Ponciánuszt Róma püspökévé szentelték 231-ben. Maximinus császár 235-ben Hippolitusz áldozópappal együtt Szardínia szigetére száműzte. Itt Ponciánusz tisztéről lemondott, majd rövidesen meghalt. Testét a Callixtus temetőben helyezték el, Hippolituszét pedig a Via Tiburtina melletti temetőben. Mindkét vértanút a római egyház már a IV. század elejétől tisztelte.

Szent Ciprián püspök és vértanú levelezéséből

Hősök, testvérek, magasztallak és dicsérlek titeket! Szeretném szívetek rettenthetetlen bátorságát és hitetek hűségét méltó magasztalással hirdetni. Dicsőségesen tűrtétek mindhalálig a kegyetlen kínzást, nem futottatok meg a gyötrelmek elől: végül is a gyötrelmek hagytak el titeket. A fájdalmak közepette, a véget nem a kínzások, hanem a koszorúk hozták meg. Testetek szétmarcangolása nem azért tartott oly sokáig, hogy megtörje hitetek hősies megvallását, hanem azért, hogy az Úr felé siettesse Isten embereinek útját.

Urunk, Istenünk, Szent Ponciánusz pápa és Szent Hippolitusz áldozópap vértanúk áldott szenvedése növelje bennünk az irántad való szeretetet, és tegye mind szilárdabbá szívünkben a szent hitet.

XII. Piusz pápának Munificentissimus Deus kezdetű apostoli rendelkezéséből

A szent egyházatyák és nagy hittudósok az Istenszülő mennybevételéről úgy beszéltek ünnepi homíliáikban és szentbeszédeikben a néphez, hogy az a keresztény hívők előtt már ismeretes és elfogadott igazság, s azt még érthetőbben ki is fejtették. Az ünnep értelmét és tartalmát mélyreható érvekkel tárták hallgatóik elé. Főként azt igyekeztek világosan kifejteni, hogy ezen az ünnepen nemcsak azt ünnepeljük, hogy a Boldogságos Szűz Mária teste nem volt alávetve a romlandóságnak, hanem azt is, hogy ő a halál felett diadalt aratott, és egyszülött Fiának, Jézus Krisztusnak példájára az ő teste is megdicsőült a mennyben.

Ennek az egyházi hagyományban levő igazságnak a legkiválóbb hirdetője Damaszkuszi Szent János. Amikor a Boldogságos Istenanya test szerinti mennybevételét párhuzamba állítja az ő többi kiválóságával és kiváltságával, lángoló ékesszólásával azt mondja: „Illő volt, hogy ő, aki szüzességét a szüléskor is sértetlenül megőrizte, halála után is megőrizze testét minden romlástól. Illő volt, hogy ő, aki Teremtőjét gyermekeként hordozta méhében, Isten hajlékába jusson. Illő volt, hogy a jegyes, akit az Atya jegyzett el, a mennyei otthonban lakjék. Illő volt, hogy ő, aki szülésekor a fájdalom tőrétől mentes maradt, de amikor Fiát a keresztfán látta, a szívét döfte át a fájdalom tőre, ott lássa Fiát az Atya mellett trónolni. Illő volt, hogy az Isten Anyjáé is legyen az, ami a Fiáé, és hogy minden teremtmény tisztelje őt mint Isten Anyját és szolgálóleányát.”

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz:
„Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön. Mi mást akarnék, mint hogy lángra lobbanjon. Keresztséggel kell megkereszteltetnem. Mennyire várom, hogy ez beteljesedjék!
Azt gondoljátok, azért jöttem, hogy békét hozzak a földre? Mondom nektek nem azt, hanem szakadást. Ezentúl, ha öten lesznek egy házban, megoszlanak egymás között: három kettő ellen, és kettő három ellen. Szembekerül apa a fiával és fiú az apjával, anya a lányával és lány az anyjával, anyós a menyével és meny az anyósával.” Lk 12,49-53

Az itáliai Comóban született 1611. május 19-én az Odescalchiak családjából. 1645-ben már bíboros volt. A szegények atyjaként ismerték Ferrarában, ahol legátusként működött. 1650-től novarai püspök lett. 1676-ban választották pápává. Kitűnt nagylelkűségével, jámborságával, tisztaságával, lelkiismeretességével, egyszerűségével. Hazánk török iga alóli felszabadításában sok érdeme volt. Buda visszafoglalásának napját Szent István királyunk tiszteletére az egész Egyházban ünneppé tette. Budavári szobrát 1936. október 6-án leplezték le. XII. Piusz pápa avatta boldoggá 1956. október 7-én.

XII. Piusz pápa E vulnerato kezdetű apostoli leveléből

A történelem húsz évszázada tanítja, hogy Krisztus Egyházában mindig voltak, sőt bőségesen voltak mind a lelkipásztorok, mind a hívek között olyanok, akik eljutottak az életszentség csúcsára, és közöttük, mint illik, életszentségük példájával ott tündököl előttünk a pápák dicső és jeles csapata is. Most beszéljünk Isten tiszteletreméltó Szolgájáról, XI. Ince pápáról, aki, bár több mint két évszázaddal ezelőtt hunyt el, az időbeli nagy távolság ellenére erényeinek és csodáinak emlékével mégis mindenkor közel állt az egész Egyházhoz.

Isten tiszteletreméltó Szolgájának érdemei között meg kell említenünk a törökök elleni küzdelemre való buzdítását, amelynek gyümölcse az a minden időkre szóló győzelem, amellyel 1683. szeptember 12-én Bécs a török támadás alól felszabadult; nem kevésbé értékes és csodálatos eredménye Buda felszabadítása 1686. szeptember 2-án, ugyancsak a török megszállás alól. Ezen győzelmeknek és Szűz Mária segítségének emlékére a szent pápa az egész Egyház számára ünnepet rendelt, Szűz Mária szent nevének tiszteletére, valamint Rómában Traianus Fóruma mellett emléktemplomot szentelt, és az ott megalapított Mária-társulatba a szent pápa elsőként kívánt belépni.

Krisztus rendíthetetlen földi helyettese, Isten és az Egyház ügyeinek bátor védelmezője nem félt szembeszállni akár a legnagyobb királyokkal és fejedelmekkel sem, valahányszor a helyzet úgy kívánta. A Szentszék anyagi javainak kezelésében rendkívüli adottsággal rendelkezett: amikor a kincstár kimerült, és nem állt elegendő élelmiszer a rendelkezésre, Ince pápa akkor is bőkezű tudott lenni a szegényekhez.

Ha emlékezetbe idézzük, hogy Isten tiszteletreméltó Szolgája kora ifjúságától kezdve gyenge egészségű volt, és életében többféle betegség gyötörte úgy, hogy háziorvosa tanúsága szerint a pápa életének utolsó szakasza „kimondhatatlan vértanúság” volt, csak csodálni lehet hősies türelmét, lelkierejét, életszentségét és akaratának az isteni akarattal való megegyezését, így a halált is – amelyre mindennap készült, hiszen szüntelenül buzgó imával kérte a szent halál kegyelmét – örvendező szívvel és bizalommal fogadta 1689. augusztus 12-én. Életszentségének a híre, amely addig is körülvette – alighogy az örökkévalóságba költözött – még jobban elterjedt.

1572-ben született a franciaországi Dijon-ban. De Chantal báró felesége lett, hat gyermekét vallásosan nevelte. Férjét korán elvesztette, ezután Szalézi Szent Ferenc lelki vezetése alatt kitartóan járta a tökéletesség útját. Szeretetszolgálatban főleg a szegények és betegek gondozását gyakorolta. Megalapította és bölcsen vezette a vizitációs nővérek szerzetesrendjét. 1641. december 13-án, Moulins-ban halt meg.
Chantal Szent Johanna Franciska emléknapja eredetileg december 12-re esett (halála évfordulójának előestéje), augusztus 12-re lett áthelyezve.

Annak a szerzetesnőnek Emlékirataiból, aki titkár volt Szent Johanna Franciska mellett

„Szeretett leányaim, szent atyáink közül és az Egyház oszlopai közül a legtöbben nem jutottak vértanúságra. Mit gondoltok, miért történt ez így?” Miután mindegyikük válaszolt, a szentanya így szólt: „Az én véleményem szerint azért történt ez így, mert van még másfajta vértanúság is: a szeretet vértanúságának nevezik ezt. Ebben Isten egyszerre vértanúkká és hitvallókká teszi szolgáit és szolgálóit azzal, hogy életüket az ő dicsőségéért való munkálkodásra tartja fenn. Tudom – fűzte hozzá –, hogy erre a vértanúságra vannak hivatva a vizitációs nővérek, és közülük – ha Isten is úgy akarja – azok fognak ilyen vértanúságot szenvedni, akik kiesdeklik maguknak ezt a boldog kegyelmet.”

Amikor pedig az egyik nővér az iránt érdeklődött, hogy miképpen lehetséges ez a vértanúság, így felelt:

„Csak hagyatkozzatok teljességgel Istenre, majd megtapasztaljátok. Az isteni szeretet ugyanis úgy járja át lelkünk titokzatos mélyét, mint egy kard, és énünket megszabadítja az önzéstől. Én ismertem egy lelket, akit a szeretet nem kevésbé különített el a számára legkedvesebb dolgoktól, mintha a zsarnoki kardcsapás választotta volna szét lelkét a testétől.”

Assisiben született 1193-ban. A szegénység útján szülővárosának nagy fiát, Ferencet követte. Alapítóanyja a róla elnevezett női szerzetesrendnek. Szigorú szegénységben élt, de mégis gazdag volt a szeretet és a jámborság tetteiben. Szoros lelki barátság fűzte szerzetestársához, Prágai Szent Ágneshez, III. Béla királyunk unokájához. Meghalt 1253. augusztus 11-én, az assisi Szent Damján-kolostorban.

Figyeld Krisztus szegénységét, alázatát, szeretetét!

Boldog az, akinek megadatik, hogy részt vehet a szent lakomán, hogy szívének minden érzelmével az Úrhoz ragaszkodjék. Az ő szépségét szünet nélkül csodálják a boldog mennyei seregek, szeretete felhevít, szemlélése felüdít, jósága betölt, édessége kitölt minden hiányosságot, emléke gyönyörűséggel sugárzik, illatától újjáélednek még a halottak is, dicsőséges látása boldoggá teszi majd a mennyei Jeruzsálem minden lakóját. Mivel ő az örök dicsőség ragyogása, az örök világosság kisugárzása és tiszta tükör (vö. Bölcs 7, 26), ezért naponta nézz bele ebbe a tükörbe, ó, királynő, Jézus Krisztus jegyese, és állandóan szemléld benne magadat.

Úgy ékesítsd fel magadat kívül és belül az összes erény virágaival és színes ruháival, amint az a legnagyobb Király tiszta leányához és mátkájához illik. Ebben a tükörben ott ragyog a boldog szegénység, a szent alázat és a kimondhatatlan szeretet, ezt majd szemlélheted Isten kegyelmével ebben a teljes tükörben.

Figyeld ennek a tükörnek a kezdetét, a jászolba fektetett és pólyába takart gyermek szegénységét. Ó, csodálatos alázat, ó, bámulatos szegénység! Az angyalok Királya, a menny és föld Ura jászolban nyugszik. A tükör közepén szemléld azt az alázatot, meg azt a boldog szegénységet, és azt a számtalan fáradalmat és nyomorúságot, amelyet elviselt az emberi nem megváltásáért. Ugyanennek a tükörnek a végén lásd meg azt a kimondhatatlan szeretetet, amellyel szenvedni akart a keresztfán, és vállalta a leggyalázatosabb halált. Ezért azután maga ez a keresztfára szögezett tükör szólította fel az arra járókat, hogy lássák meg mindezt: Ó, ti mindnyájan, akik jártok-keltek az úton, nézzetek ide, és lássátok: Van-e oly fájdalom, mint az én fájdalmam? (Siralm 1, 12) Egy hanggal, egy lélekkel feleljünk neki, aki ennyi fájdalommal kiált hozzánk: Lelkem folyvást rajtad töpreng, és már-már összeroskad (Siralm 3, 19-20). Ettől gyulladj szüntelen lángolóbb szeretetre, ó, te, aki a mennyei Király királynője vagy!

Ha ezenfelül még az ő kimondhatatlan édességét, gazdagságát és örök dicsőségét is szemléled, akkor szíved vágyakozásával és szeretetével így kiálts: Vigyél magaddal, siessünk, keneteid illata kellemes (vö. Én 1, 3-4), ó, mennyei Jegyesem. Követlek, és nem fáradok el, míg be nem viszel szőlőskerted házacskájába, amíg bal karod nem lesz a fejem alatt, és jobbod át nem ölel engem, és ajkad boldogító csókjával meg nem csókolsz. Ha ezeken elmélkedel, gondolj a te szegényke anyádra is, mert jól tudod, hogy téged kedves emlékként kitörölhetetlenül én is a szívembe írtalak, hiszen te mindenkinél kedvesebb vagy számomra. (Szent Klára szűznek Prágai Szent Ágneshez írt leveléből)

A római egyház diakónusa volt, a Valerianus-féle üldözés idején szenvedett vértanúságot 258. augusztus 10-én, négy nappal II. Szixtusz pápa és négy római diakónustársa után. Sírja a Via Tiburtinához közeli Campo Veranon van, amely mellé Nagy Konstantin császár bazilikát emelt. Tisztelete már a IV. században elterjedt az Egyházban.

Szent Ágoston püspök beszédeiből

A mai napon a római Anyaszentegyház Szent Lőrincnek diadalünnepét tárja elénk, amelyen lábbal tiporta ezt a zajos világot, és visszautasította a hízelgését is. Így kétszeresen győzte le az őt támadó gonosz lelket. Szent Lőrinc az Egyházban, amint többször is hallottátok, diakónusi szolgálatot teljesített. Itt Krisztus szent vérét nyújtotta a híveknek, ott saját vérét ontotta ki Krisztus nevéért. Amikor Szent János apostol az Úr-vacsora titkát magyarázza, világosan ezt is mondja: Amint Krisztus életét adta értünk, úgy nekünk is kötelességünk életünket adni testvéreinkért (vö. 1 Jn 3, 16). Megértette ezt, testvérek, Szent Lőrinc, megértette, és meg is tette. Az áldozati oltáron is azt vette magához, amit ő készített elő. Szerette Krisztust e földi életében, és utánozta őt halálában is.

Breslauban (Németország) született 1891. október 12-én, zsidó szülei tizenegyedik gyermekeként. Filozófiát tanult, s az igazságot keresve Istenre talált. 1922. január 1-jén történt keresztségétől kezdve tanítással és könyvek írásával szolgált Istennek. 1933-ban belépett a kölni Kármelbe, ahol A keresztről nevezett Teréz Benedikta nevet kapta, s életét a zsidó és a német népért ajánlotta fel. Hazáját a zsidóüldözés miatt elhagyva 1938-ban a hollandiai Echt karmelita kolostorába nyert felvételt. Zsidó származása miatt 1942. augusztus 2-án a németek letartóztatták, és a lengyelországi Auschwitzba deportálták. A koncentrációs táborban kegyetlenül kivégezték, valószínűleg 1942. augusztus 9-én. II. János Pál pápa 1987. május 1-jén Kölnben boldoggá, 1998. október 11-én Rómában szentté avatta, 1999. október 1-jén pedig Európa társvédőszentjévé nyilvánította.

Szent Edith Stein „A Kereszt tudománya” című művéből

Krisztus a törvény igáját magára vette azzal, hogy beteljesítette a mózesi törvényt, meghalt a törvényért és a törvény által. Halálával felszabadította a törvény alól azokat, akik készségesen elfogadják tőle az életet. Ezt az igazi életet azonban csak úgy nyerhetik el, ha elvesztik, ha odaadják érte életüket. Mert akik megkeresztelkedtek Krisztusban, az ő halálára keresztelkedtek meg (vö. Róm 6, 3). Alámerülnek Jézus életébe, hogy titokzatos Testének tagjaivá legyenek, és mint ilyenek, vele szenvedjenek, vele együtt meghaljanak, hogy azután vele együtt fel is támadjanak az örök életre. Ennek az életnek a teljessége csak a dicsőség napján jön el számunkra. Azonban már most – noha még testben élünk – részesedünk benne, amennyiben hiszünk. Hisszük, hogy Krisztus meghalt értünk, és feltámadásával életet ad nekünk. A hit úgy egyesít vele, mint a tagokat a Fővel, és bekapcsol minket az isteni életáramba. Így lesz a megfeszített Jézusba vetett hitünk élő hit, amely szerető önátadással párosul, illetve belépés az igazi életbe, amely az eljövendő dicsőség kezdete. Ezért csak a kereszt lehet egyetlen jogcímünk a dicsekvésre: Én nem akarok mással dicsekedni, mint Urunk Jézus Krisztus keresztjével. Általa keresztre szegezték nekem a világot, és engem is a világnak (Gal 6, 14).

Aki Krisztus mellett döntött, az meghalt a világnak, a világ is meghalt az ő számára. Az ilyen ember az Úr sebhelyeit viseli testén (vö. Gal 6, 17), gyönge és megvetett az emberek előtt, de éppen úgy erős is, mert a gyöngeségben nyilvánul meg az Isten ereje (vö. 2 Kor 12, 9). Jézus tanítványa ennek tudatában nemcsak a ráhelyezett keresztet veszi vállára, hanem önmagát is keresztre feszíti: Akik Krisztus Jézushoz tartoznak, keresztre feszítették testüket szenvedélyeikkel és kívánságaikkal együtt (Gal 5, 24). Könyörtelen harcot vívnak saját természetük ellen, hogy elhaljon bennük a bűn, és helyet adjon a Szentlélek életének. Ez a küzdelem nagy lelkierőt kíván. A kereszt azonban nem a végső cél, hiszen azért emelik magasra, hogy az ég felé mutasson. Ez nemcsak jel, hanem Krisztus erős fegyvere; ez az a pásztorbot, amellyel az istenfélő Dávid kivonul az Istentől nem félő Góliát ellen; ez az a bot, amellyel Isten zörget a mennynek ajtaján, és feltárja azt. Akkor majd mennyei fény árad ránk és körülölel mindenkit, aki követi a megfeszített Jézust.

Az ókasztíliai Caleruegában (Spanyolország) született 1170 körül. Palenciában teológiát tanult, majd az osmai székesegyház kanonokja lett. Az albiak eretneksége ellen prédikációval és élete példájával eredményesen dolgozott. Erre a munkára társakat is toborzott maga mellé, és megalapította a prédikátorok (domonkosok) rendjét. Bolognában halt meg 1221. augusztus 6-án.

 A domonkos rend történetére vonatkozó különféle iratokból

Vagy Istennel, vagy Istenről beszélt

Olyan nagy életszentség jellemezte Domonkost, és Isten iránt akkora buzgóságot tanúsított, hogy ez bizonyságul szolgált mindenki előtt: ő az istentisztelet és a kegyelem kiváltságos embere. Lelkierejének egyensúlyát semmi sem ingatta meg, csak a mások iránti részvét és segítő könyörület rendítette meg. Mivel pedig az örvendező szív megvidámítja az ember arcát, ezért a külsején is megnyilvánuló jósága és vidám tekintete tanúskodott a belső ember tökéletes összeszedettségéről.

Szavában és cselekedetében mindenütt evangéliumi emberként jelent meg. Nappal senki sem volt nála szívesebb és kedvesebb a testvérekhez és társaihoz. Éjszaka viszont senki sem volt olyan kitartó a virrasztásban és imádságban, mint ő. Ritkán beszélgetett, s akkor is vagy Istennel beszélt az imádságban, vagy Istenről beszélt másoknak. Erre buzdította testvéreit is.

Állandóan azt a külön kegyelmet kérte magának Istentől: ajándékozza meg őt olyan igazi szeretettel, hogy hathatósan tudja munkálni és irányítani az emberek üdvösségét. Meg volt ugyanis győződve arról, hogy csakis akkor lesz igazán Krisztus testének tagja, ha minden erejével úgy szenteli magát a lelkek megmentésére, mint ahogy a mindenek Üdvözítője, Jézus Krisztus is egészen feláldozta magát a mi üdvösségünkért. Ennek a munkának a végzésére alapította meg isteni sugallatra a Prédikáló Testvérek Rendjét.

Élőszóval és leveleiben is gyakran buzdította arra rendi testvéreit, hogy állandóan tanulmányozzák az ó- és újszövetségi Szentírást. Mindig magával vitte Máté evangéliumát és Szent Pál leveleit. Annyit foglalkozott velük, hogy szinte könyv nélkül tudta az egészet.

Kétszer vagy háromszor is püspökké választották, de egyszer sem fogadta el. Jobban szeretett a szegénységben együtt élni testvéreivel, mint bármely püspöki székben ülni. A szüzesség erényét haláláig sértetlenül megőrizte. Arra vágyakozott, hogy Krisztus hitéért megostorozzák, darabokra marcangolják, és így haljon meg. IX. Gergely pápa e szavakkal tett róla tanúságot: „Olyan embernek ismertem, mint aki mindenben követte az apostolok életmódját. Semmi kétségem sincs afelől, hogy a mennyben részesült is az apostolok dicsőségében.”

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz:
„Ne félj, te kisded nyáj, hisz Atyátok úgy látta jónak, hogy nektek adja az országot.
Adjátok el, amitek van, és osszátok ki a rászorulóknak. Készítsetek magatoknak kimeríthetetlen erszényt, kifogyhatatlan kincset a mennyben, ahol tolvaj nem fér hozzá, és a moly nem rágja szét. Ahol a kincsetek, ott a szívetek is.
Csípőtök legyen felövezve, kezetekben pedig égő gyertya legyen. Hasonlítsatok az olyan emberekhez, akik urukra várnak, hogy mihelyt megérkezik a menyegzőről és zörget, rögtön ajtót nyissanak neki.
Boldogok azok a szolgák, akiket uruk megérkezésekor ébren talál. Bizony mondom nektek, felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, körüljár és felszolgál nekik. És ha a második vagy a harmadik őrváltáskor érkezve is így találja őket, boldogok azok a szolgák.
Gondoljátok meg: ha tudná a házigazda, hogy melyik órában jön a tolvaj, nem engedné betörni házába. Éberen várjátok tehát az Emberfiát, mert eljön abban az órában, amikor nem is gondoljátok.” (* Péter megkérdezte: „Uram, csak nekünk mondod ezt a példabeszédet, vagy mindenkinek?”
Az Úr így válaszolt: „Ki a hű és okos sáfár, akit ura szolgái fölé rendel, hogy ha eljön az ideje, kiadja részüket az élelemből?
Boldog az a szolga, akit hazatérő ura ebben a tevékenységben talál. Bizony mondom nektek, hogy minden vagyonát rábízza.
De ha a szolga azt mondja magában: Uram bizonyára késni fog, és elkezdi verni a többi szolgát és szolgálót, eszik-iszik meg részegeskedik, akkor ennek a szolgának az ura megérkezik olyan napon, amikor nem is várja, és olyan órában, amikor nem gondolja. Kegyetlenül megbünteti, és a hűtlenek sorsára juttatja.
Az a szolga, aki ismeri ura akaratát, de nem áll készen, hogy akarata szerint járjon el, sok verést kap. Aki azonban nem ismeri, s így tesz olyat, amiért büntetést érdemel, csak kevés verést kap.
Mert aki sokat kapott, attól sokat követelnek, és akire sokat bíztak, attól többet kérnek számon.” 
Lk 12,32-48