Szent Domonkos atya az ókasztíliai Caleruegában, a mai Spanyolország területén született 1170 körül. Palenciában teológiát tanult, ahol kitűnt a szegények iránti könyörületességével, majd az osmai székesegyház kanonokja lett. Az albiak eretneksége ellen prédikációval és az evangéliumi szegénység megélésével eredményesen dolgozott. Ebben a munkában társak is csatlakoztak hozzá, így megalapította a Prédikátorok Rendjét. A domonkosok a kisebb testvérek számára testvérrend, szent rendalapítójuk napját ünnepként ülik meg a ferences családban. A hagyomány szerint Szent Domonkos és Szent Ferenc személyesen is találkozott egymással 1215-ben Rómában vagy 1218-ban Assisiben. Domonkos Bolognában halt meg 1221. augusztus 6-án. Tizenhárom évvel később, 1234-ben IX. Gergely pápa avatta szentté, aki még ostiai bíborosként személyes kapcsolatot ápolt vele, akárcsak Szent Ferenccel. Sírja Bolognában van. „Apostoli Domonkos és Szeráfi Ferenc, ők tanítottak minket, Uram a te törvényedre” – éneklik a domonkosok és ferencesek.

Urunk, Istenünk, segítse Egyházadat Szent Domonkos atya példája és tanítása; és aki oly kiválóan hirdette igazságaidat, legyen jóságos közbenjárónk.

„Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, és egyedül őket vitte fel
egy magas hegyre és ott előttük színében elváltozott.”
Mit jelent ez a „hat nap múlva”?
Így jelölték meg a zsidók az engesztelés nagy napja után kezdődő sátoros ünnepet, ami
egyfajta szüreti ünnep volt…

A „hat nappal ezután” kifejezés tehát a sátoros ünnepre utal. Itt az az Isten nyilatkozik meg,
akit nem telepíthetek le. Nincs maradandó városunk, az eljövendőt keressük. Csak szerencsétlen
lehet az az ember, az a keresztény, akinek a vallás csak arra való, hogy az Istent integrálja. –
Bocsánat a kifejezésért, de így teszünk életünk legnagyobb részében: befogjuk, mint egy ökröt a
szekerünkbe, mondván: „Húzd, Uram!”. – Nem ez a vallás! A vallás nem kényelmes. Én nem
azért vagyok hívő, mert így jobb, hanem mert ez az egyetlen lehetőség. Az Isten akarata legyen
meg. Ő von ezzel minket saját örökkévalóságába. Minden emberi érzés szűkösségétől, minden
intimitás és letáborozás utáni vágyunktól felszabadulni – szenvedés, de öröm is.
Mit jelent még az, hogy „hat nap múlva”? Mi után? Azután, hogy az Úr Jézus kijelentette:
„Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelke azonban kárt szenved? Mit is
adhatna az ember cserébe a lelkéért? Aki szégyell engem és szavaimat e hűtlen és bűnös
nemzedék előtt, azt az Emberfia is szégyellni fogja, mikor eljön Atyja dicsőségében a szent
angyalokkal. Bizony mondom nektek, a jelenlevők közül néhányan nem halnak meg addig, amíg
meg nem látják Isten hatalommal megvalósuló uralmát”. – Fontoljuk meg, hogy aki lelkének
ügyét nem tartja többre az egész világ megnyerésénél, aki lelkét képes cserébe adni bármiért,
annak a színeváltozás kinyilatkoztatása az égvilágon semmit sem mond…

A színeváltozás eseményéhez már olyan élet kell, mint az apostoloké, akik képesek szent
koldusként – akár mindent otthagyva – az igazság után menni. Az Úr Jézus a színeváltozással
nem téríteni akar. Ezért azok a mini-színeváltozások, ami például egy szentmise, nem térítésre
valók. Nem kell, hogy egy félig hitetlen megértse a misét. Lehet, hogy megundorodik tőle. Jézus
nem azzal akar minket hívővé tenni, hogy felráncigál a színeváltozás hegyére és bizonyítja, hogy
van Isten, hanem azokat viszi fel, akik már mindent elhagytak érte, mert meg akarja erősíteni
őket. Ennek a jelenetnek nem az a célja, hogy tanítson minket. Sokkal több! Azok a
körülmények, amelyekbe Isten belevisz bennünket, nem arra szolgálnak, hogy valamire
tanítsanak, hanem hogy valamivé tegyenek bennünket…

Mit jelent még ez a „hat nappal ezután”? Utal arra is, amikor Jézus kijelentette, hogy
néhányan meglátják Isten országát, amint hatalommal elérkezik. Ez most következett be, és az a
néhány ember: Péter, János és Jakab. Ők azok, akik meglátják az Úr Jézus istenségét, az ő teljes
dicsőségét, amely csak Húsvét után lesz nyilvánvaló.
„Ott színében elváltozott, ruhája olyan tündöklő fehér lett, hogy a világon semmiféle
kelmefestő nem tudná fehérebbé tenni.” A mi Tábor-hegyi megvilágosodásainkban ritkán
jelenik meg szemünk előtt az Úr Jézus. Péternek, Jakabnak, Jánosnak megjelent. Miért? Mert
ennek a megjelenésnek rendeltetése volt. Olyan rendeltetése, amelyet nem is teljesített be
egészen, csak Húsvét után.
Mi volt a célja ennek a látomásnak? Hogy felismerjék, ki a názáreti Jézus. Az apostolok
igazában csak a feltámadás után ismerik fel: Jézus az Úr”. A zsidó ember szemében a
legnagyobb bűn, ha valaki egy embert imád. Ez a tenyeres-talpas Péter, ez a halászember nem
borul le egy másik ember előtt és nem imádja őt (és Tamás és a többiek sem). Mégis mit mond
Tamás? „Én Uram, én Istenem.”
Testvéreim, arra való a színeváltozás, hogy az emberiség egy csoportja rájöjjön, hogy Isten
itt járt a földön. Ha erre rájött, ezt a felismerést tovább lehet adni. És akkor már többé semmiféle
jelenésre nem szorulunk rá, mert az összes jelenés kevesebb, mint ez a Szentlélekben történő
felismerés… (Részlet PPEK Barsi Balázs: Adventtől Pünkösdig)

Micsoda nap lesz az, midőn minden tisztátalanságtól és
bűntől megtisztulva közelébe kerülhetek emberré lett
Istenemnek, odafönn az ő merő fénnyel telt palotájában!
Micsoda reggel lesz az, amikor vétkeim büntetését
levezekelve először nézlek szememmel.
Nézem remegés nélkül vonásaidat, szemedet, ajkadat.
Óh, én egyetlen hűséges szerelmem!
Lelkem egyetlen szerelme!
Szeretni akarlak Téged most, hogy majd akkor
szerethesselek.
Micsoda nap lesz az!
Hosszú, vég nélküli nap.
Az örökkévalóság napja.
Amikor annyira egészen más leszek, mint most,
amikor még érzem magamon a halál testét, és zavar,
és szétszór tízezernyi gondolat,
mert mindegyik elzárhatja előlem az eget.
Óh, én Uram, milyen nap lesz az?
Midőn egyszer s mindenkorra megszabadultam minden
bűntől, bocsánatostól és halálostól.
PPEK / Barsi Balázs: Adventtől Pünkösdig 33
Midőn tökéletessé válva gyönyörűségedre állok a szemed elé.
El tudom viselni jelenlétedet, nem borzadva össze tekinteted előtt.
Nem rémülve meg az angyalok és arkangyalok vizsgálódó tisztaságától,
mikor közöttük állok és körülvesznek engem. (J. H. Newman)

Mert tudom, hogy megvallasz Atyád és angyalai előtt, mert én megvallak Téged itt a földön
és nem szégyellek e gonosz és elvetemült nemzedék előtt.

A 431. évi efezusi zsinat után, amelyen Jézus anyját Istenszülőnek nyilvánították, Rómában, az Esquilinus dombon III. Szixtusz pápa (432?-440) templomot építtetett az Istenszülő tiszteletére, ezt később Santa Maria Maggiore bazilikának nevezték. Ez Nyugaton a Boldogságos Szent Szűz tiszteletére szentelt legősibb templom.

Alexandriai Szent Cirill püspöknek az efezusi zsinaton mondott szentbeszédéből

Az Istenszülő Szűz Mária dicsérete

Örömmel tölt el a szentek gyülekezete, mert látom ezt a boldog és lelkes közösséget, amely a Szent és Istenszülő mindenkor Szűz Mária hívására készséges szívvel gyűlt itt egybe. Bár sok szomorúságom volt, de a szent atyák látása megvigasztal. Most Dávidnak, a zsoltárosnak édesen csengő szava teljesedett rajtunk: Íme, már mi olyan jó, és mi oly édes, mint az, ha a testvérek együtt laknak? (Zsolt 132, 1)

Fogadd tehát hódolatunkat, titokzatos Szentháromság, aki az Istenszülő Szent Szűz Mária templomába hívtál össze bennünket.

Köszöntünk, Istenszülő Szűz Mária, az egész földek drága kincse, ki nem alvó lámpás, a szüzesség koszorúja, az igaz tanítás királyi pálcája, örökre ép templom; köszöntünk téged, mert befogadtad azt, akit az egész világ nem fogadhat be; anya vagy és szűz, s általad jön az Úr nevében (Mt 21, 9) az, akit áldottnak mond a szent evangélium.

Köszöntünk téged, aki a Mérhetetlent és Felfoghatatlant szűzi méhedbe zártad; általad dicsőítjük és imádjuk a Szentháromságot; általad ünneplik és tisztelik a drága szent keresztfát az egész világon; általad ujjong az ég, örvendeznek az angyalok és főangyalok; miattad futamodnak meg a gonosz lelkek, és bukott le az égből a kísértő sátán; általad vétetik fel a bűnbe esett ember a mennybe; az oktalan bálványimádásba süllyedt emberiség általad jut el az igazság megismerésére; általad lesz osztályrésze a keresztség a hitre térőknek; általad van okunk az örömre; általad alakultak meg az egyházak a földkerekségen, és általad térnek meg a nemzetek.

Hogyan is folytassam még tovább? Általad kaptuk Isten egyszülött Fiát, aki ragyogó fényessége lett azoknak, akik sötétben és halálos homályban ülnek (Lk 1, 79); általad jövendöltek a próféták; általad hirdették az apostolok az üdvösséget a nemzeteknek; általad támadnak fel a halottak; általad uralkodnak a királyok. És mindezt a Szentháromság műveli általad.

Vajon méltóképpen magasztalhatná-e valaki az emberek közül a legdicséretesebb Máriát? Ő anya is és szűz is; a csodák csodája ez, amely engem bámulatba ejt, és magával ragad. Ugyan ki is tilthatja meg az Építőmesternek, hogy a maga alkotta templomban lakjék? És ki vetheti szemére Istennek, hogy saját szolgálóleányát választotta anyjának?

Nézzétek, az egész világ hogyan örvendezik! Tiszteljük tehát, és imádjuk az Egységet, valamint féljük és tiszteljük az osztatlan Háromságot; dicsérjük és ünnepeljük a mindenkor szűz Máriát, Isten szent templomát, és az ő Fiát, a szeplőtelen Jegyest, akinek dicsőség legyen mindörökkön-örökké. Ámen.

Abban az időben amikor a nép nem találta Jézust, sem a tanítványait, bárkába szálltak, és elmentek Kafarnaumba, hogy megkeressék Jézust. Amikor a tó túlsó partján megtalálták, megkérdezték tőle: „Mester, mikor jöttél ide?”
„Bizony, bizony, mondom nektek – felelte Jézus –, nem azért kerestetek, mert csodajeleket láttatok, hanem mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok. Ne olyan eledelért fáradozzatok, amely megromlik, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre. Ezt az Emberfia adja nektek, – őt ugyanis az Atya igazolta.”
Erre megkérdezték tőle: „Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgot cselekedjünk?”
„Istennek az tetszik – válaszolta Jézus –, ha hisztek abban, akit küldött.”
De ők így folytatták: „Hát te milyen csodajelet teszel, hogy lássuk és higgyünk neked? Mit tudsz tenni? Atyáink mannát ettek a pusztában, amint az Írás mondja: Égi kenyeret adott nekik enni.”
Jézus erre így szólt: „Bizony, bizony, mondom nektek: Nem Mózes adott nektek kenyeret az égből, hanem Atyám adja nektek az igazi égi kenyeret. Mert az az Isten kenyere, aki alászállt az égből, és aki életet ad a világnak.”
Erre így szóltak hozzá: „Urunk, add nekünk mindig ezt a kenyeret!”
„Én vagyok az élet kenyere – felelte Jézus. Aki hozzám jön, többé nem éhezik, és aki bennem hisz, soha nem szomjazik.”
Jn 6,24-35

 A Boldogságos Szűz Mária emléknapján ujjongva köszöntsük az Urat!

Boldog Guerricus apát beszédeiből

Mária, Krisztus anyja a keresztényeknek is anyja

Mária csak egy gyermeknek adott életet, aki, miként egyszülött Fia a mennyei Atyának, ugyanúgy egyetlenje e földi Édesanyának is. Mária maga is egyetlen a maga nemében: Szűzanya, akinek az a dicsőség jutott, hogy az Atya Egyszülöttjének adjon földi életet. Ezt az Egyszülöttjét öleli keblére azok képében, akik Fiát követik, és nem restelli, hogy anyának szólítsák mindazok, akikről tudja, hogy lelkükben Krisztus képét már kialakították, vagy most alakítgatják azt önmagukban.

Az a régi Éva inkább mostoha volt, mint édesanya, hiszen gyermekei az ő révén már előbb halálra vannak ítélve, mint ahogy megláthatnák a napvilágot. Minden élők anyjának (Ter 3, 20) hívták ugyan őt, de inkább minden élők halálhozójának bizonyult, a halandók szülőanyjának, mert tőle születni ugyanannyi, mint beleszületni a halálba. De míg ő nem tudott azzá lenni, mint amit a neve jelent, addig Máriában valósággá vált ez a hittitok, hiszen anyjává lett mindazoknak, akik az életre újjászülettek. Éppen úgy, mint ahogy az Egyház is anyjuk, amelynek Mária az előképe. Annak az Életnek lett az anyja, aki mindenkit éltet. Azzal, hogy ez az Élet tőle született meg, azokat is valamiképpen szintén újjászülte, akik ebből az Életből részesednek.

Krisztus szent Anyja, aki e hittitok révén a keresztények anyjának mondhatja magát, íme, gondoskodása és anyai jósága folytán annak is bizonyul. Szíve nem érzéketlen gyermekeihez, mintha azok nem is az övéi volnának. Ő csak egynek adott ugyan életet, de az anyai szeretet gyümölcsét osztani nem szűnik meg sohasem.

Ha Krisztus apostola atyai gondoskodással és szeretettel egyre újjászüli gyermekeit, amíg Krisztus ki nem alakul bennük (vö. Gal 4, 19), mennyivel inkább megteszi ezt maga Krisztus anyja! Pál azáltal lett atyjukká, hogy hirdette nekik az igazság igéjét, amely új emberré szülte őket. Mária azonban sokkal kiválóbb és szentebb módon lett anyjukká, mert magának az örök Igének adott életet. Dicsérem ugyan Pál igehirdető szolgálatát, de jobban csodálom és tisztelem Máriában az életadás szent titkát.

Engedd, kérünk, Úristen, hogy mi, a te szolgáid folytonos lelki és testi jólétnek örvendhessünk, és a boldogságos, mindenkor Szűz Máriának dicsőséges közbenjárására a jelen szomorúságtól megszabaduljunk, és örökké tartó örömet élvezzünk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Angyalos Boldogasszony ünnepére készülve, augusztus 1-én este 22 órától zenés virrasztás lesz a templomban elmélkedéssekkel, majd éjfélkor szentmise.

Augusztus 2-án ünnepeli a ferences rend a Porciunkula-búcsút, amely a kisebb testvérek közösségének egyik legnagyobb ünnepe. Ezen a napon – Angyalos Boldogasszony ünnepén – a világ összes ferences templomában búcsú nyerhető. Aki ezen a napon elvégzi szentgyónását, szentáldozáshoz járul, imádkozik a pápa szándékára, és szívében elhatárolódik a bűntől, teljes búcsúban részesedhet. A teljes búcsút megholtjainkért, vagy saját magunkért ajánlhatjuk fel és augusztus 1-jétől részesülhetünk benne.

Szent Ferenc atyánk egész életében egyetlen helyhez, a Porciunkulához ragaszkodott.

Az Assisi alatt fekvő „kis területen” – ezt jelenti a Porciunkula elnevezés – ma is áll az Angyalos Boldogasszony tiszteletére szentelt templom, amelyet Ferenc megtérése idején épített újjá. Itt telepedett le először testvéreivel, ide tért vissza újra meg újra, és itt történt tranzitusa, boldog halála is. Szent Klára nővéreinek közössége is ezen a helyen vette kezdetét. Szent Ferenc egészen különleges módon tapasztalta itt a kegyelem áradását, a szentek és angyalok jelenlétét, ezért 1216-ban kieszközölte III. Honoriusz pápától, hogy búcsút engedélyezzen a templomnak. Az engedélyt a Szentszék később más templomokra is kiterjesztette.

A cantabriai Loyolában (Spanyolország) született 1491-ben. A királyi udvarban élt és katonáskodott. 1521-ben megtért. 1537-ben Párizsban befejezte teológiai tanulmányait. Itt vette maga mellé az első társakat, akikkel később Rómában megalapította a Jézus Társaságot. Termékeny apostoli munkát végzett mind írásaival, mind pedig tanítványainak oktatásával, akik az Egyház megújulásában elévülhetetlen érdemeket szereztek. Rómában halt meg 1556. július 31-én.

Ludovico Consalvo feljegyzéseiből, amelyeket maga Szent Ignác mondott tollba

Ignác abban az időszakban, amikor lelkét még egészen betöltötték az üres és haszontalan lovagregények, amelyeket a régi idők híres lovagjainak kalandos történeteiről írtak, mihelyt gyógyulófélben volt, az idő eltöltésére szintén ilyen olvasmányt kért. De abban a házban egyetlen lovagregény sem volt, ezért odaadták neki a „Krisztus élete” és a „Szentek virágoskertje” című könyvet; mindkettőt hazai nyelven.

Ezeknek a könyveknek ismételt olvasása révén egy bizonyos fogékonyságot nyert a bennük megírt gondolatok iránt. Ezek az utóbbi időben kézhez vett olvasmányai néha egészen elterelték a gondolatait a régi érzésvilágától; máskor viszont nem ritkán a régebben szokásos képzelődései martaléka lett, amint épp eszébe jutottak ilyenfajta olvasmányai.

Közben Isten irgalmassága is segítette, és az új olvasmányokból merített gondolatait tovább vezette. Amikor ugyanis Krisztus Urunknak és a szenteknek életét olvasta, elgondolkodott magában, és ilyen következtetésre jutott: „Mi történne, ha éppen én cselekedném azt, amit Szent Ferenc tett, vagy mi lenne, ha Szent Domonkos tetteit követném?” Sokszor töprengett így bensejében. Ezek a gondolatok aránylag hosszú időn át fogva tartották lelkét, de azután, ha más változatos ügyek is közbeékelődtek, újra csak előlopakodtak a hiú és világias képzelgések, amelyek újabban már hosszú időre háttérbe szorultak. A réginek újjáébredése azután sokáig fogva tartotta.

De e különböző tárgyú gondolatok megélésében felfigyelt egy nagy különbségre: nevezetesen, ha a világias gondolatok töltötték be lelkét, nagy érzelmi szenvedély ragadta el; amikor pedig már belefáradt ezekbe, szomorúnak és nyomorultnak érezte magát. Viszont amikor arra gondolt, hogy miképp követhetné a szenteknél megfigyelt erényes életet, nemcsak akkor érzett valami egészen felszabadult lelki gyönyörűséget, amikor közvetlenül foglalkozott ezekkel, hanem akkor is boldog és vidám volt, amikor már nem is gondolt azokra. Ezt a lényeges különbséget azonban mindaddig nem vette észre, és nem is értékelte különösképpen, amíg egyik nap meg nem nyílt a lelki szeme. Csodálni kezdte ezt a különbséget, és megbizonyosodott saját tapasztalata révén, hogy a gondolatok egyik fajtájából szomorúságot, a másikból örömet merít magának. Ez lett tehát a legelső következtetés, amit a lelki élet titkaiból leszűrt magának. Azután pedig, amikor már a nagyobb lelkigyakorlatait is megkezdte, úgy tanította övéit, hogy először is ezzel a megtapasztalt következtetésével kezdte megvilágítani előttük a különböző szellemek megértését.

Istenünk, te Loyolai Szent Ignácot Egyházadban arra hívtad, hogy neved mind nagyobb dicsőségét terjessze. Add, hogy őt kövessük földi életünk harcaiban, és közbenjárására vele együtt koronát érdemeljünk a mennyben. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Márta, Mária és Lázár testvérek voltak. Amikor Betániában vendégül látták az Urat, Márta buzgó lélekkel szolgált neki, Mária figyelmesen hallgatta és könyörgéseikkel kieszközölték testvérük, Lázár feltámasztását.

Vizsgáljuk meg, testvéreim, hogy házunkban hogyan osztható háromfelé a szeretet parancsa: a Márta-féle szolgálat, a Mária-féle szemlélődés, a Lázár-féle vezeklés. A tökéletes lélek egyszerre rendelkezik mind a hárommal, de nézzük meg, hogy külön-külön mire valók. Néhányan a szent elmélkedésbe mélyednek, mások a testvérek szolgálatára rendelik magukat, ismét mások pedig keserű lélekkel emlékeznek azokra az évekre, amikor sebektől terhelten sírban aludtak. Így világos, így szükséges, hogy Mária kegyesen és elmélyülten hallgat Istenére, Márta jóságosan és irgalmasan figyel felebarátjára, Lázár pedig nyugtalanul és alázatosan saját magára. (Szent Bernát apát szentbeszédeiből)

Istenünk, Szent Fiad életre keltette Lázárt a sírból, és Mártát kitüntette azzal, hogy szállást vett nála. Kérünk, add, hogy Krisztust hűségesen szolgáljuk testvéreinkben, és Máriával együtt elmélkedjünk szavairól. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Abban az időben Jézus átment a Galileai-tengernek, vagyis Tibériás-tavának a túlsó partjára. Nagy tömeg követte, mert látták a csodajeleket, amelyeket a betegeken végbevitt. Jézus fölment egy hegyre, és ott leült tanítványaival. Közel volt a húsvét, a zsidók ünnepe. Amikor Jézus fölemelte szemét, és látta, hogy nagy tömeg jön felé, így szólt Fülöphöz: „Honnan vegyünk kenyeret, hogy legyen mit enniük?” Ezt pedig azért kérdezte, hogy próbára tegye, mert tudta ő, hogy mit fog tenni. „Kétszáz dénár árú kenyér sem elég nekik, hogy mindenki kapjon valami keveset” – felelte Fülöp. Az egyik tanítvány, András, Simon Péter testvére megszólalt: „Van itt egy fiú, akinél öt kenyér és két hal van, de mi ez ennyinek?”
Jézus meghagyta: „Telepítsétek le az embereket!” Sok fű volt azon a helyen. Letelepedtek hát: szám szerint mintegy ötezren voltak csupán a férfiak. Jézus pedig vette a kenyereket, hálát adott, és kiosztotta a letelepedett embereknek; ugyanígy (adott) a halból is, amennyit csak akartak. Amikor pedig jóllaktak, szólt tanítványainak: „Szedjétek össze a maradékot, hogy semmi se vesszen kárba.” Összeszedték, s tizenkét kosarat töltöttek meg az öt árpakenyér maradékából, amit meghagytak azok, akik ettek. Amikor pedig az emberek látták a csodajelet, amelyet Jézus végbevitt, így beszéltek: „Ez valóban az a próféta, aki a világba jön.” Mikor Jézus észrevette, hogy érte akarnak jönni, és el akarják vinni hogy erőszakkal királlyá tegyék, ismét visszavonult a hegyre, egészen egyedül.
Jn 6,1-15

A libanoni Biqua Kafra faluban született 1828-ban. A libanoni maroniták szerzetébe lépett be, ahol a Charbel nevet kapta. Pappá szentelve szigorú magányban magasabb tökéletességre törekedett. Feléledt szívében a vágy a régi remeték élete iránt, ezért tizenhat év lelkipásztori szolgálat után arra kérte elöljáróját, hogy hadd vonuljon el az anyakolostorhoz tartozó Szent Péter és Szent Pál-kolostorba. 1875-ben megkezdhette a vágyott remeteéletet: a magány, a csend évei következtek, napjait az imádság és a mezei munka töltötte ki. Huszonhárom évig élt így, csak elöljárója kérésére látogatott el néha az anyakolostorba. Már életében szentség hírében állt, közbenjáró imájára számos csoda történt. 1898-ban súlyosan megbetegedett. Idővel már az ágyat sem tudta elhagyni, de a nehéz szenvedések közepette is szüntelenül imádkozott: „Igazság Atyja, íme a te Fiad, aki halálra adta önmagát, hogy elégtételt adjon értem… Fogadd el kezemből az áldozatot, és felejtsd el minden bűnöm, amelyet színed előtt követtem el…”. 1898. december 24-én, Szenteste hunyt el az Úrban.

Istenünk, te Szent Charbel Makhlouf áldozópapot a remeteség magányos harcára hívtad meg, és az életszentség sokféle adományával halmoztad el. Kérünk, add, hogy életünk keresztjeit mi is szent Fiadhoz hasonlóan készséges lélekkel vállaljuk és így országába eljussunk.