† EVANGÉLIUM Szent Márk könyvéből (Mk 1,40-45)
Abban az időben: Egy leprás jött Jézushoz. Térdre borult előtte, és így kérlelte: „Ha akarod, te meg tudsz tisztítani engem!” Jézusnak megesett rajta a szíve. Kinyújtotta kezét, megérintette, és azt mondta neki: „Akarom! Tisztulj meg!” Erre rögtön elmúlt a leprája, és megtisztult. Jézus szigorúan ráparancsolt, és mindjárt elküldte ezekkel a szavakkal: „Vigyázz, ne szólj erről senkinek egy szót sem, hanem menj, mutasd meg magadat a papnak, és tisztulásodért mutasd be a Mózes rendelte áldozatot, bizonyságul nekik.” Ám az, alighogy elment, mindenfelé hirdetni és híresztelni kezdte a dolgot. Emiatt Jézus nem mehetett többé nyilvánosan a városba, inkább kint, elhagyatott helyeken tartózkodott. Mégis, mindenünnen özönlöttek hozzá az emberek.
.

† EVANGÉLIUM Szent Márk könyvéből (Mk 8,1-10)
Egy alkalommal ismét nagy tömeg vette körül Jézust. Mivel nem volt mit enniük, odahívta tanítványait, és így szólt hozzájuk: „Sajnálom a népet. Már harmadnapja kitartanak mellettem, és nincs mit enniük. Ha pedig étlen bocsátom haza őket, kimerülnek az úton, hiszen többen közülük messziről jöttek.”
Tanítványai így feleltek: „Honnan vehetnénk itt a pusztában annyi kenyeret, hogy mind jóllakjanak?”
Jézus ekkor megkérdezte tőlük: „Hány kenyeretek van?” Azt felelték: „Hét.” Akkor meghagyta a népnek, hogy telepedjék le a földre. Majd fogta a hét kenyeret, hálát adott, megtörte és odaadta tanítványainak, hogy osszák szét. Szét is osztották a nép között. Volt néhány kisebb haluk is. Azokat is megáldotta és meghagyta, hogy osszák szét.
Ettek, és jól is laktak. Aztán felszedték a maradékot: hét kosár telt meg vele. Mintegy négyezren voltak. Azután elbocsátotta őket. Maga pedig tanítványaival hajóba szállt, és Dalmanuta környékére ment.

† EVANGÉLIUM Szent Márk könyvéből (Mk 7,31-37)
Jézus eltávozott Tírusz vidékéről, és Szidonon át a Galileai-tóhoz érkezett, a Tízváros környékére. Ott egy siketnémát vittek hozzá, és kérték, hogy tegye rá a kezét. Jézus félrehívta őt a tömegből, ujját a fülébe dugta, majd nyállal megérintette a nyelvét. Azután föltekintett az égre, fohászkodott, és így szólt: „Effeta”, vagyis „Nyílj meg!”
Erre megnyílt a siket füle, megoldódott a nyelve, és érthetően beszélt. Jézus megparancsolta, hogy ezt senkinek se mondják el. De minél jobban tiltotta, annál inkább hirdették. Szerfölött csodálkoztak, és azt mondták: „Mindent jól cselekedett: a siketeknek visszaadta hallásukat, a némáknak pedig a beszédet.”

1858. február 11. és július 16. között a franciaországi Lourdesban, a massabielle-i barlangnál a Szeplőtelen Szűz 18 alkalommal jelent meg Soubirous Bernadettnek. Ezt az egyszerű leányt használta fel a Szent Szűz arra, hogy a bűnösöket megtérésre szólítsa fel, és az Egyházban új lendületet adjon az imádságnak, a keresztény szeretetnek, a betegek és a szegények szolgálatának.

Szent II. János Pál pápa 1984-ben kiadta a Salvifici Doloris kezdetű apostoli levelét, amelyben az emberi szenvedés értékeire mutatott rá, 1992-ben pedig elrendelte, hogy február 11-e, a Boldogságos Szűz Mária lourdes-i megjelenésének emléknapja egyben a Betegek Világnapja legyen. A világnap célja, hogy „Isten egész népe kellő figyelmet szenteljen a betegeknek, segítse elő a szenvedés megértését”.

Soubirous Szent Mária Bernadett szűz leveléből:

Az egyik napon, amikor két leánnyal a Gave folyó partjára mentem ki rőzsét gyűjteni, valami szélzúgást hallottam. A rét felé fordultam, de a fákat egy cseppet sem láttam hajlongani. Ekkor fölemeltem fejemet, és észrevettem a barlangot. Megláttam ott a fehér ruhába öltözött Úrnőt. Tündöklő fehér ruha volt rajta, és kék öv a derekán, mindkét lábán világossárga rózsa, olyan színű volt, mint az olvasója.

…

Az Úrnő csak a harmadik alkalommal szólt hozzám, és megkérdezte, hajlandó lennék-e tizenöt napon át kijönni ide hozzá. Azt feleltem, hogy igen. De hozzátette még, hogy biztatnom kell a papokat, hogy építtessenek fel ott egy kápolnát. Aztán megparancsolta, hogy igyam a forrásból. Mivel nem láttam ott semmi forrást, elindultam a Gave folyóhoz. Ő azonban jelezte, hogy nem a folyóról beszélt, és ujjával a forrásra mutatott. Amikor pedig arra a helyre mentem, ott csak sárral kevert kis vizet találtam. Kezemmel semmit nem tudtam meríteni belőle, azért kaparni kezdtem, és végre kevés vizet bírtam meríteni a markommal. Háromszor kimertem, és a negyedik alkalommal már inni is tudtam belőle. Ezután megszűnt a látomás, és én hazamentem.

Tizenöt napon át pedig visszamentem oda, és az Úrnő egy hétfő és egy péntek kivételével mindennap megjelent nekem ugyanazt parancsolva, hogy figyelmeztessem a papokat ott egy kápolna felépítésére, és kérte, hogy menjek a forráshoz megmosdani, és imádkozzam a bűnösök megtéréséért. Többször kérdeztem ugyan kiléte felől, de ő csak szelíden mosolygott. Végül is karját felemelve és szemével az égre tekintve megmondta nekem, hogy ő a Szeplőtelen Fogantatás.

E tizenöt nap alatt három titkot is közölt velem, de megtiltotta, hogy ezeket bárkinek is eláruljam. Én pedig ezeket mindeddig hűségesen megőriztem.

Szent Benedek nővére, az umbriai Nursiában (ma Norcia) született 480 körül. Fivérével együtt Istennek szentelte magát, és követte őt Monte Cassinóra, ahol 547 körül halt meg.

Nagy Szent Gergely pápa „Párbeszédek” című könyvéből:

Szent Benedeknek volt egy leánytestvére, Skolasztika, aki gyermekkora óta Istennek volt szentelve. Évenként egyszer el szokott menni a testvéréhez, aki ilyenkor lement hozzá a monostor kapuján kívül levő közeli majorba. Egy alkalommal, szokása szerint, megérkezett Skolasztika, és tiszteletreméltó testvére felkereste őt tanítványai kíséretében. Az egész napot Isten dicséretében és jámbor beszélgetésben töltötték, amikor pedig beesteledett, vacsorához ültek. A beszélgetés tovább folyt, a késő órákig. Ekkor ez az Istennek élő szűz azzal a kéréssel fordult testvéréhez: „Nagyon kérlek, ma éjjel ne menj el, hadd beszélgessünk egész reggelig a mennyei élet örömeiről.” „Mi jut eszedbe, nővérem – válaszolta fivére –, az képtelenség, hogy ne menjek haza a cellámba.” A szent nővér, amikor testvére tagadó válaszát meghallotta, imára kulcsolta és az asztalra tette a kezét, fejét ráhajtotta, és imádkozni kezdett Istenhez, aki mindent megtehet. És abban a pillanatban, hogy a fejét felemelte, heves villámlás és mennydörgés kezdődött, és óriási záporeső zúdult le a majorra, de oly nagy, hogy Szent Benedek meg a vele érkezett testvérek ki sem léphettek a ház küszöbén.

Ekkor Isten embere egészen elszomorodva panaszos hangon így szólt: „A mindenható Isten legyen irgalmas hozzád, nővérem! Jaj, mit csináltál!” Skolasztika így válaszolt: „Nézd, kértelek téged, s te nem hallgattál rám. Aztán kértem az én Istenemet, és ő meghallgatott engem! Most aztán, ha tudsz, csak lépj ki, és engem itt hagyva, menj haza a monostorba.” Testvére mi mást tehetett: ha a szép szóra nem is, hát ott maradt kénytelenségből. Így történt azután, hogy átvirrasztották az egész éjszakát, és lelki beszélgetéssel kölcsönösen felüdítették egymást. Csoda-e, ha erősebbnek bizonyult a nővér, mint a fivére? Nemde megmondta Szent János, hogy Isten a szeretet? (1 Jn 4, 8) Nagyon igazságos tehát, hogy az győzött, aki jobban szeretett. Három nap elmúltával, amikor Isten embere éppen az égre emelt tekintettel a cellájában tartózkodott, látta nővérének lelkét, mint egy galambot, hogy kiröppenve testéből, felhatol, és bejut az égbe. Nagyon megörült Benedek e nagy dicsőség láttán, hálaimával és himnuszokkal mondott köszönetet Istennek. Azután elküldte a testvéreket, hozzák el a monostorba a holttestet. Abba a sírba temettette el nővérét, amelyet ő saját magának már előre elkészített. Így történt, hogy akiknek a lelke mindig is egy volt Istenben, azoknak a testét a sír sem választotta el.

† EVANGÉLIUM Szent Márk könyvéből (Mk 7,1-13)
Abban az időben összegyűltek Jézus köré a farizeusok és néhány írástudó Jeruzsálemből. Látták, hogy egyik-másik tanítványa tisztátalan, vagyis mosatlan kézzel eszi a kenyeret. A farizeusok és általában a zsidók ugyanis nem esznek addig, amíg meg nem mossák a kezüket könyékig, így tartják meg az ősök hagyományait. És ha piacról jönnek, addig nem esznek, míg meg nem mosakszanak. S még sok más hagyományhoz is ragaszkodnak: így például a poharak, korsók, rézedények leöblítéséhez.
A farizeusok és írástudók tehát megkérdezték: „Miért nem követik tanítványaid az ősök hagyományait, miért étkeznek tisztátalan kézzel?”
Ezt a választ adta nekik: „Képmutatók! Találóan jövendölt rólatok Izajás, amint írva van:
Ez a nép ajkával tisztel engem, ám a szíve távol van tőlem.
Hamisan tisztelnek, olyan tanokat tanítván, amelyek csak emberi parancsok.
Az Isten parancsait nem tartjátok meg, de az emberi hagyományokhoz ragaszkodtok.”
Azután így folytatta: „Ügyesen kijátsszátok Isten parancsait, hogy a magatok hagyományait megtarthassátok. Mózes azt hirdette: Tiszteld atyádat és anyádat, és aki atyját vagy anyját átkozza, halállal bűnhődjék! Ti ellenben azt tanítjátok: Ha valaki azt mondja atyjának vagy anyjának: amivel segíthetnélek téged, az »korbán« vagyis Istennek szentelt áldozati adomány, annak nem engeditek meg, hogy bármit is tegyen apja vagy anyja érdekében. Így a magatok hagyományával kijátsszátok Isten parancsát, és még sok más ehhez hasonlót tesztek.”

†EVANGÉLIUM Szent Márk könyvéből (Mk 6,53-56)

Jézus és apostolai egyszer áthajóztak a Genezáreti-tó túlsó partjára, és ott kikötöttek.
Amint kiszálltak a bárkából, az emberek rögtön fölismerték Jézust. Bejárták az egész környéket, s a betegeket hordágyon odavitték, ahol a hír szerint Jézus tartózkodott.
Amerre csak járt, a falvakban, a városokban és a tanyákon, kitették a betegeket a terekre, és kérték, hogy legalább a ruhája szegélyét érinthessék. Aki csak megérintette, meggyógyult.

† EVANGÉLIUM Szent Márk könyvéből (Mk 1,29-39)
Abban az időben Jézus kijött a zsinagógából, és elment Simon és András házába. Simon anyósa lázas betegen feküdt. Mindjárt szóltak is Jézusnak. Jézus odament hozzá, megfogta a kezét, és fölsegítette. Erre megszűnt a láza, és szolgált nekik.
Amikor lement a nap és beesteledett, odavitték hozzá a betegeket és a gonosz lélektől megszállottakat. Az egész város ott szorongott az ajtó előtt. Jézus pedig sokakat meggyógyított, akik különböző bajokban szenvedtek; és sok ördögöt kiűzött. De nem engedte megszólalni őket, mert tudták, hogy ő kicsoda.
Hajnalban Jézus nagyon korán kelt. Kiment (a házból), elment egy elhagyatott helyre, és ott imádkozott. Simon és a vele lévők utánamentek. Mikor megtalálták, azt mondták neki: „Téged keres mindenki!”
De ő azt felelte: „Menjünk el máshová, a szomszédos helységekbe, hogy ott is hirdessem az evangéliumot, – hiszen ezért jöttem.” És ment, hirdette az evangéliumot a zsinagógákban Galilea egész területén, és kiűzte az ördögöket.

Pál Japánban született 1564-1566 között. A katolikusok elleni üldözés elhatalmasodásakor három jezsuitát, hét ferences szerzetest, tizenöt japán hívőt, akik a ferences haramdrend tagjai voltak letartóztatták. Kegyetlen kínzások után Nagaszaki városába vitték őket, ahol 1597. február 5-én mindnyájukat keresztre feszítették.

Miki Szent Pál és társai vértanúságának egy kortársuk által megírt történetéből:

Keresztre feszítették őket. Csodálatos volt látni mindegyikük állhatatosságát. Erre buzdította őket Pasio atya, és Rodriguez atya is. Elöljáró atyánk szinte állandóan mozdulatlannak látszott, szemét az égre szegezte. Márton testvér az Isten jóságáért hálát adva néhány zsoltárt énekelt, hozzáadva a válaszos verset: Uram, kezedbe ajánlom lelkemet (Zsolt 30, 6). Blanco Ferenc testvér is fennhangon hálálkodott Istennek. Gonsalvo testvér jó hangosan imádkozta az Úr imádságát és az Angyali üdvözletet.

Miki Pál testvérünk észrevette, hogy mindenki, aki valamikor hozzá tartozott, tiszteletteljes várakozással tekint feléje. Ezért először is kijelentette a körülötte állóknak, hogy ő japán, és Jézus Társaságának tagja, hogy az evangélium hirdetése miatt hal meg, és hálát ad Istennek e kitüntető ajándékáért. Majd ezeket mondta: „Most, hogy elérkezett számomra ez a pillanat, úgy vélem, közületek senki sem hiszi rólam, hogy bármikor is el akartam volna titkolni előttetek az igazságot. Tehát kijelentem nektek, hogy más út nem vezet az üdvösségre, csak az, amelyen a keresztények járnak. Mivel pedig ez arra tanít engem, hogy megbocsássak ellenségeimnek és mindazoknak, akik megbántottak, én szívesen megbocsátok a királynak és mindenkinek, aki halálomat okozza. Arra kérem őket, hogy vegyék fel ők is a keresztséget.”

Ekkor társaira tekintett, és halálküzdelmükben erőt igyekezett beléjük önteni. Mindegyikük arcán valami boldog öröm sugárzott, de Lajos arcán különösen is, mert amikor az egyik keresztény odakiáltotta neki, hogy nemsokára már az égben lesz, ujjainak és egész testének örömteljes intésével magára vonta minden néző figyelmét.

Antal, aki Lajos oldalán az utolsó volt, égre emelt tekintettel segítségül hívta Jézus és Mária szent nevét, majd elénekelte az Áldjátok az Urat mindnyájan kezdetű zsoltárt (Zsolt 133, 1). Ezt Nagaszakiban tanulta a hittanórán. Ott ugyanis néhány zsoltárt kívülről megtanítanak a gyermekeknek.

Végül ismét mások derűs arccal mondogatták: „Jézus, Mária!” Néhányan még buzdították is a körülöttük állókat a keresztényhez illő életre. Ezekkel és más hasonló cselekedetükkel tettek bizonyságot arról, hogy készek meghalni.

A szicíliai Cataniában szenvedett vértanúságot, valószínűleg 250-ben, a Decius-féle üldözés idején. Tisztelete már az ősidőktől az egész Egyházban elterjedt, neve is bekerült a római misekánonba.

Szicíliai Szent Metód püspöknek Szent Ágotáról mondott szónoklatából:

Ez a szűz tehát jegyes, aki meghívott titeket e szent áldozati lakománkra; asszony, aki egy férfinak, Krisztusnak volt eljegyezve, ahogyan Pál apostol szól a házasságról.

Szűz, akinek lelkiismerete tündöklő tiszta, aki ajkát, nyelvét és arcát az isteni igaz Bárány vérének bíborával tette ékessé. Ő az, aki elméjének minden gondolatával jóságos Jegyesének a halálán elmélkedik, és azt fontolgatja, mintha Jegyese csak a minap ontotta volna vérét. Így azután ez a hozzá szeretettel ragaszkodó szűz nemcsak, hogy magában hordja a lelke mélyébe befogadva Krisztus piros vérének eltörölhetetlen pecsétjét, hanem még a késő utódoknak is szüntelenül osztogatja szűzi ékesszólásának vértanúsággal díszített kincseit is.

Valóban jó ő, Isten jóságának részese. Ezért hívják Ágotának, azaz „jó”-nak. Nemcsak a neve ez, hanem valójában jó is. Maga Isten, a jóság forrása küldte és ajándékozta őt nekünk, hogy Jegyesének jóságában részesüljön, és abból nekünk is részt adjon.

Van-e jobb a legfőbb Jónál? És van-e méltóbb tárgya ünnepi dicséretünknek, mint az, aki jó, aki Ágota?

Ó, Ágota, jóság a neved, és jóság a lelked! Ó, Ágota, dicső tetteid nyilván hirdetik jó nevedet, és jó neved hirdeti dicső tetteidet! Ó, Ágota, neved hív, hogy mindenki hozzád csatlakozzék. Példád vonz, hogy mindenki késedelem nélkül Istenhez, az egyetlen igazi Jóhoz térjen.