Fülöp Betszaidában született, előbb Keresztelő Szent János tanítványa volt, majd Krisztust követte. Jakab, az Úr unokatestvére, Alfeus fia, a jeruzsálemi egyházat kormányozta. Ő írta az egyik katolikus levelet. 62-ben vértanúságot szenvedett.

Búcsúbeszédében Jézus így szólt tanítványaihoz:
„Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem juthat el az Atyához, csak általam.
Ha ismernétek engem, Atyámat is ismernétek. De mostantól fogva ismeritek őt, és látjátok.”
Fülöp megjegyezte: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és ez elég nekünk.”
Jézus így válaszolt: „Már olyan régóta veletek vagyok, és nem ismersz engem, Fülöp? Aki engem lát, az látja az Atyát is. Hogyan mondhatod hát: »Mutasd meg nekünk az Atyát?« Nem hiszed talán, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem? A szavakat, amelyeket hozzátok intézek, nem magamtól mondom, és a tetteket is Atyám cselekszi, aki bennem van. Higgyétek el, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem! Ha másért nem, legalább a tetteimért higgyétek!
Bizony, bizony, mondom nektek: Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket fogja végbevinni, amelyeket én cselekszem, sőt még nagyobbakat is tehet azoknál, mert én az Atyához megyek. Bármit kértek majd nevemben az Atyától, megteszem nektek, hogy az Atya megdicsőüljön a Fiúban. Ha pedig tőlem kértek valamit a nevemben, azt is teljesítem.” Jn 14,6-14

Istenünk, te évről évre megörvendeztetsz minket Szent Fülöp és Jakab apostol ünnepével. Tekints imádságaikra, és add, hogy részesedve Fiad szenvedésében és feltámadásában, eljussunk örök látásodra. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Alexandriában született 295-ben. Sándor püspökkel együtt vett részt a niceai zsinaton, majd utóda lett. Az ariánusok ellen hevesen küzdött, emiatt sokat szenvedett, és többször kellett számkivetésbe mennie. Kiváló műveket írt, amelyekben az igaz hitet védelmezte. Meghalt 373. május 2-án.

Szent Atanáz püspök szónoklataiból

Az Ige megtestesülése

Isten szellemi, romlást és anyagot nem ismerő Igéje a mi világunkba jött, bár előzőleg sem volt távol: soha nem volt a világnak egyetlen olyan része sem, amelyből hiányzott volna, hiszen Atyjával együttlétezve mindent mindenütt betöltött.

Eljött hozzánk jóságában, s mintegy felfedte magát előttünk. Megkönyörült emberi nemünk nyomorúságán, megindult a mi romlásunkon, s nem tűrve, hogy eluralkodjék rajtunk a halál – nehogy elpusztuljon a teremtmény, és nehogy meghiúsuljon Atyjának embert alkotó tevékenysége –, ő maga is olyan testet vett fel, amely nem különbözik a miénktől; és nem csupán csak jelen akart lenni ebben a testben, és nem is csak valami jelenés akart lenni.

Ha ugyanis csak látszani akart volna előttünk, nyilvánvalóan más valami dicsőbb testet is felvehetett volna; ő mégis a mi testünket öltötte magára.

A Szűzben templomot, testet épített magának, amelyben lakott, és megmutatkozott közöttünk, s azt mint engedelmes eszközt tette magáévá: így tehát a miénkhez hasonló testét – mivel mindnyájan alá voltunk vetve a halál romlásának, mindenkiért halálra adva – utolérhetetlen jósággal felajánlotta Atyjának. Részben azért, hogy mindazok számára, akik benne halnak meg, az embereket sújtó és a bűn miatt hozott törvény megszűnjék, hiszen az az Úr testében már érvényét veszítette, és hogy az ugyanolyan testtel rendelkező emberekkel szemben se legyen már hatálya; részben pedig azért, hogy a romlásba hullott embereket újra romolhatatlanná tegye, és visszahívja őket a halálból az életre. Magára vett testével és feltámadása kegyelmével teljesen száműzi tőlük a halált, mint ahogy a tűz megemészti a szalmát.

Krisztus azért vette magára a halandó emberi testet, hogy miután ez a mindenek fejedelmének, az Igének lett a teste, egyben elégtétel is legyen halálával az összes emberért, és mivel ebben a testben benne lakik az Ige, ezért maradjon is meg romolhatatlanságban, és végül az ő feltámadása kegyelméből romolhatatlan legyen minden emberi test is.

Amikor ezt a magára vett testet halálában tiszta, szeplőtelen és véres áldozatként felajánlotta, és önmagát másokért feláldozta, a halált a hozzá hasonló emberektől is elűzte.

Így Isten Igéje, aki mindenek felett áll, templomát és látható testét – amint mondta – mindenkiért felajánlva és feláldozva, halálával lerótt minden tartozást, s így Isten romlást nem ismerő Fia, aki emberi testével mindenkihez hozzá van kapcsolva, a feltámadás ígéretével méltán és joggal tett halhatatlanná minden embert.

Ezek után a halál rontásának már nincs semmi ereje az emberek felett, hála az Igének, aki az egy test révén bennük lakik.

Feltámadása után Jézus egy alkalommal így jelent meg tanítványainak a Tibériás-tó partján:
Együtt voltak Simon Péter és Tamás, melléknevén Didimusz, továbbá a galileai Kánából való Natanael, Zebedeus fiai és még két másik tanítvány. Simon Péter így szólt hozzájuk: „Megyek halászni.” „Mi is veled megyünk” – felelték. Kimentek és bárkába szálltak. De azon az éjszakán nem fogtak semmit.
Amikor megvirradt, Jézus ott állt a parton. A tanítványok azonban nem ismerték fel, hogy Jézus az.
Jézus megszólította őket: „Fiaim, nincs valami ennivalótok?” „Nincs” – felelték. Erre azt mondta nekik: „Vessétek ki a hálót a bárka jobb oldalán, ott majd találtok.” Kivetették a hálót, s alig bírták visszahúzni a tömérdek haltól.
Erre az a tanítvány, akit Jézus szeretett, így szólt Péterhez: „Az Úr az!” Amint Simon Péter meghallotta, hogy az Úr az, magára öltötte köntösét – mert neki volt vetkőzve –, és beugrott a vízbe.
A többi tanítvány követte a bárkával. A hallal teli hálót is maguk után húzták. Nem voltak messze a parttól, csak mintegy kétszáz könyöknyire.
Amikor partot értek, izzó parazsat láttak, s rajta halat, mellette meg kenyeret. Jézus szólt nekik: „Hozzatok a halból, amit most fogtatok.” Péter visszament, és partra vonta a hálót, amely tele volt nagy hallal, szám szerint százötvenhárommal, s bár ennyi volt benne, nem szakadt el a háló.
Jézus hívta őket: „Gyertek, egyetek!” A tanítványok közül senki sem merte megkérdezni: „Ki vagy?” – hiszen tudták, hogy az Úr az. Jézus fogta a kenyeret, és adott nekik, Ugyanígy halból is.
Ez volt a harmadik eset, hogy a halálból való feltámadása után Jézus megjelent nekik.
Miután ettek, Jézus megkérdezte Simon Pétertől: „Simon, János fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek?” Péter így szólt: „Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek.”
Erre Jézus azt mondta neki: „Legeltesd bárányaimat!” Aztán újra megkérdezte tőle: „Simon, János fia, szeretsz te engem?” Ő azt felelte: „Igen, Uram, tudod, hogy szeretlek!” Erre azt mondta neki: „Legeltesd juhaimat!”
Majd harmadszor is megkérdezte tőle: „Simon, János fia, szeretsz engem?” Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte: „Szeretsz engem?”, és ezt válaszolta: „Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek!” Jézus pedig ismét ezt mondta: „Legeltesd juhaimat!
Bizony, bizony, mondom neked: Amikor még fiatal voltál, felövezted magad, és oda mentél, ahova akartál. De ha majd megöregszel, kiterjeszted karjaidat. Más fog felövezni téged, és oda visz, ahova nem akarod.”
Azt jelezte e szavakkal, hogy (Péter) milyen halállal dicsőíti majd meg az Istent. Azután hozzátette: „Kövess engem!” (Jn 21,1-19)

A kenyérszaporítás napján, amikor beesteledett, Jézus tanítványai lementek a tóra. Beszálltak a bárkába, és elindultak a tavon át Kafarnaum felé.
Már rájuk sötétedett, de Jézus még mindig nem volt velük. Erős szél fújt, és a tó háborgott. Huszonöt-harminc stádiumnyit (mintegy öt kilométert) eveztek már, amikor látták, hogy Jézus a vízen járva közeledik a bárkához.
Nagyon megijedtek. De Jézus bátorította őket: „Én vagyok, ne féljetek!”
Fel akarták venni a bárkába, de a bárka abban a pillanatban partot ért, éppen ott, ahová tartottak.
(Jn 6,16-21)

Sienában született 1347-ben. 15 éves korában belépett Szent Domonkos harmadik rendjébe. Az Isten és a felebarát iránti szeretettől égve, a városok közötti békét és egyetértést megerősítette, a pápa jogait és szabadságát védelmezte, és a vallásos élet megújulását mozdította elő. Bölcs tanítással és lelkiséggel teli műveit tollba mondta. Meghalt 1380. április 29-én, Rómában. VI. Pál pápa 1970. október 4-én egyháztanítók sorába emelte.

Sienai Szent Katalin szűznek „Az isteni gondviselés” című párbeszédes művéből

Ó, örök Istenség, ó, örök Háromság, aki az isteni természet egysége által oly sokat érővé tetted egyszülött Fiad vérének váltságdíját! Te, örök Háromság, olyan vagy, mint valami mély tenger, amelyben minél többet keresek, annál többet találok; és minél inkább megtalállak, annál jobban kereslek téged. Te valamiképpen kielégítetlenül elégíted ki a lelket, mivel mélységedben úgy elégíted ki, hogy mindig szomjas és éhes maradjon rád, ó, örök Háromság, s nagyon kívánjon, és vágyódjék látni téged, a világosságot világosságodban.

Megízleltem, és láttam az értelem fényével világosságodban a te mélységedet, örök Háromság, és teremtésed szépségét: aztán beléd öltözködve láttam, hogy a képmásod leszek: hiszen nekem ajándékozod magadat, örök Atya, hatalmadból és bölcsességedből, amely bölcsesség Egyszülötted sajátja. A Szentlélek pedig, aki tőled, az Atyától és a Fiútól származik, olyan akaratot adott nekem, amellyel alkalmassá tett arra, hogy szeressek.

Hiszen te, örök Háromság, te vagy az Alkotó, én az alkotás: innen tudtam meg, a te megvilágosításod hatására az újjáteremtésben, mit tettél velem egyszülött Fiad vére által, hogy a szeretet rabja lettél teremtményed szépsége miatt.

Ó, mélység, ó, örök Háromság, ó, Istenség, ó, mélységes tenger: mi nagyobbat adhatnál nekem magadnál? Te vagy az örökké égő tűz, amely nem hamvad el; te vagy, aki izzásoddal elemészted a lélek minden önző szeretetét. Ismét csak te vagy a tűz, aki minden fagyot felolvasztasz, és fényt gyújtasz a lélekben világosságoddal, amellyel megismertetted velem igazságodat.

Ennek a fénynek tükrében ismerlek téged legnagyobb kincsemnek, minden jó felett álló értéknek, boldog jóságnak, kimeríthetetlen jónak, felbecsülhetetlen értéknek: mindennél nagyobb szépségnek, minden bölcsességet meghaladó bölcsességnek: mivel te magad vagy a bölcsesség, te az angyalok kenyere, aki a szeretettől hevítve magadat adtad az embereknek.

Te vagy a ruha, amely befedi ruhátlanságomat, jól lakatsz bennünket, éhezőket édességeddel, mivel minden keserűség nélküli édesség vagy. Ó, örök Háromság!

Abban az időben így tanított Jézus: „Aki a mennyből jön le, az mindenki fölött áll. Aki viszont a földről való, az földies, és a földi dolgokról beszél.
Aki a mennyből való, az felülmúl mindenkit. Arról tesz tanúságot, amit látott és hallott, tanúságtételét azonban senki sem fogadja el. Ám, aki mégis elfogadja tanúságát, az megerősíti, hogy az Isten igazmondó.
Akit Isten küldött, Isten igéit hirdeti, mert Isten nem adja szűkösen a Szentlelket. Az Atya szereti a Fiút, és mindent az ő kezébe helyezett. Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van; aki pedig nem hisz a Fiúnak, az nem nyeri el az örök életet, hanem Isten büntetése sújtja.” (Jn 3,31-36)

Abban az időben így tanított Jézus:
„Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítéletet vont magára, mert nem hitt Isten egyszülött Fiában.
Az ítélet ez: A világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert tetteik gonoszak voltak. Mert mindenki, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, nehogy napvilágra kerüljenek tettei. Aki azonban az igazságot cselekszi, a világosságra megy, hadd jusson nyilvánosságra, hogy tetteit Istenben vitte végbe.”
Jn 3,16-21

Az ünnepet kilenced készíti elő, amely az Isteni Irgalmasság rózsafüzérének elmondásából áll, 9 napon át, Nagypéntektől kezdve.

„Azt kívánom, – mondta Jézus Fausztina nővérnek, – hogy a képet (…) Húsvét után az első vasárnapon (azaz Húsvét 2. vasárnapján) ünnepélyesen áldják meg. Ez a vasárnap legyen az Irgalmasság ünnepe (49). Kívánom, hogy az Irgalmasság ünnepe menedék és menekvés legyen minden lélek, főleg a szegény bűnösök részére. Ezen a napon megnyílik irgalmam mélysége; a kegyelmek egész tengerét árasztom minden lélekre, aki irgalmam forrásához közelít. Az a lélek, aki gyónáshoz és szentáldozáshoz járul, teljes bűnbocsánatot nyer, és mentesül a büntetés alól. Ezen a napon nyitva állnak Isten zsilipjei, melyeken keresztül a kegyelmek folynak. Egy lélek se féljen közeledni hozzám, még ha a bűnei skarlátpirosak lennének is (699). Az Irgalmasság ünnepe bensőmből fakadt az egész világ számára (1517) és könyörületességem mélységében van megerősítve”. (420)

„Az emberiség mindaddig nem talál békét, míg nem fordul bizalommal irgalmamhoz.” (Napló 300)

„Egyetlen lélek sem nyerhet megigazulást, amíg nem fordul bizalommal irgalmasságomhoz. Ezért kell a húsvét utáni első vasárnapot irgalmasságomnak szentelni. A papok ezen a napon hirdessék a lelkeknek nagy és végtelen irgalmamat!” (Napló 570)

„Nem tudom megbüntetni, még ha a legnagyobb bűnös is lenne, azt, aki irgalmamra hivatkozik, hanem felmentem őt mérhetetlen és kifürkészhetetlen irgalmamban. Mielőtt eljövök mint igazságos Bíró, előbb szélesre kitárom irgalmam kapuját. Aki nem akar az irgalom kapuján átmenni, annak igazságosságom kapuján kell áthaladnia.” (Napló 1146)

Örökké irgalmas Istenünk, te lángra lobbantod a neked szentelt nép hitét, amikor évről évre visszatér Húsvét ünnepe. Növeld kegyelmedet, amelyet megadtál nekünk. Add, hogy méltóképpen megértsük, mily nagy dolog, hogy megtisztultunk a keresztvíz által, újjászülettünk a Szentlélekből, és elnyertük a megváltást Krisztus vére árán. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Amen

„Utad, ​Jézus, veled járjuk” — énekeljük nagyböjtben, ha keresztúti ájtatosságon veszünk részt. Utad, Jézus, veled járjuk — nagypéntekig. Aztán „a hét első napján, amikor még sötét volt”, a fájdalmak férfijának léptei olyan úton haladtak tovább, ahová az emberi szem nem lát el. Mi pedig megtorpanunk. De aztán a feltámadt Jézus újra feltűnik a láthatáron, ránk tekint, s a húsvét csendjében mellé szegődhetünk az öröm útján.

A keresztút véget ér Jézus sírbatételével, de a mi hitünk nem a halállal, hanem a feltámadással és az azt követő eseményekkel együtt teljes. Krisztus bizonyságot adott róla, hogy a szeretet cselekedetei és az alázatos béketűrés Istenben való élete ugyanis nem a halál dermedtségét és a megsemmisülést vonja maga után, hanem feltámadást egy új életre, a Lélek szerinti életre. Jézus itt járt-kelt köztünk a feltámadása után is, végül pedig elküldte nekünk a Szentlelket, hogy ne maradjunk egyedül a hazavezető úton.

Az öröm útja, e „ zarándoklat” tizennégy stációja Jézus tanítványaival való találkozásait idézik elénk, amelyekre feltámadása és mennybemenetele között került sor. 

A stációk elmélkedéseit Barsi Balázs atya írta, az illusztrációk pedig Xantus Géza művei.

Balázs atya elmélkedései innen letölthetők.

A Via Lucist – amit neveznek Világosság Útjának vagy Öröm Útjának is – Húsvét és Pünkösd között járhatjuk, imádkozhatjuk, végigelmélkedhetjük ezeket a stációkat, hogy közelebb vigyenek bennünket a Pünkösd lényegéhez, és annak következményéhez: a Lélek szerinti élethez.

A VIA LUCIS eredetéről itt találhatunk további információt. 

Húsvétvasárnap reggel az asszonyok sietve távoztak el Jézus sírjától. Félelemmel, de még nagyobb örömmel eltelve futottak, hogy értesítsék a tanítványokat.
Egyszerre csak Jézus jött szembe velük, és megszólította őket: „Üdv nektek!” Az asszonyok odafutottak, leborultak előtte, és átkarolták a lábát. Jézus így szólt hozzájuk: „Ne féljetek! Siessetek, és vigyétek hírül a tanítványoknak, hogy menjenek Galileába! Ott majd viszontlátnak engem.”
Az asszonyok még úton voltak, amikor néhány őr a városba ment, és jelentette a főpapoknak mindazt, ami történt. Ezek összehívták a nép vezetőit, és tanácsot tartottak. Azután sok pénzt adtak a katonáknak, és meghagyták nekik: „Mondjátok, hogy éjnek idején, amíg mi aludtunk, eljöttek Jézus tanítványai, és ellopták őt. Ha a helytartó tudomást szerez a dologról, mi majd megnyugtatjuk, és kimentünk titeket.”
A katonák elfogadták a pénzt, és úgy tettek, amint kioktatták őket. Ez a beszéd a zsidóknál a mai napig el van terjedve. Mt 28,8-15