Huszonegyedik nap (December 19.)

Leborulni

Az imádásból fakad, hogy leborulunk a mindenható és fölséges Úr előtt. Leborulni csak az előtt lehet őszintén, aki nálunk nagyobb. Elismerem, hogy Isten az Úr, a Nagyobb, a Legnagyobb.

A mai világ képtelen erre, mert nem ismer el magánál feljebbvalót, nem fogadja el senki irányítását, szuverén akar maradni mindenkitől. Ez a magatartás gőgös, hiszen aki őszinte és alázatos, az elismeri, hogy nem elég önmagának, hogy nincs mindenre megoldása, hogy az élete dolgai és nehézségei túlmutatnak rajta, hogy kevés és gyenge, az ereje véges. Leborulni annak elismerése, hogy életem igazi megoldása Isten.

Szent Ferenc a Megfeszített keresztje előtt leborulva hallja meg az Ő hangját San Damianóban; leborul a jászolban fekvő Kisded előtt is, hogy az Őbenne és mások szívében is megszólalhasson. Ferenc megmutatja nekünk, hogy Isten Szava akkor ér el bennünket, ha képesek vagyunk meghajolni Őelőtte, képesek vagyunk lemondani saját vélt nagyságunkról. Ekkor születhet meg ajkunkon az igazi imádság szava:

Szent vagy, egyetlen Úristen,

ki csodákat művelsz.

Erős vagy, nagy vagy, fölséges vagy,

te vagy a mindenható király… (A fölséges Isten dicsérete – FID)

Angelus Silesius:

Isten szól: szállj alá, hogy felemelkedjél,

De így cselekedni, nincsen ritkább ennél!

Hallgatnivaló:

Francis Poulenc: Quatre petites priéres de St. Francis d’ Assise (Assisi Szent Ferenc négy kis imája) – III. Seigneur, je vous en prie

https://www.youtube.com/watch?v=M8jLzW9kxBo

Szöveg:

Kérlek Uram, hogy szereteted tüzes és mézédes ereje oldja fel lelkemet mindentől, ami az ég alatt van, hogy meghaljak a Te szereteted iránt való szeretettől, aki irántam való szeretetből meghalni méltóztattál.

(A régebben tévesen Szent Ferencnek tulajdonított Absorbeat-imádság)

Huszadik nap (December 18.)

Imádni

A grecciói karácsony sokaknak segített visszatérni az elmélyült hithez látva Szent Ferenc megrendültségét, áhitatát. Visszatérni az imádáshoz. Ezt fejezi ki az imádságra összetett kéz.

Az imádás azt jelenti, hogy életünk igazi és egyetlen középpontja Isten, és ez adja meg énünk irányultságát. A mai világban ez az irány sokakban saját maguk felé vezet, önimádatba torkollik. Isten helyett más dolgokat istenítünk, amik nem időtállóak: az anyagiakat, a hatalmat, az önmegvalósítás eltorzult formáit; sokszor nem is tudatosan, hanem rejtett motivációinkban, nem elviekben, hanem a gyakorlatban.

Az emberré lett Isten Fia segít, hogy helyes sorrendbe tudjam állítani az élet dolgait, a lényegre tudjak figyelni, meg tudjam vallani őt, megengedem neki, hogy megváltoztasson, az Ő képére formáljon engem is, hogy valóban krisztusivá válhassak szívem-lelkem mélyéből. Az imádásban felismerjük, hogy életünkben nincs értékesebb Istennél.

Így velünk is megtörténik az, ami a grecciói karácsonykor az ott lévőkkel, az imádás életre kelti bennünk Istent: „A kisded Jézus sokak szívében egészen feledésbe merült; most ellenben Isten kegyelméből szolgájának, Szent Ferencnek segítségével megint életre támadt, és kitörölhetetlenül mélyen belevésődött az emberek emlékezetébe.”

Angelus Silesius:

Egy rongyért tolvaját már féktelen szidod,

ki Istened egész világát szétlopod!

Hallgatnivaló:

Pavel Csesznokov: Spaséñiye, sodélal (1912)

https://www.youtube.com/watch?v=n8BwsZqTyr0

Szöveg:

A megváltás a föld középpontján teremtetett, ó Isten, Istenünk, alleluja.

Tizenkilencedik nap (December 17.)

Rámutatni

Hitünk fontos vonatkozása a továbbadás. A megismert igazságot nem tartogathatjuk magunknak, az akkor lesz gyümölcsöző bennünk, ha megosztjuk, másoknak is hírül adjuk. Szent Ferenc hivatása során lassan Krisztus képmásává vált, „második Krisztussá”, ami elsősorban azt jelenti, hogy egész lénye Krisztusra mutató jel lett, minden szavával, tettével Őrá akarta felhívni a figyelmet, rá akarta irányítani a tekinteteket, hogy azok is visszanyerjék őt, akik szívükből elvesztették, akik nem ismerték vagy elfelejtették.

Ez a rámutató gesztus megjelenik az egyik mellékalak mozdulatában is, mintegy felismerésként: ott van a Krisztus, az emberré lett Isten, őt nézzétek! Maga az Atya is ezt teszi a Színeváltozás hegyén, „rámutat” Jézusra: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassátok!” (Mt 17,5)

Ez életünk talán legfontosabb gesztusa, irányultsága: rámutatni Jézusra; nemcsak szóval, tettel, hanem az egész életünkkel kell Jézus felé irányuló „ujjá” válni.

Angelus Silesius:

Vesd el a véletlent, a hamis látszatot:

légy egész lényegi, festéke-ledobott.

Hallgatnivaló:

Francis Poulenc: Quatre motets pour le temps de Noël (Négy motetta a karácsonyi időre) – I. O magnum mysterium

https://www.youtube.com/watch?v=VShyqHcWjPY

Szöveg:

Ó nagy misztérium és csodálatosan szent esemény,

hogy az emberré lett Istent jászolában fekve láthatjuk!

Ó boldog Szűz, akinek méhe hordozhatta Urunkat, Jézus Krisztust.

Tizennyolcadik nap (December 16.)

Befogadni

A befogadás gesztusa Mária életének meghatározó eseménye. Magába fogadta Isten Igéjét, nemcsak méhébe, de szívébe is, és „el-elgondolkodott rajta”. Mária a hit ősmintája: ahogyan ő befogadta életébe, testébe, lelkébe Jézust, úgy kell megtennie ezt minden hívőnek.

A háttérben álló nőalak megjeleníti a hitnek ezt a mély mozzanatát, ahogyan karjait maga előtt gyengéden összeteszi, mintegy vigyázva a megtalált és szívébe zárt kincsre.

Mély ellentét van a karácsonyi elbeszélésben található elutasítás („mert nem kaptak helyet a szálláson”) és a hitben fogant befogadás között. A mai világ is szükségét szenvedi a befogadásnak: magzatok, szegények, idősek, akiknek nincs hajlék a fejük felett, akik elvesztették szülőföldjüket – ők mind-mind az ember szívében lakó elutasítás jelei, sebei a megtöretett testvérségnek. Vajon ma van-e hely Isten Fiának a világ szállásán? Ez a szívben dől el, a mi hitünkben. Neki nem a szállás milyensége fontos, megteszi egy istálló is, csak a befogadás számít.

„Imádkozzunk hozzá, hogy bensőnkben teremjen hely Számára. És azért, hogy ezáltal fel tudjuk Őt ismerni azokban is, akik révén felénk fordul: a gyermekekben, a szenvedőkben, a magukra hagyottakban, a társadalom peremére szorultakban, a világ szegényeiben.” (Benedek pápa)

Angelus Silesius:

Emberré lett az Úr, szalmán kapott helyet,

Hogy széna-szalma én már soha ne legyek.

Hallgatnivaló:

Arvo Pärt: The Deer’s Cry

https://www.youtube.com/watch?v=OQtWH6uv0rg

Szöveg:

Krisztus velem, Krisztus előttem, Krisztus mögöttem,

Krisztus alattam, Krisztus fölöttem, Krisztus bennem,

Krisztus jobbomon, Krisztus balomon,

Krisztus, mikor lefekszem, Krisztus, mikor felkelek,

Krisztus, mikor leülök, Krisztus felállok,

Krisztus minden ember szívében, aki rám gondol,

Krisztus mindenki ajkán, ki rólam szól,

Krisztus minden szemben, ami engem néz,

Krisztus minden fülben, ami hall engem,

Krisztus velem.

(Szent Patrik imádsága nyomán)

Tizenhetedik nap (December 15.)

Kitárni

A Ferencet körülvevő emberek mind a megszülető vagy újjászülető hit örömével állnak a jászolnál. Ők mind olyanok, akiknek a szívében is megszületett a kisded. Mindegyikük a hit egy-egy fontos jellemzőjét jeleníti meg testtartásával. Vegyük őket szemügyre egy kicsit közelebbről!

Az első alak valószínűleg az a János úr, akit Ferenc megkért a karácsonyi jelenet előkészítésére, és akit jobban becsült a lélek nemessége miatt, mint a test nemességéért. (vö. 1Cel 84) Ő kitárt karral fordul a jászolban fekvő Jézushoz.

A hit lényege a bizalommal teli kitárulkozás Isten felé. A kitárt kar nyitottságot fejez ki. Jézus arról beszél, hogy az ajtó előtt áll és kopog, beengedésre vár. Sok középkori ábrázoláson ezt a jelenetet úgy festették meg, hogy az ajtón, ami előtt Jézus áll, csak belülről van kilincs.

Ez a kitárt kar a nyitott ajtó, a beengedés gesztusa, a lemondás a saját akarat diktatúrájáról, az önzés bezárkózásáról, Isten megölelésének első lépése. Ha ezt megteszem, elnyerek az életemben egy más minőséget: a lélek nemességét.

Angelus Silesius:

Az Istent, s mindenét fogadhatná szíved,

csak nyitnád rá, miként egy rózsa, kelyhedet.

Hallgatnivaló:

Eric Whitacre: Lux Aurumque

https://www.youtube.com/watch?v=X5_LSBuPwXs

Szöveg:

Fény, meleg és nehéz, mint a tiszta arany,

és az angyalok lágyan énekelnek az újszülöttnek.

Tizenhatodik nap (December 14.)

Ferenc, a szemlélő

Ferenc három dolgot akar Isten szerelmével kapcsolatban, különösen is ennek két legfontosabb megnyilvánulása iránt: emlékezni, megérteni, tisztelni (vö. MKif 6). „Különösen a megtestesülés alázatossága és a kínszenvedés szeretete fészkelte be magát olyan mélyen emlékezetébe, hogy mellettük alig tudott másra gondolni.” (1Cel 84) Ez a hármas szándék vezeti akkor is, amikor meg akarja jeleníteni a Születést. Jézus Krisztus misztériumait hittel akarja felidézni, látni, szemlélni, elmélyülni benne és leborulni előtte – ez a hit elevenítő hit, ami személyessé, közvetlenné teszi a számára Isten cselekvését a világban. Érintett lesz. És ehhez Ferenc számára az szükséges, hogy lásson és érintsen:

„Meg akarom ugyanis eleveníteni a betlehemi kisded emlékezetét, és tulajdon testi szemeimmel akarom szemlélni gyermeki korlátoltságának kényelmetlenségeit, látni akarom, hogyan helyeztetett a jászolba és hogyan feküdt az ökör és a szamár előtt a szénán.” (1Cel 84)

Eleveníteni, látni, szemlélni – a megtestesülésben Isten láthatóvá vált, és Ferencet lenyűgözi Istennek ez a belső szabadsága, alázata, szegénysége.

Igazán látni csak a hitben lehet – csak ha leborulok Isten előtt, akkor tárul fel az ő titka, ami nem távoli valóság, hanem látható, érinthető, és elevenen, húsbavágóan jelenlévő. De ehhez az kell, hogy tudjak szemlélni, nem elrohanni mellette, ahogyan a ma világa teszi, hanem megállni és letérdelni a titok előtt.

Angelus Silesius:

Ha szókkal nem tudod tisztelni Istened,

némulj Előtte el, s megérti csöndedet.

Hallgatnivaló:

Francis Poulenc: Quatre petites priéres de St. Francis d’ Assise (Assisi Szent Ferenc négy kis imája) – II. Tout puissant, tres Saint

https://www.youtube.com/watch?v=u3M4iUISjTM

Szöveg:

Mindenható, szentséges, fölséges és hatalmas Isten, minden jó, legfőbb jó, egészen jó, aki egyedül vagy jó, neked áldozunk minden dicséretet, minden dicsőséget, minden kegyelmet, minden tiszteletet, minden áldást, és neked viszonozzunk minden jót mindenkor. Ámen (vö. DMI 11)

Tizenötödik nap (December 13.)

Mária – A Megtestesülés komolysága

Vajon mennyire vesszük komolyan a Megtestesülés valódiságát, annak minden következményét? Az ünnephez kapcsolódó érzések, szokások, feladatok nem vonják-e a figyelmünket, hogy belegondoljunk abba, mit is jelent, hogy Isten Fia emberré lett.

Gyermekként született, arcán anyja vonásai, bekakilt, szoptatni kellett, sírt, mint minden más csecsemő, aki rászorul anyjára, ahogyan minden egyes ember rászorul a másikára. Az ő képére lettünk teremtve, a csecsemőére, a gyermek Jézuséra, a kamasz arcára, a felnőtt vonásaira, a kereszten vértől és köpésektől szenvedőére. Arcunkon az ő vonásai.

A gyermekét kendőzetlenül és a maga természetességével szoptató Mária képe rádöbbent Isten szegénységére, alázatára, kicsiségére; rádöbbent a megtestesülés valódiságára. Rádöbbent, hogy Isten „velünk, szánalomra méltó és nyomorúságos, büdös és romlott, hálátlan és rossz emberekkel mennyi minden jót tett és tesz” (1Reg 23,8).

Angelus Silesius:

Hívő, ha gyermek vagy, szívedből, teljesen,

tiéd lesz akkor már a földön, itt, a menny!

Hallgatnivaló:

Tarquinio Merula: Canzonetta Spirituale sopra alla Nanna

https://www.youtube.com/watch?v=zbxIKSlpd4g

Ez a bámulatos spirituális „canzonetta” a 17. századból elénk festi, ahogyan a Szűzanya álomba ringatja fiát, miközben a kis gyermeket szemlélve felidéződnek a majdani szenvedés részletei. Az andalító, monoton ismétlődő „ringató” akkordok fölött szinte belelovallja magát a megváltás látomásába.

Szöveg (hevenyészett nyersfordítás):

Itt az alvás ideje,

aludj, kisfiam, ne sírdogálj,

hisz eljön még az idő,

mikor sírnod kell majd.

Aludj, kincsem, aludj, szívem,

tente-tente.

Csukd be isteni szemed,

ahogy más gyermekek is teszik,

hisz hamarosan egy sötét fátyol

megfosztja a fénytől az eget.

Aludj…

Vagy vedd ezt a tejet

érintetlen keblemről,

hisz a kegyetlen szolga

már ecetet és epét készít neked.

Aludj…

Kincsem, legyen

két karom puha ágyad,

mielőtt lelkedet nagy hangon Atyádnak

ajánlod a kereszten.

Aludj…

Nyugodjanak most bájos, gyengéd

kis tagjaid,

hisz majd egykor vas és láncok

okoznak nekik keserű kínt.

Aludj…

Ezeket a kezeket és lábakat,

miket most örömmel és gyönyörűséggel szemlélsz,

jaj, hányféle módon

szúrják majd át hegyes szögek!

Ezt a bájos gyermekarcot,

mely most piroslik, mint a rózsa,

tövisek és ütések borítják majd

szenvedéssel, gyötrelemmel.

Ó, szívem egyetlen reménye,

mily nagy fájdalommal

szúrják majd át hegyes tövisek

ezt a főt és homlokot.

Ó, hogyan fog majd, én szerelmem,

ezen az isteni testen

halálos sebet ejteni

az aljas, könyörtelen lándzsa.

Aludj hát, kisfiam,

aludj, én Megváltóm,

hogy majd egykor boldog arccal

lássuk újra egymást a Paradicsomban.

Most, hogy alszol, én életem,

szívem teljes öröme,

minden csendesedjen el teljes odaadással,

hallgasson az ég és föld is.

És én mindeközben mit tegyek?

Kincsemet szemlélem,

itt maradok fejemet meghajtva,

amíg alszik gyermekem.

Tizennegyedik nap (December 12.)

Mária – világra szülni

Mária döntésébe talán ritkán gondolunk bele. Hogy mit jelent vakon beleugrani a hit ismeretlen szakadékába. Hogy milyen feltétlen bizalom kell mindehhez Isten felé.

A hit mindig életadó, mindig élet fakad körülötte. Ezt csodáljuk a szentek életében. De bizonyos értelemben maga Isten is hisz az emberben, soha nem adja fel a belé vetett bizalmat, nagy dolgokra hívja, partnerének tekinti. „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket, s arra rendeltelek, hogy menjetek, teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt.” (Jn 15,16)

Szent Ferenc számára Mária alakja nemcsak egy fontos történelmi személy, az ő hite és annak logikája vezérfonal az életben, a hivatásban. Benne leli fel a hit útját, értelmességét, Isten szándékának megértését és megvalósításának módját. A közös pont: világra szülni Jézust, azaz engedni magunkon keresztül belépni Istent a világba, megmutatni őt az embereknek. Mi is anyja leszünk Jézusnak akkor, „mikor szeretet s tiszta és őszinte lelkiismeret által tiszta szívben és lélekben hordozzuk őt és szent cselekvéssel, melynek példaként kell mások előtt világoskodnia, világra szüljük őt” (LHiv 53) Mária hivatása és bármely keresztény hivatása egy tőről fakad.

Angelus Silesius:

Isten sok műve közt Néki legkedvesebb,

hogy egyetlen Fiát tebenned szülje meg!

Hallgatnivaló:

Ola Gjeilo: Ave generosa

https://www.youtube.com/watch?v=MI0ijoJgx5k

Szöveg:

Üdvözlégy nemes,

dicsőséges és érintetlen lány,

tisztaság gyöngyleánya,

a szentség anyaga,

kiben Istennek kedve telt.

(Hildegard von Bingen)

Tizenharmadik nap (December 11.)

Test

Itt a földön „semmi másunk nincsen”; szükségünk van arra, hogy Isten testté legyen, hogy arca legyen, amit felismerhetünk, hogy megérinthetővé legyen a számunkra, testként testközelivé váljon.

Ennek a felismerésnek, megérintésnek a helye a szentmise, az Eucharisztia, ahol a megtestesült és feltámadt Úrral találkozunk. A grecciói karácsony eucharisztikus ünnep, a szentmise titkához kapcsolódik. A jászolban és az oltáron megjelenő Jézus ugyanaz.

A mindennapi kenyér Ferenc számára az Úr és a vele való találkozás:

„Mindennapi kenyerünket, a te szeretett Fiadat, a mi Urunk Jézus Krisztust add meg nekünk ma: annak a szerelemnek az emlékezetére, megértésére és tiszteletére, mellyel irántunk viseltetett, és azokéra, amiket érettünk mondott, tett és szenvedett.”

A szeretet pedig, amellyel irántunk viseltetett, nyilvánvalóvá válik a jászol és a kenyér alázatában. Ferenc ezekben a szeretetet szemléli és érinti.

Angelus Silesius:

Az Isten képét hordom. Ha úgy tetszik neki,

Önnönmagát csak bennem, bennünk szemlélheti.

Hallgatnivaló:

Francis Poulenc: Ave Verum Corpus

https://www.youtube.com/watch?v=sMs_zFDtr3I

Tizenkettedik nap (December 10.)

Ige

„Magasságbeliből itt a földön semmi másunk nincsen, testi szemünkkel semmi mást nem látunk belőle, mint testét és vérét, továbbá neveit és igéit, mely által teremtett és a halálból az életre megváltott bennünket.” (LKler 3)

Szent Ferenc gondolkodásában a megtestesülés valósága központi jelentőségű, és összefügg a szentmisével, ami mintegy annak folytatása, saját korunkban, saját életünkben való realizálódása. Isten az Igével teremtette a világot, ez az Ige öltött testet, és ugyanez az Ige jelenik meg a szentmisében Testként és Vérként, valamint a Szóban, ami elhangzik felénk Isten ajkáról, és amit a Szentírás tartalmaz. Az oltáron ott a kenyér és a kehely, de ott van az Ige is, az evangéliumos könyv. Ferenc számára Test és Ige egy valóság.

Isten emberi szavakkal szól hozzánk. Ez a titok ugyanúgy a megtestesüléshez tartozik, mint Jézus Krisztus emberi teste. Ebben ugyanúgy korlátozza magát; saját lényegét, kimondhatatlanságát az emberi szavak szűkös korlátjai közé szorítja. Ez az emberi szó szentsége.

Ezért is oly kedvesek Ferenc számára az evangélium szavai: „Az igék, melyeket szólottam nektek, Lélek és élet.” (Jn 6,63)

Angelus Silesius:

Mért mondod, hogy a Nagy kicsinnyé nem lehet,

S a porszem képtelen felfogni az eget?

Hallgatnivaló:

Arvo Pärt: In Principio

https://www.youtube.com/watch?v=69kbvRK9Dqc