Szent Márton püspökre emlékezünk liturgikus emléknapján, november 11-én.

A pannóniai Sabariában (ma Szombathely) született 316 körül pogány szülőktől. Katona volt. Miután az Úr hívását meghallotta, kérte elbocsátását. Ezt a császár gyávaságnak bélyegezte. A legenda szerint Márton erre így válaszolt: „Ha kérésemet gyávaságnak becsmérled és nem hitnek, hát holnap majd védtelenül odaállok a csatasor elé, és Jézus nevében, a kereszt jelével, pajzs és sisak nélkül áthatolok az ellenségen.” Így is történt. A keresztség felvétele és a katonai szolgálattól való megválása után hazatérve megtérítette anyját. Monostort alapított, ahol szerzetesi életet élt. 371-ben Tours püspökévé választották. Püspökként is szerzetesi egyszerűségben élt.

Istenünk, Tours-i Szent Márton püspök a te dicsőségedet szolgálta életében és halálában is. Add, hogy kegyelmed ereje bennünk is hatékonyan működjék, és szeretetedtől se élet, se halál el ne szakítson minket. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

Nagy Szent Leóra, az Egyház negyvenötödik pápájára emlékezünk november 10-én.

Péter katedrájára 440-ben emelték. A hit épségének erősítésére törekedett, az Egyház egységét állhatatosan védelmezte. 452-ben Leó a hunoktól mentette meg Rómát és lakosságát azzal, hogy bátran Attila elé vonult, és visszafordulásra bírta. 455-ben azonban már nem tudta megakadályozni, hogy Geiserich vandáljai betörjenek a városba, de annyit sikerült elérnie, hogy az emberek életét megkímélték, és nem gyújtották fel az épületeket. Meghalt 461. november 10-én, Rómában.

Nagy Szent Leó pápa beszédeiből

Jóllehet Isten egyetemes Egyháza különféle fokozatokra rendeződik, miként Krisztus szent testének az egésze is különféle tagokból áll, de mégis – mint az Apostol mondja – mindnyájan egyek vagyunk Krisztusban (Gal 3, 28). Egyikünket sem különbözteti meg tisztsége annyira, hogy bármelyik legkisebb tag is ne lenne kapcsolatban a Fővel. Szeretteim, osztatlan tehát a mi közösségünk a hit és a keresztség egységében, és egyetemes a méltóságunk a boldog Péter apostol oly szent szava szerint: Ti, mint élő kövek, épüljetek fölé lelki templommá, szent papsággá, hogy Istennek tetsző lelki áldozatokat hozzatok Jézus Krisztus által. Tehát választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép vagytok (1 Pét 2, 5. 9).

Mindazokat ugyanis, akik Krisztusban újjászülettek, valóban királyokká teszi a szent kereszt jele és papokká szenteli a Lélek kenete. Értse meg tehát minden keresztény, aki szellemi módon és a Lélek szerint él, hogy a mi tisztségünk sajátos szolgálatának kivételével ők is mindannyian részesei e királyi nemzetségnek és papi tisztségnek. Mert valódi király az, akiben az Istennek alávetett lélek uralkodik a test fölött. És tökéletes papi tevékenység az, amikor valaki tiszta lelkiismerettel áll Isten elé, és bemutatja szíve oltárán az istenszeretet szeplőtelen áldozatát. Isten kegyelméből mindannyiunk számára ez már egyformán valóság lett. Mégis vallásos érzéstekből fakad, és dicséretes is, hogy a tisztségünkbe való beiktatás napjának úgy örvendeztek, mintha az a saját megtiszteltetéstek volna, hogy az Egyház egész testében, a főpapságnak egyetlen szentségét ünnepeljék, amely az áldás olajának lecsordulásakor bővebben jutott ugyan a Főnek, de nem kis mértékben lett osztályrésze a tagoknak is.

Ezért tehát, szeretteim, nagy oka a közös örömünknek az ily nagy ajándékban való részesség. Mégis őszintébb és tisztább lesz ez az örömünk, ha szerény személyünknél nem időztök már tovább. Sokkal hasznosabb és méltóbb is lesz, ha most Szent Péter apostol dicsőségének szemléletére fordítjuk figyelmünket, így a mai napon inkább annak emlékét ünnepeljük tisztelettel, akit a minden kegyelmi ajándék Forrása oly bőven árasztott el áldásaival, hogy neki jutott a legtöbb, és mindenki más is csak rajta keresztül részesült bennük. A testté lett Ige már köztünk élt, és Krisztus már teljes erővel belekezdett az egész emberiség megváltásának munkájába.

Istenünk, te sohasem engeded meg, hogy a pokol hatalma erőt vegyen Egyházadon, amelyet erős, apostoli sziklára építettél. Kérünk, add meg Egyházadnak, hogy Nagy Szent Leó pápa közbenjárására igazságodban szilárdan megmaradjon, és folytonos békében éljen. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

A Lateráni Keresztelő Szent János-főszékesegyház a Legszentebb Üdvözítő bazilikája, a pápa székesegyháza.A homlokzatán lévő felirat hirdeti: „A Város és a Földkerekség minden templomának anyja és feje.” A Nagy Konstantin császár idejében épült bazilikát I. Szilveszter pápa szentelte fel 324. november 9-én a Legszentebb Üdvözítő címére. A sok csapást megért bazilikát XIII. Benedek pápa 1726-ban szentelte fel újra a Megváltó és Keresztelő Szent János tiszteletére. Arles-i Szent Caesarius püspök a templom szépségét lelkünk tisztaságával kapcsolta össze: „Ha azt szeretnéd, hogy ez a bazilika fényben ragyogjon, akkor ne feledd: Isten is azt akarja, hogy a te lelkedet se borítsa a bűn sötétje.”

Istenünk, te élő kövekből, választottaidból emelsz örök hajlékot fölséges nevednek. Add, hogy Egyházadat bőkezűen töltse el az ajándékozó Szentlélek, és hívő népedből egyre inkább felépüljön a mennyei Jeruzsálem. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

Boldog Duns Scotus János ferences teológus emléknapja van. Skóciában született. Tizenöt éves korában lépett be a ferences rendbe, és 1291- ben szentelték pappá. Tanulmányait Oxfordban, majd Párizsban végezte. II. János Pál pápa 1993-ban avatta boldoggá.

Duns Scotus, kora több keresztény gondolkodójától eltérően azt vallotta, hogy Isten Fia emberré lett volna akkor is, ha az emberiség nem vétkezett volna. Scotus legismertebb történelmi hatású teológiai műve a szeplőtelen fogantatás tanításának elméleti megalapozása. Nagyon tömören összefoglalva: Isten képes volt megőrizni Fia anyját az eredeti bűntől – méltó volt, hogy így tegyen – tehát meg is tette. 1305-ben a párizsi egyetemen több nyilvános vita után a pápai legátus jelenlétében védte meg tanait Mária szeplőtelen fogantatásának kérdésében. Ezt a tanítást 1854-ben IX. Piusz pápa dogmává emelte. A hagyomány szerint a vita előtt Scotus a Szűz Mária szobor felé fordulva mondta:

„Tégy méltóvá engem a te dicséretedre, Szentséges Szűz, adj erőt ellenségeiddel szemben!”

Egy alkalommal Jézus így beszélt tanítványaihoz:
„Lehetetlen, hogy botrányok ne forduljanak elő; de jaj annak, aki azokat okozza! Jobb lenne, ha malomkövet kötnének a nyakára, és a tengerbe dobnák, mint hogy egyet is megbotránkoztasson ezek közül a kicsinyek közül. Vigyázzatok magatokra!
Ha vét ellened testvéred, fedd meg! De ha megbánja, bocsáss meg neki! Még ha napjában hétszer vét is ellened, de hétszer fordul hozzád, és azt mondja: Megbántam, – bocsáss meg neki!”
Az apostolok kérték az Urat: „Növeld bennünk a hitet!”
Az Úr így válaszolt: „Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, és azt mondjátok ennek a szederfának: Szakadj ki tövestől, és verj gyökeret a tengerben! – engedelmeskedik nektek.”
Lk 17,1-6

Abban az időben odajárultak Jézushoz néhányan a szadduceusok közül, akik azt tartják, hogy nincs feltámadás, és megkérdezték tőle:
„Mester! Mózes meghagyta nekünk: Ha valakinek meghal a testvére, és asszonyt hagy maga után, gyermeket azonban nem, akkor a testvér vegye el az özvegyet, és támasszon utódot testvérének.
Volt hét testvér. Az első megnősült, aztán meghalt utód nélkül. Az asszonyt elvette a második, aztán a harmadik, majd sorra mind a hét. De mind úgy halt meg, hogy nem maradt utód utána. Végül az asszony is meghalt.
A feltámadáskor vajon kié lesz az asszony? Hisz mind a hétnek felesége volt.”
Jézus ezt válaszolta nekik: „A világ fiai nősülnek és férjhez mennek. Akik pedig méltók rá, hogy eljussanak a másik világba és a halálból való feltámadásra, nem nősülnek, s nem is mennek férjhez. Hiszen már meg se halhatnak többé, mert az angyalokhoz hasonlítanak, és az Istennek a fiai, mert feltámadtak.
Arról, hogy a halottak feltámadnak, már Mózes is beszélt a csipkebokorról szóló részben, ahol az Urat Ábrahám Istenének, Izsák Istenének és Jákob Istenének nevezi. Isten azonban nem a holtaké, hanem az élőké, hiszen mindenki érte él.”
Lk 20,27-38

Szent István királynak és Boldog Gizellának fiaként 1007-ben született Székesfehérvárott. Hétéves korától Szent Gellért nevelte életszentségre, és oktatta korának tudományára. A királyi udvarban is az imádság, a rejtettség és a teljes lemondás szentje lett. Kegyelmi sugallatra a legkedvesebbet: teljes lelki és testi tisztaságát ajánlotta fel Istennek. Bár atyja kívánságára házasságra lépett, szűzi tisztaságát mégis megőrizte, élete így lett jel és példakép. Nem tudjuk, ki volt a felesége, de akárki volt, bizonnyal méltó volt Imréhez, mert a házasságban a nagyobb erényt többre értékelte, mint a gyermekek utáni vágyat. Meghalt 1031. szeptember 2-án. Szent László király uralkodása alatt, István király és Gellért püspök kanonizációjának évében, 1083. november 5-én őt is szentté avatták.

A Bölcsesség könyvéből

Az igaznak, ha időnap előtt hal is meg, nyugalomban lesz része. Mert a tisztes aggkort nem a hosszú élet adja, nem függ az évek számától. Sokkal többet ér az embernek a megfontoltság, mint az ősz haj, és a bűntelen élet, mint a magas kor.

Mivel kedves volt Isten előtt, szerette az Isten, és elvitte, mert bűnösök közt folyt az élete. Elragadta, hogy a gonoszság ne ártson értelmének, és az álnokság el ne csábítsa a lelkét. Mert a bűn igézete elhomályosítja a jót, és a szenvedély bódulata megrontja az ártatlan lelket. Aki korán tökéletes lett, nagy kort ért meg.

Kedvét találta lelkében az Úr, azért sietett kimenteni a romlottság köréből. Látják ezt az emberek, de nem értik, és nem veszik szívükre, hogy kegyelem és irgalom vár az Úr választottaira, és oltalom a szentjeire. Az elhunyt igaz elítéli az élő istenteleneket, és a korán beteljesedett ifjúság a bűnösnek években gazdag életét. Mert látják ugyan a bölcsnek végét, de nem értik, mit rendelt felőle az Úr, és miért helyezte biztonságba. Látják, és becsmérlőleg szólnak róla, de az Úr majd gúnyt űz belőlük. Akkor hullává lesznek, megvetetté és gúnynak tárgyává a holtak közt örökre. Mert letaszítja őket, úgyhogy meg sem mukkannak, velejükig megrendíti őket; végső pusztulásra jutnak, gyötrődniük kell, és elenyészik az emlékük. Reszketve jelennek meg számot adni bűneikről, és gaztetteik vádlóként lépnek föl ellenük.

Akkor az igaz teljes biztonsággal áll szemben azokkal, akik sanyargatták, és lebecsülték a fáradozását. Amikor ezt látják, iszonyú félelem fogja el őket, és nem tudnak hová lenni annak nem várt üdvössége miatt. Bánkódva szólnak egymáshoz, és sóhajtoznak lelkük félelmében: „Ez az, akit egykor kinevettünk, és akiből gúnyt űztünk. Mi esztelenek! Életmódját őrültségnek tartottuk, és halálát dicstelennek. Hogy lehet az, hogy Isten fiai közé sorolták, és a szentek között van az osztályrésze?”

A lombardiai Aronában született 1538-ban. Miután mindkét jogból, az egyháziból és a világiból letette a doktorátust, nagybátyja, IV. Piusz pápa bíborossá (1560) és Milánó püspökévé (1563) nevezte ki. A trienti zsinat szellemében nyájának igaz pásztora volt, az egész egyházmegyében zsinatokat tartott, a lelkek üdvét célzó határozatokat hozott, és a keresztény erkölcsöket hatásosan előmozdította. Meghalt 1584. november 3-án, Milánóban.

Szent Károly püspöknek utolsó egyházmegyei zsinatán mondott beszédéből

Be kell vallanunk: mindannyian gyengék vagyunk, de az Úristen adott nekünk annyi segítséget, amennyit, ha felhasználunk, könnyen segíthetünk magunkon. Felhasználhatja ezt az a pap is, aki belátja, hogy milyen feddhetetlen életet követelnek meg tőle, önmegtartóztatónak kell lennie, és mint illik is, angyali módon kell élnie, de még nem határozza el magát arra, hogy felhasználja ezeket a segítségeket: a böjtölést, az imádkozást, a rossz beszédek meg az ártalmas és veszélyes barátkozások elkerülését.

Panaszkodik a másik, hogy midőn a kórusba lép zsolozsmára vagy amikor misézni megy, rögtön ezer olyan dolog jelenik meg a gondolatában, ami őt Istentől elvonja. De kérdem, mielőtt ez a pap a kórusba lép vagy misézni indulna, mit csinál a sekrestyében, hogyan készül elő, és figyelmének megőrzésére milyen eszközökhöz folyamodott, és mit használt fel?

Akarod, hogy megtanítsalak arra, hogyan tudj haladni erényről erényre, és ha már a kórusban tudtál figyelni, akkor meg arra, hogyan lehetsz majd más alkalommal még figyelmesebb, és arra, hogyan lesz szolgálatod még kedvesebb Isten előtt? Jegyezd meg, amit mondok! Ha az isteni szeretet valami kis szikrája már meggyulladt benned, ne kívánd, hogy az rögtön melegítsen, de ne tedd ki a szélbe sem, hanem őrizd lelkedbe zárva, nehogy lehűljön, és elveszítse melegét. Azaz, amennyire csak lehet, kerüld el a szórakozottságot; maradj összeszedetten Istennel, kerüld az üres fecsegéseket!

Feladatod a prédikálás és tanítás? Tanulj, és minden igyekezeteddel használd fel mindazt, ami e feladatod jó ellátásához szükséges, mindenekelőtt arra törekedj, hogy életeddel és erkölcsi magatartásoddal prédikálj; nehogy azt lássák az emberek, hogy te mást mondasz, mint amit cselekszel, mert akkor szavaidon gúnyolódva majd ide-oda csóválják fejüket.

Lelkipásztori munkát végzel? El ne hanyagold ezért saját lelkedet, ne osztogasd olyan pazarlón magadat, hogy belőled neked semmi se maradjon; mert jól jegyezd meg, hogy – noha a lelkek pásztora vagy – a magad lelkéről se feledkezzél meg!

Értsétek meg, testvérek, hogy nincs semmi sem, ami olyan szükséges lenne minden pap számára, mint az elmélkedés, ami minden cselekedetünket megelőzi, követi és bevégzi. A Próféta mondja: Néked éneklek zsoltárt, és figyelem életem útját (Zsolt 100, 1 Vulg.). Ha szentségeket szolgáltatsz ki, testvérem, elmélkedj arról, amit teszel; ha szentmiseáldozatot mutatsz be, elmélkedj arról, amit feláldozol; ha zsoltározol a kórusban, arról elmélkedj, kinek és mit mondasz; ha lelkeket vezetsz, elmélkedj arról, hogy kinek a vére mosta őket tisztára, és így minden dolgotokat intézzétek szeretettel! (1 Kor 16, 14) Így tudjuk majd könnyen legyőzni mindazt a nehézséget, amit szükségszerűen naponta tapasztalunk, hiszen még itt a földön élünk, így lesz majd erőnk arra, hogy megszülessék Krisztus bennünk is és másokban is.

Templomunkban a mai napon emlékezünk rendi testvéreinkre, a ferences halottainkra.

A mélységből kiáltok, Uram, hozzád, Uram, halld meg a szavam! Füled figyeljen fel könyörgő szavamra! Ha számon tartod a vétkeket, ki állhat meg akkor, színed előtt, Uram? Ám nálad bocsánatot nyer a vétek, hogy féljenek téged. Remélek az Úrban, benne remél lelkem, és bízom a szavában. Lelkem várja az Urat, jobban, mint az őr a hajnalt, várja Izrael az Urat. Mert az Úrnál az irgalom és bőséges nála a megváltás. Ő váltja meg Izraelt minden bűnétől.

„Krisztus feltámadása óta a halál tényére keresztényként nem úgy tekintünk, mint reménytelen elmúlásra. Hisszük, hogy “amikor földi sátrunk összeomlik, a mennyben kapunk örök otthont, amelyet nem emberkéz épített” (2 Kor 5,1).
Amikor valaki meghal, testét eltemetik vagy elhamvasztják. Ennek ellenére hisszük, hogy az ember tovább él a halála után. Jézus az Ő feltámadásában az élet és a halál Uraként nyilvánult meg, szavai hitelt érdemlő szavak: “Aki hisz bennem, még ha meg is halt, élni fog” (Jn 11,25b). Szász Zsombor OFM (Forrás: Ferencesek.hu)

November 2-án tartjuk a halottak napját. Ezen a napon a Katolikus Egyház ünnepélyesen minden elhunytról, de különösen is a tisztulás állapotában levő szenvedő lelkekről emlékezik meg.

Szent Ambrus püspök könyvéből, amelyet testvérének, Satyrusnak haláláról írt

Haljunk meg Krisztussal, hogy vele éljünk!

Látjuk, hogy egyrészt a halál nyereség, másrészt pedig az élet büntetés. Ezért mondja Pál is: Számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség (Fil 1, 21). Kicsoda Krisztus, ha nem a test halála és a lélek élete? Ezért haljunk meg vele, hogy vele együtt éljünk! Akarjunk mindennap így meghalni, és tényleg haljunk is meg így, hogy lelkünk a halál által el tudjon szakadni a testi vágyaktól, és a halál képét öltse magára oly magasságokba emelkedve, ahová már nem érhetnek fel a földi szenvedélyek, és nem is tudják már a lelket beszennyezni. A test törvénye ugyanis a lélek törvénye ellen tusakodik, és bűnbe is viszi a lelket. De mi erre az orvosság? Ki vált meg e halálra szánt testtől? Az Isten kegyelme Jézus Krisztus, a mi Urunk által (Róm 7, 24-25).

Van tehát orvosunk, használjuk is az orvosságát. A mi orvosságunk Krisztus kegyelme, és a mi testünk ez a halálra szánt test. Tehát szakadjunk el a testtől, de ne szakadjunk el Krisztustól. Bár testben élünk, mégse kövessük a test kívánságait, ne mondjunk le a természet jogairól, de becsüljük többre a kegyelmi adományokat.

Mi többre van még szükség? Egynek a halála megváltotta az egész világot. Krisztus nem halhatott volna meg, ha ő nem akarja. Ám ő nem akart a haláltól menekülni, és minket sem tudott volna semmi mással jobban megmenteni, mint éppen halálával, így tehát az ő halála mindenki élete lett. Halála jegyét hordozzuk magunkon, halálát hirdetjük imádságunkban, azt magasztaljuk áldozatbemutatásunkban. Az ő halála győzelem, az ő halála szentség, az ő halála minden évben a világ főünnepe.

Mit mondjunk még a halálról, amikor isteni példa mutatja nekünk, hogy csak a halál szerezte meg a halhatatlanságot, és csak a halál váltott meg minket a haláltól? Nem kell tehát gyászolnunk azt a halált, amely mindnyájunk üdvösségét hozta. Nem kell menekülnünk attól a haláltól, amelyet Isten Fia sem tartott magához méltatlannak, és nem is került el.

A halál nem tartozott hozzá természetünkhöz, hanem a természet ellen van. Isten nem rendelte el kezdettől fogva a halált, hanem gyógyszerül adta. Az embert kötelességszegése miatt sújtotta a mindennapi fáradságos munka büntetése, és a kibírhatatlan fájdalom kezdte szerencsétlenné tenni életét. Úgy kellett véget vetnie e bajoknak, hogy a halál állítsa helyre, amit az élet elveszített. Ha a kegyelem nem segítene, a halhatatlanság inkább teher lenne, mint előny.

A léleknek ezért már kötelessége elkerülni a görbe életutat, a földi test szennyét, és a mennyei kincsre kell törekednie, bár csak a szenteknek osztályrésze, hogy Isten színe elé jussanak, és mintegy hárfaszó mellett dicsérjék őt, amint a prófétai szóból tudjuk: Nagy és csodálatos minden műved, mindenható Urunk, Istenünk. Igazságosak és igazak útjaid, nemzetek Királya! Ki ne félne-tisztelne téged, Urunk, ki ne dicsérné nevedet? Egyedül csak te vagy a Szent, eljön minden nemzet, és színed elé borul (Jel 15, 3-4), hogy lássa a te menyegződet is, ó, Jézus, amikor a mindenség öröméneke közben a földről az égbe vezetik a menyasszonyt, aki már nem a világ lekötelezettje, hanem teljesen a léleké, hiszen hozzád jut el minden ember (vö. Zsolt 64, 3).

Szent Dávid is mindennél jobban kívánta, hogy ezt megláthassa és szemlélhesse. Ezért mondja: Csak egyet kérek az Úrtól, egy a vágyam: hogy az Úr házában lakjam életem minden napján, hogy az Úr gyönyörűségét láthassam (Zsolt 26, 4).