Boldog Duns Scotus János ferences teológus emléknapja van. Skóciában született. Tizenöt éves korában lépett be a ferences rendbe, és 1291- ben szentelték pappá. Tanulmányait Oxfordban, majd Párizsban végezte. II. János Pál pápa 1993-ban avatta boldoggá.

Duns Scotus, kora több keresztény gondolkodójától eltérően azt vallotta, hogy Isten Fia emberré lett volna akkor is, ha az emberiség nem vétkezett volna. Scotus legismertebb történelmi hatású teológiai műve a szeplőtelen fogantatás tanításának elméleti megalapozása. Nagyon tömören összefoglalva: Isten képes volt megőrizni Fia anyját az eredeti bűntől – méltó volt, hogy így tegyen – tehát meg is tette. 1305-ben a párizsi egyetemen több nyilvános vita után a pápai legátus jelenlétében védte meg tanait Mária szeplőtelen fogantatásának kérdésében. Ezt a tanítást 1854-ben IX. Piusz pápa dogmává emelte. A hagyomány szerint a vita előtt Scotus a Szűz Mária szobor felé fordulva mondta:

„Tégy méltóvá engem a te dicséretedre, Szentséges Szűz, adj erőt ellenségeiddel szemben!”

Egy alkalommal Jézus így beszélt tanítványaihoz:
„Lehetetlen, hogy botrányok ne forduljanak elő; de jaj annak, aki azokat okozza! Jobb lenne, ha malomkövet kötnének a nyakára, és a tengerbe dobnák, mint hogy egyet is megbotránkoztasson ezek közül a kicsinyek közül. Vigyázzatok magatokra!
Ha vét ellened testvéred, fedd meg! De ha megbánja, bocsáss meg neki! Még ha napjában hétszer vét is ellened, de hétszer fordul hozzád, és azt mondja: Megbántam, – bocsáss meg neki!”
Az apostolok kérték az Urat: „Növeld bennünk a hitet!”
Az Úr így válaszolt: „Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, és azt mondjátok ennek a szederfának: Szakadj ki tövestől, és verj gyökeret a tengerben! – engedelmeskedik nektek.”
Lk 17,1-6

Abban az időben odajárultak Jézushoz néhányan a szadduceusok közül, akik azt tartják, hogy nincs feltámadás, és megkérdezték tőle:
„Mester! Mózes meghagyta nekünk: Ha valakinek meghal a testvére, és asszonyt hagy maga után, gyermeket azonban nem, akkor a testvér vegye el az özvegyet, és támasszon utódot testvérének.
Volt hét testvér. Az első megnősült, aztán meghalt utód nélkül. Az asszonyt elvette a második, aztán a harmadik, majd sorra mind a hét. De mind úgy halt meg, hogy nem maradt utód utána. Végül az asszony is meghalt.
A feltámadáskor vajon kié lesz az asszony? Hisz mind a hétnek felesége volt.”
Jézus ezt válaszolta nekik: „A világ fiai nősülnek és férjhez mennek. Akik pedig méltók rá, hogy eljussanak a másik világba és a halálból való feltámadásra, nem nősülnek, s nem is mennek férjhez. Hiszen már meg se halhatnak többé, mert az angyalokhoz hasonlítanak, és az Istennek a fiai, mert feltámadtak.
Arról, hogy a halottak feltámadnak, már Mózes is beszélt a csipkebokorról szóló részben, ahol az Urat Ábrahám Istenének, Izsák Istenének és Jákob Istenének nevezi. Isten azonban nem a holtaké, hanem az élőké, hiszen mindenki érte él.”
Lk 20,27-38

Szent István királynak és Boldog Gizellának fiaként 1007-ben született Székesfehérvárott. Hétéves korától Szent Gellért nevelte életszentségre, és oktatta korának tudományára. A királyi udvarban is az imádság, a rejtettség és a teljes lemondás szentje lett. Kegyelmi sugallatra a legkedvesebbet: teljes lelki és testi tisztaságát ajánlotta fel Istennek. Bár atyja kívánságára házasságra lépett, szűzi tisztaságát mégis megőrizte, élete így lett jel és példakép. Nem tudjuk, ki volt a felesége, de akárki volt, bizonnyal méltó volt Imréhez, mert a házasságban a nagyobb erényt többre értékelte, mint a gyermekek utáni vágyat. Meghalt 1031. szeptember 2-án. Szent László király uralkodása alatt, István király és Gellért püspök kanonizációjának évében, 1083. november 5-én őt is szentté avatták.

A Bölcsesség könyvéből

Az igaznak, ha időnap előtt hal is meg, nyugalomban lesz része. Mert a tisztes aggkort nem a hosszú élet adja, nem függ az évek számától. Sokkal többet ér az embernek a megfontoltság, mint az ősz haj, és a bűntelen élet, mint a magas kor.

Mivel kedves volt Isten előtt, szerette az Isten, és elvitte, mert bűnösök közt folyt az élete. Elragadta, hogy a gonoszság ne ártson értelmének, és az álnokság el ne csábítsa a lelkét. Mert a bűn igézete elhomályosítja a jót, és a szenvedély bódulata megrontja az ártatlan lelket. Aki korán tökéletes lett, nagy kort ért meg.

Kedvét találta lelkében az Úr, azért sietett kimenteni a romlottság köréből. Látják ezt az emberek, de nem értik, és nem veszik szívükre, hogy kegyelem és irgalom vár az Úr választottaira, és oltalom a szentjeire. Az elhunyt igaz elítéli az élő istenteleneket, és a korán beteljesedett ifjúság a bűnösnek években gazdag életét. Mert látják ugyan a bölcsnek végét, de nem értik, mit rendelt felőle az Úr, és miért helyezte biztonságba. Látják, és becsmérlőleg szólnak róla, de az Úr majd gúnyt űz belőlük. Akkor hullává lesznek, megvetetté és gúnynak tárgyává a holtak közt örökre. Mert letaszítja őket, úgyhogy meg sem mukkannak, velejükig megrendíti őket; végső pusztulásra jutnak, gyötrődniük kell, és elenyészik az emlékük. Reszketve jelennek meg számot adni bűneikről, és gaztetteik vádlóként lépnek föl ellenük.

Akkor az igaz teljes biztonsággal áll szemben azokkal, akik sanyargatták, és lebecsülték a fáradozását. Amikor ezt látják, iszonyú félelem fogja el őket, és nem tudnak hová lenni annak nem várt üdvössége miatt. Bánkódva szólnak egymáshoz, és sóhajtoznak lelkük félelmében: „Ez az, akit egykor kinevettünk, és akiből gúnyt űztünk. Mi esztelenek! Életmódját őrültségnek tartottuk, és halálát dicstelennek. Hogy lehet az, hogy Isten fiai közé sorolták, és a szentek között van az osztályrésze?”

A lombardiai Aronában született 1538-ban. Miután mindkét jogból, az egyháziból és a világiból letette a doktorátust, nagybátyja, IV. Piusz pápa bíborossá (1560) és Milánó püspökévé (1563) nevezte ki. A trienti zsinat szellemében nyájának igaz pásztora volt, az egész egyházmegyében zsinatokat tartott, a lelkek üdvét célzó határozatokat hozott, és a keresztény erkölcsöket hatásosan előmozdította. Meghalt 1584. november 3-án, Milánóban.

Szent Károly püspöknek utolsó egyházmegyei zsinatán mondott beszédéből

Be kell vallanunk: mindannyian gyengék vagyunk, de az Úristen adott nekünk annyi segítséget, amennyit, ha felhasználunk, könnyen segíthetünk magunkon. Felhasználhatja ezt az a pap is, aki belátja, hogy milyen feddhetetlen életet követelnek meg tőle, önmegtartóztatónak kell lennie, és mint illik is, angyali módon kell élnie, de még nem határozza el magát arra, hogy felhasználja ezeket a segítségeket: a böjtölést, az imádkozást, a rossz beszédek meg az ártalmas és veszélyes barátkozások elkerülését.

Panaszkodik a másik, hogy midőn a kórusba lép zsolozsmára vagy amikor misézni megy, rögtön ezer olyan dolog jelenik meg a gondolatában, ami őt Istentől elvonja. De kérdem, mielőtt ez a pap a kórusba lép vagy misézni indulna, mit csinál a sekrestyében, hogyan készül elő, és figyelmének megőrzésére milyen eszközökhöz folyamodott, és mit használt fel?

Akarod, hogy megtanítsalak arra, hogyan tudj haladni erényről erényre, és ha már a kórusban tudtál figyelni, akkor meg arra, hogyan lehetsz majd más alkalommal még figyelmesebb, és arra, hogyan lesz szolgálatod még kedvesebb Isten előtt? Jegyezd meg, amit mondok! Ha az isteni szeretet valami kis szikrája már meggyulladt benned, ne kívánd, hogy az rögtön melegítsen, de ne tedd ki a szélbe sem, hanem őrizd lelkedbe zárva, nehogy lehűljön, és elveszítse melegét. Azaz, amennyire csak lehet, kerüld el a szórakozottságot; maradj összeszedetten Istennel, kerüld az üres fecsegéseket!

Feladatod a prédikálás és tanítás? Tanulj, és minden igyekezeteddel használd fel mindazt, ami e feladatod jó ellátásához szükséges, mindenekelőtt arra törekedj, hogy életeddel és erkölcsi magatartásoddal prédikálj; nehogy azt lássák az emberek, hogy te mást mondasz, mint amit cselekszel, mert akkor szavaidon gúnyolódva majd ide-oda csóválják fejüket.

Lelkipásztori munkát végzel? El ne hanyagold ezért saját lelkedet, ne osztogasd olyan pazarlón magadat, hogy belőled neked semmi se maradjon; mert jól jegyezd meg, hogy – noha a lelkek pásztora vagy – a magad lelkéről se feledkezzél meg!

Értsétek meg, testvérek, hogy nincs semmi sem, ami olyan szükséges lenne minden pap számára, mint az elmélkedés, ami minden cselekedetünket megelőzi, követi és bevégzi. A Próféta mondja: Néked éneklek zsoltárt, és figyelem életem útját (Zsolt 100, 1 Vulg.). Ha szentségeket szolgáltatsz ki, testvérem, elmélkedj arról, amit teszel; ha szentmiseáldozatot mutatsz be, elmélkedj arról, amit feláldozol; ha zsoltározol a kórusban, arról elmélkedj, kinek és mit mondasz; ha lelkeket vezetsz, elmélkedj arról, hogy kinek a vére mosta őket tisztára, és így minden dolgotokat intézzétek szeretettel! (1 Kor 16, 14) Így tudjuk majd könnyen legyőzni mindazt a nehézséget, amit szükségszerűen naponta tapasztalunk, hiszen még itt a földön élünk, így lesz majd erőnk arra, hogy megszülessék Krisztus bennünk is és másokban is.

Templomunkban a mai napon emlékezünk rendi testvéreinkre, a ferences halottainkra.

A mélységből kiáltok, Uram, hozzád, Uram, halld meg a szavam! Füled figyeljen fel könyörgő szavamra! Ha számon tartod a vétkeket, ki állhat meg akkor, színed előtt, Uram? Ám nálad bocsánatot nyer a vétek, hogy féljenek téged. Remélek az Úrban, benne remél lelkem, és bízom a szavában. Lelkem várja az Urat, jobban, mint az őr a hajnalt, várja Izrael az Urat. Mert az Úrnál az irgalom és bőséges nála a megváltás. Ő váltja meg Izraelt minden bűnétől.

„Krisztus feltámadása óta a halál tényére keresztényként nem úgy tekintünk, mint reménytelen elmúlásra. Hisszük, hogy “amikor földi sátrunk összeomlik, a mennyben kapunk örök otthont, amelyet nem emberkéz épített” (2 Kor 5,1).
Amikor valaki meghal, testét eltemetik vagy elhamvasztják. Ennek ellenére hisszük, hogy az ember tovább él a halála után. Jézus az Ő feltámadásában az élet és a halál Uraként nyilvánult meg, szavai hitelt érdemlő szavak: “Aki hisz bennem, még ha meg is halt, élni fog” (Jn 11,25b). Szász Zsombor OFM (Forrás: Ferencesek.hu)

November 2-án tartjuk a halottak napját. Ezen a napon a Katolikus Egyház ünnepélyesen minden elhunytról, de különösen is a tisztulás állapotában levő szenvedő lelkekről emlékezik meg.

Szent Ambrus püspök könyvéből, amelyet testvérének, Satyrusnak haláláról írt

Haljunk meg Krisztussal, hogy vele éljünk!

Látjuk, hogy egyrészt a halál nyereség, másrészt pedig az élet büntetés. Ezért mondja Pál is: Számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség (Fil 1, 21). Kicsoda Krisztus, ha nem a test halála és a lélek élete? Ezért haljunk meg vele, hogy vele együtt éljünk! Akarjunk mindennap így meghalni, és tényleg haljunk is meg így, hogy lelkünk a halál által el tudjon szakadni a testi vágyaktól, és a halál képét öltse magára oly magasságokba emelkedve, ahová már nem érhetnek fel a földi szenvedélyek, és nem is tudják már a lelket beszennyezni. A test törvénye ugyanis a lélek törvénye ellen tusakodik, és bűnbe is viszi a lelket. De mi erre az orvosság? Ki vált meg e halálra szánt testtől? Az Isten kegyelme Jézus Krisztus, a mi Urunk által (Róm 7, 24-25).

Van tehát orvosunk, használjuk is az orvosságát. A mi orvosságunk Krisztus kegyelme, és a mi testünk ez a halálra szánt test. Tehát szakadjunk el a testtől, de ne szakadjunk el Krisztustól. Bár testben élünk, mégse kövessük a test kívánságait, ne mondjunk le a természet jogairól, de becsüljük többre a kegyelmi adományokat.

Mi többre van még szükség? Egynek a halála megváltotta az egész világot. Krisztus nem halhatott volna meg, ha ő nem akarja. Ám ő nem akart a haláltól menekülni, és minket sem tudott volna semmi mással jobban megmenteni, mint éppen halálával, így tehát az ő halála mindenki élete lett. Halála jegyét hordozzuk magunkon, halálát hirdetjük imádságunkban, azt magasztaljuk áldozatbemutatásunkban. Az ő halála győzelem, az ő halála szentség, az ő halála minden évben a világ főünnepe.

Mit mondjunk még a halálról, amikor isteni példa mutatja nekünk, hogy csak a halál szerezte meg a halhatatlanságot, és csak a halál váltott meg minket a haláltól? Nem kell tehát gyászolnunk azt a halált, amely mindnyájunk üdvösségét hozta. Nem kell menekülnünk attól a haláltól, amelyet Isten Fia sem tartott magához méltatlannak, és nem is került el.

A halál nem tartozott hozzá természetünkhöz, hanem a természet ellen van. Isten nem rendelte el kezdettől fogva a halált, hanem gyógyszerül adta. Az embert kötelességszegése miatt sújtotta a mindennapi fáradságos munka büntetése, és a kibírhatatlan fájdalom kezdte szerencsétlenné tenni életét. Úgy kellett véget vetnie e bajoknak, hogy a halál állítsa helyre, amit az élet elveszített. Ha a kegyelem nem segítene, a halhatatlanság inkább teher lenne, mint előny.

A léleknek ezért már kötelessége elkerülni a görbe életutat, a földi test szennyét, és a mennyei kincsre kell törekednie, bár csak a szenteknek osztályrésze, hogy Isten színe elé jussanak, és mintegy hárfaszó mellett dicsérjék őt, amint a prófétai szóból tudjuk: Nagy és csodálatos minden műved, mindenható Urunk, Istenünk. Igazságosak és igazak útjaid, nemzetek Királya! Ki ne félne-tisztelne téged, Urunk, ki ne dicsérné nevedet? Egyedül csak te vagy a Szent, eljön minden nemzet, és színed elé borul (Jel 15, 3-4), hogy lássa a te menyegződet is, ó, Jézus, amikor a mindenség öröméneke közben a földről az égbe vezetik a menyasszonyt, aki már nem a világ lekötelezettje, hanem teljesen a léleké, hiszen hozzád jut el minden ember (vö. Zsolt 64, 3).

Szent Dávid is mindennél jobban kívánta, hogy ezt megláthassa és szemlélhesse. Ezért mondja: Csak egyet kérek az Úrtól, egy a vágyam: hogy az Úr házában lakjam életem minden napján, hogy az Úr gyönyörűségét láthassam (Zsolt 26, 4).

Mit használ a szenteknek a mi tiszteletünk, mit érnek el azzal, ha mi dicsérjük őket, és jelent-e számukra valamit ez a mai ünneplésünk? Ugyan mit számít azoknak a földi dicsőítés, akiket Fiának biztos ígérete szerint már maga a mennyei Atya dicsőít meg? Mit is számít nekik a mi magasztalásunk? A szentek nem szorulnak rá tiszteletünkre, semmit sem ad nekik a magasztalásunk. Csupán csak a mi hasznunk – és nem az övék – származik abból, ha róluk megemlékezve tiszteljük őket. Ami engem illet, meg kell vallanom, hogy a róluk való megemlékezés hő vágyat gyullaszt bennem.

Az első ilyen vágy, amelyet ez a szentekről való megemlékezés bennünk felkelt, vagy még jobban megerősít, az, hogy élvezzük boldogító közösségüket, és méltók legyünk az üdvözült lelkek társaságára égi otthonukban: találkozzunk a pátriárkák karával, a próféták soraival, az apostolok testületével, a vértanúk népes seregével, a hitvallók táborával, a szüzek kórusával, egyszóval együtt legyünk, és együtt örvendezzünk a Mindenszentek egész közösségével. Kész befogadni bennünket a legelső idők egyháza, de mi nem törődünk vele; várva várnak minket a szentek, de mi ezt semmibe se vesszük; várnak bennünket az igazak, de mi úgy teszünk, mintha mit sem tudnánk róla.

Ébredjünk már fel végre, testvérek, támadjunk fel Krisztussal, és keressük az odafönt valókat; ami ott fönt van, arra legyen gondunk. Vágyakozzunk azokhoz, akik várva várnak ránk, sietve induljunk feléjük, akik készek befogadni bennünket, előzzük meg az üdvözült lelkeknek ezt a várakozását azzal, hogy mi is oda kívánkozunk. De ne csak a szentek társaságát óhajtsuk, hanem boldogságukat is, és ne elégedjünk meg azzal, hogy együtt leszünk velük, hanem lángoló buzgósággal törekedjünk dicsőségük elnyerésére is. Nem veszélyes erre pályáznunk, és egyáltalán nem merészség ennek a dicsőségnek a keresése.

A másik ilyen vágy, amelyet a szentekről való megemlékezés gyújt bennünk, arra irányuljon, hogy miként ezeknek a szenteknek megjelent maga Krisztus, a mi életünk, ugyanúgy jelenjék meg nekünk is, és így mi magunk is jelen lehessünk Krisztussal az ő dicsőségében. Addig ugyanis Krisztus, aki számunkra a Fő, nem így, dicsőséggel koronázva jelenik meg nekünk, hanem úgy mutatkozik, mint akit bűneinkért tövissel megkoronáztak. Nagy szégyen lenne, ha a tövissel koronázott Főnek egy-egy tagja kényelemben tetszelegne, hiszen minden bíbor ez idő alatt gyalázat lenne számára, és nem megtiszteltetés. De elkövetkezik az az idő, amikor majd eljön Krisztus, és halálát többé már nem hirdetjük, hiszen tudjuk, hogy vele együtt mi is meghaltunk, és hogy életünk őbenne van elrejtve. Megjelenik majd a dicsőséges Fő, és vele együtt a tagok is megdicsőülve fognak ragyogni, hiszen átalakítja gyarló testünket, és saját megdicsőült testéhez teszi hasonlóvá.

Erre a dicsőségre vágyódjunk tehát teljes igyekezettel és biztos reménnyel! Hogy pedig remélhessünk ebben, és erre a nagy boldogságra törekedni is merjünk, nagyon is szükségünk van a szentek közbenjárására, hogy amit saját erőnkkel el nem érhetünk, azt közbenjárásukra Isten ajándékba adja meg nekünk. (Szent Bernát apát beszédeiből)

Október 31-én délután érkezik Délvidékről templomunkba a Medjugorje-i „Béke Királynője” vándormonstrancia.

2011-ben a világ minden tájáról érkező zarándokok nevében a Communita Regina della Pace Egyesület adományozta Medjugorjénak, amelyet a jelenleg épülő Örökimádás Kápolna főoltárán helyeznek el. Az adományozás alkalmával Medjugorje bekerült a „12 Csillag a Béke Királynője Koronájában” programba, ami az „Imádság A Békéért Világközpontja”.

A szentségtartó a Szűzanya alakját formázza, szíve helyén a Legszentebb Oltáriszentséggel.  A „Béke Királynője” monstrancia, október 31-től november 2-ig lesz templomunkban.

November 1-jén, Mindenszentek napján, amely egyben parancsolt ünnep, egész napos Szentségimádást tartunk,

ezáltal is bekapcsolódunk a Szűzanya kérése szerint is a békéért folytatott imádságba.

Mindenkit szeretettel hívunk és várunk!

A szentségtartó zarándokútjának célja, hogy „megtöltsük” ezt a szent edényt a hívek imáival, béke legyen szívünkben, családunkban, szülőföldünkön és szerte a világon.

Ima a békéért – Szent II. János Pál pápa és XVI Benedek pápa szövege alapján

 Atyáink Istene, Nagy és Irgalmas vagy! Te vagy az élet és béke Ura, minden ember Atyja!

A Te akaratod a béke és nem pedig a szenvedés! Ítéld el a háborúkat és törd le a büszke erőszakosokat!

Elküldted fiadat Jézus Krisztust, hogy hirdesse a békét mindazoknak, akik közel és távol vannak Tőled. Egyesítsd egy családba a különböző nemzetiségű embereket!

A Te Szent Eucharisztikus Arcod előtt térdelve, Mariának a Béke Királynőjének a közbenjárása által könyörgünk hozzád Istenünk! A világbékéért, azokért, akik távol vannak Tőled, és azokért, akik a holnap pánikjába és a bizonytalanságába süllyednek.

Kérünk, hogy mindenki tisztelje az élet szentségét, a fogantatástól kezdve a természetes halálig. A békéért, amire olyan nagy szüksége van családjainknak, hogy egységben és szeretetben maradjanak. Add, hogy az igazság és a jóság elvei szerint tudjanak fejlődni társadalmunkban és országunkban.

Az Anyaszentegyházért, hogy a ,,farkasok” ne veszélyeztessék az isteni nyájat. Szereteted gyújtsa meg bennünk a buzgóság lángját, hogy békéd eszközei legyünk a gyűlölet, a megosztottság, önzőség és a háború által szétszakadt világban.

Érintsd meg a nemzetek sorsáért felelős emberek szívét! Pusztítsd el a megtorlás és a bosszú logikáját a mindennapokban! A Szentlélek által adj új nagylelkű és nemes megoldásokat a párbeszédben, és a türelmes várakozásban teljes bizalmat Hozzád!

Mária Béke Királynője, támogass minket ebben a buzgóságban és könyörögj értünk! AMEN

Karol Józef Wojtyła 1920-ban a lengyelországi Wadowicében született. Pappá szentelve és római teológiai tanulmányainak befejeztével hazájába visszatérve különféle lelkipásztori és egyetemi feladatokat látott el. Krakkó segédpüspökének kinevezve, majd 1964-ben érsekévé válva, részt vett a II. vatikáni egyetemes zsinaton. 1978. október 16-án megválasztották pápának, és a II. János Pál nevet vette fel. Rendkívüli apostoli buzgóságával tűnt ki, főleg a családok, a fiatalok és a betegek felé; ez arra ösztönözte, hogy Isten népét szerte az egész világon számos látogatásban részesítse. Az Egyháznak örökségül hagyott legkiválóbb gyümölcsök, többek között, az ő igen gazdag tanítása, valamint a Katolikus Egyház Katekizmusának és a latin egyház meg a keleti egyházak kánonjogi kódexeinek közzététele. Rómában szentül halt meg 2005. április 2-án, húsvét II. vasárnapjának és egyben az Isteni Irgalom vasárnapjának előestéjén.

Részlet Szent II. János Pál pápának a pápasága kezdetén elmondott homíliájából (1978. október 22-én)

Ne féljetek! Nyissátok meg a kapukat Krisztusnak!

Péter eljött Rómába! Mi vezérelte őt, és mi hozta el ebbe a városba, a Római Birodalom szívébe, ha nem az Úrtól kapott indítás iránti engedelmesség? Ez a galileai halász talán nem akart volna eljönni ide. Talán szívesebben maradt volna otthon, a Genezáret-tó partján, hajójával és hálói között. De az Úrtól vezetve, indításának engedelmeskedve, elérkezett idáig.

Egy ősi hagyomány szerint a Néró-üldözés idején Péter el akarta hagyni Rómát. De az Úr közbelépett: szembe jött vele. Péter ezzel a kérdéssel fordult hozzá: „Quo vadis, Domine? Hová mégy, Uram?” Az Úr rögtön válaszolt neki: „Megyek Rómába, hogy másodszor is megfeszítsenek.” Péter visszatért Rómába, és itt maradt egészen a saját keresztre feszítéséig.

A mi korunk arra szólít, arra ösztökél, arra kötelez, hogy az Úrra tekintsünk, és maga Krisztus legfőbb hatalmának misztériumában merüljünk el alázatos és áhítatos meditációban.

Ő, aki Szűz Máriától született – az ács Fia, ahogy vélekedtek róla, az élő Isten Fia, amint Péter megvallotta –, azért jött, hogy valamennyiünket „papi királysággá” alakítsa.

Istenünk, gazdag az irgalmasságban, te arra hívtad Szent II. János Pál pápát, hogy egész Egyházadnak elöljárója legyen. Add, kérünk, hogy az ő tanításán nevelkedve bizalommal megnyissuk szívünket Krisztusnak, az ember egyetlen Megváltójának üdvözítő kegyelmére. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.