idején, amíg mi aludtunk, eljöttek Jézus tanítványai, és ellopták őt. Ha a helytartó tudomást szerez a dologról, mi majd megnyugtatjuk, és kimentünk titeket.”
A katonák elfogadták a pénzt, és úgy tettek, amint kioktatták őket. Ez a beszéd a zsidóknál a mai napig el van terjedve. Mt 28,8-15

Grácián atya  homíliája itt hallgatható:

Rembrandt: Az emmauszi vacsora

Talán először nem ismerjük fel Őt. Talán mi is korlátozva vagyunk látásunkban. Talán nem látjuk tisztán az arcát. Túl nagy a fény? Vagy éppen a homály? Eltakarják szemünk elől a Feltámadottat a fájdalmak, a veszteségek, a szorongás, a reménytelenség érzése.

„Nem hagylak árván titeket, eljövök hozzátok” (Jn 14,18) Jézus a mindig mellénk szegődő. Vágyunk az ő barátságára, társaságára. Marasztaljuk őt, mert jól esnek szavai, jelenléte. „Maradj velünk, Urunk, mert már esteledik, és lemenőben a nap.” (vö: Lk 24,29) Szükségünk van erre a sötétségre, ami körülveszi az Urat, szükségünk van az ő hallgatására, hogy megtapasztalhassuk nagyságának mérhetetlenségét, hatalmának az emberitől egészen különböző voltát, és beletekinthessünk saját semmiségünk szakadékába.

De az Úr aztán így szól életünk éjszakájába: „Legyen világosság!” Ezt a világosságot, amit a húsvéti gyertya jelképez, és amit otthonaink megannyi csöppnyi gyertyája jelképez, ezt egyedül a hit adhatja meg ebben a sötét világban. A mi hitünk, ami az Úr feltámadásának fényéből fakad, aki „az örök Hajnalcsillag, ki soha nem lát alkonyt: Jézus Krisztus, ki visszatérve a sírból az emberi nemre szelíden árasztja a megváltás fényét.” (Exultet)

Krisztus ma is és most is mellénk szegődik, jelen van az életünkben, éjszakáinkban, reménytelenségeinkben. Ő az Élő, aki velünk együtt járja az utat, feltárja számunkra az események, a fájdalom és a halál, az öröm és az ünnep értelmét, vágyaink és ürességünk értelmét, belép otthonunkba, és velünk marad, táplál a kenyérrel, önmagával, mint az emmauszi tanítványokat.

Jézus, aki megmutattad felragyogó arcodat és felragyogó sebhelyeidet tanítványaidnak, könyörülj rajtunk!

A feltámadott Jézus arca az Ismeretlené és a mégis örökkön Ismerősé, az emberé és az Istené.

Imádság

 „Hát mégis eljöttél, irgalmas Jézus! Segíts hát, könyörülj rajtunk, akik annyira elfáradtunk! Krisztus, oltsd ki a kegyetlen fenyegetést, könnyítsd meg gyenge sóhajtásainkat! Megmentetted az élőket kereszteddel – ragadd ki hát a halottakat is haláloddal! Velünk együtt a világ is elpusztult. Jöttödre vágyott minden teremtmény. A mi kínjaink is érted sóhajtottak. Az alvilág tőled sápadt mindig – most, hogy itt vagy, mentsd fel a vádlottakat, s ha felkelsz innen, védelmezd a tieidet! Egyedül te tudtad megtaposni a kígyó fejét. Te akartad az érckapukat és a vaszárakat összezúzni. Nyíljon hát ki könyörgésünkre a kapu, áradjon be a tiszta fény!” (Ismeretlen, IV. századi szerző)

Hallgatnivaló

Liszt Ferenc: Krisztus – oratórium

O filii et filiae (Ó, ifjak, lányok, gyermekek)

https://www.youtube.com/watch?v=OJ3QXdkPeDw

Pilinszky János:

Harmadnapon

És fölzúgnak a hamuszín egek,

hajnalfele a ravensbrücki fák.

És megérzik a fényt a gyökerek

És szél támad. És fölzeng a világ.

Mert megölhették hitvány zsoldosok,

és megszünhetett dobogni szive –

Harmadnapra legyőzte a halált.

Et resurrexit tertia die.

Grácián atya Nagyszombaton az esti vigília-szertartáson elhangzott homíliája itt hallgatható:

Nagyszombat

 7. Atyám, kezedbe ajánlom lelkem!

Az utolsó szó az Atyáé. Akihez tartozik, aki a minden. A végponton még egyszer ennek az odatartozásnak a megvallása ez az ige. A végső szó a teljes odaadottságé. Ez Jézus válasza a szenvedésre, a kudarcra, az elhagyatottságra, a halálra. A halál kapujában most már mindegyikünk egyetlen lehetséges, emberségünket beteljesítő utolsó szava.

És íme, a templom függönye kettészakadt felülről az aljáig, a föld megrendült, a sziklák megrepedtek, a sírok megnyíltak, és sok elhunyt szentnek föltámadt a teste. A százados pedig, és akik vele együtt őrizték Jézust, a földrengés és a történtek láttán nagyon megrémültek és azt mondták: »Ez valóban Isten Fia volt.« (Mt 27,51-52.54)

Cesar Franck: Les Sept Paroles du Christ en Croix – 7. Pater, in manus tuas commendo spiritum meum

https://www.youtube.com/watch?v=JF4p7KdCt3Q

Pilinszky János:

Fokról–fokra

Ahogy a semmi kisimítja

az agónia árkait,

miként a vidék hófúvás után

lecsillapúl, hazatalál,

valahogy úgy alakúl, rendeződik

fokról-fokra ember és Isten,

pusztulás és születés párbeszéde.

Rembrandt: Krisztus a kereszten

Nagypéntek

 6. Beteljesedett!

Az óra, amiről Jézus beszélt. Az ő órája. Most itt van, eljött. Mi a célja ennek az órának? Hogy Jézusban egészen feltáruljon Isten az ember számára. Homály nélkül, fedetlenül. Mózes a hegyen, bár beszélhetett vele, nem láthatta Isten arcát. Most ezen a hegyen Isten arca feltárul. A függöny kettészakad, a homály megszűnik. Semmi sem takarja el Istent az emberi szem elől. Itt állunk most a kinyilatkoztatás teljességében.

Cesar Franck: Les Sept Paroles du Christ en Croix – 6. Consummatum est

https://www.youtube.com/watch?v=0G7LYLaXreQ

Paul Celan:

Tenebrae

Közel vagyunk, Uram,

foghatón közel.

Már fogva, Uram,

egymásba marva, mintha

mindőnk teste a te

tested volna, Uram.

Imádkozz, Uram,

imádkozz hozzánk,

közel vagyunk.

Kajlán mentünk oda,

mentünk oda, ráhajolni

katlanra, vályúra.

Az itatóra, Uram.

Vér volt, a vért

te ontottad, Uram.

Csillogott.

A te képedet verte a szemünkbe, Uram.

Nyitva s üres a szem, a száj, Uram.

Ittunk, Uram.

A vért és a képet a vérben, Uram.

Imádkozz, Uram.

Közel vagyunk.

(Lator László fordítása)

Nagycsütörtök

 5. Szomjazom!

Egyetlen szó, a testi gyötrelem végletes kínja, ami a kereszten soha nem volt sűrűségű szimbólumává válik Isten és ember kapcsolatának. A teljesség üressé teszi magát, hogy elszenvedje az üresség kínját, vággyá, amit betölteni nem akar, csak betöltetni az ember által, a végessel, a töredékessel, az esendővel. Soha nem érthetjük teljesen Isten önmagát háttérbe szorító, önmagát kiüresítő szándékát, aki már a teremtéssel mintegy szükségszerűen „keresztre feszíttetik”, mikor kiszolgáltatja magát az emberi szabad akaratnak, az elutasításnak, a gyűlöletnek. Benne nincs elutasítás, fikarcnyi gyűlölet sem, éppen ezért elszenvedi a betöltetlenség minden hosszát és szélességét, mélységét és súlyát.

Cesar Franck: Les Sept Paroles du Christ en Croix – 5. Sitio

https://www.youtube.com/watch?v=kr8zzAgC1z8

René Guy Cadou:

Életgyónás

Uram! Ki tudja, tán már holnap rád találok!

Éjszaka lesz! A rét korlátja mellett álldogálok,

Tudod! Mint Gauguin képén a festő, ormótlan facipőben,

Mandulaszínű körgallérban, amely kifakult az őszi esőkben,

És várom, hogy jöjj, te vagy angyalod, vagy szertartóid közül valaki,

Az ég négy deszkafala közt, amelyek mint egy gyóntatószék falai,

Ó, várlak téged, közeledsz az úton, hogy megszólíts és én megzavarodjam.

Íme a szégyen sarokpántjain életem ládája kipattan,

Egyszerre egész múltam hitvány könyvtárpolca leszakad,

Kitárva fölvágatlan lapjait és a fajtalan rajzokat,

Többé nincs mit leplezni, ó Uram,

Se túlnagy kesztyűt húzni már, se kínosan

Magunkon át másra hasonlítani nem kell,

Mert bordáim te méred meg véres kezeddel.

Rónay György fordítása)

Nagyszerda

 4. Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?

Ez az ige a végső elhagyatottság tanúbizonysága. Már nem is saját szó, hanem a zsoltáré. Az elhagyatottság szava, de az imáé is egyben. Jézus nem tud nem imádkozni, még az Istentől való legnagyobb távolság idején sem. Az ő számára minden az ima lehetőségét adja, és minden helyzet imádsággá válik a szív Istenhez fordulásában. Mert nincs olyan helyzet, amikor ez ne lehetne lehetséges. Isten távol van, mert Ő Isten, én pedig teremtmény; de egyben közelebb is van hozzám, mint én önmagamhoz. Ez a két állítás egyszerre igaz. A kereszten Jézus ennek végtelen kettősségében, metszéspontjában feszül. Őmiatta, ha érezzük is a sötétséget, a távolság szédítő és ijesztő valóságát, már soha nem kell kételkednünk a jelenlétben, az egyetlen igazi, valóságos, mindent átható isteni jelenlétben.

Cesar Franck: Les Sept Paroles du Christ en Croix – 4. Deus meus, ut quid dereliquisti me

https://www.youtube.com/watch?v=kVY_-zEilB4

Paul Claudel:

Sötétség

Én itt vagyok, a másik másutt, s a csönd irtózatos már.

Oly szerencsétlenek vagyunk! és rostáján a Sátán egyre rostál.

Szenvedek és a másik is szenved, és nincs út köztem és

Közötte, és kettőnk között nincsen se szó, se kéz.

Semmi, csupán az éjszaka, mely közös és közölhetetlen.

Az éj, amelyben mit sem alkotunk, s a szörnyű meddőség a szeretetben.

Fölneszelek, s magam vagyok, a félelem elborít,

Szavának mását hallom, s egy sikoly hangjait.

Valami gyönge fuvalmat hallok, és hajam égnek merevül.

Mentsd meg őt a halálveszélyből és a Vad karmai közül.

Ha újra itt a halál íze a fogaim között, a láz,

A csikarás, a hányinger, a fonákra fordulás.

Egyedül voltam a présben, és tiportam a szőlőt tébolyomban

Ma éjjel, míg fölcsapó nevetéssel egyik faltól a másikig loholtam.

Aki a szemünket alkotta, szem nélkül lát-e vajon engem?

Aki a fület teremtette, fül nélkül meghallja-e szavamat?

Tudom, hogy ahol túlárad a bűn, irgalmad még jobban bővelkedik.

Imádkozzunk, mert a Világ Fejedelmének órája ez itt.

(Rónay György fordítása)