† EVANGÉLIUM Szent Márk könyvéből
Abban az időben az apostolok összegyűltek Jézushoz, és beszámoltak mindarról, amit tettek és tanítottak. Ő így szólt hozzájuk: „Gyertek ti is, (menjünk) a pusztaságba egy magányos helyre, hogy pihenjetek egy kicsit!” Mert olyan nagy jövés-menés volt körülöttük, hogy még evésre sem maradt idejük.
Bárkába szálltak tehát és elmentek egy elhagyatott helyre, hogy magukban legyenek. De sokan látták, amikor elmentek, és sokan megtudták. Erre minden városból gyalog odasiettek, és megelőzték őket.
Amikor kiszállt és látta a nagy tömeget, megesett rajtuk a szíve. Olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok. Ezért tanítani kezdte őket sok mindenre. Mk 6,30-34

Szeretettel ajánljuk a Kedves Testvérek figyelmébe a ferencesek szervezésben Esztergomból Mátraverebély-Szentkútra induló zarándokutat.

Időpont: 2021. augusztus 14. és augusztus 20. között

A zarándoklatra 16 és 35 év közötti fiatalokat várnak.

További tudnivalók itt.

Július 16-án, pénteken 19 órától a zalaegerszegi Családpasztorációs Csoport

„Bor és Biblia” címmel

a Szentírás nyomán vezetett borkóstolóra várja az érdeklődőket az Evangélikus Gyülekezeti házba.

Az előadó: Kardos Csongor Ofm

Joannes Jones Angliában született. A Kisebb Testvérek Rendjébe lépett. Száműzetésben élt Franciaországban, ahol pappá szentelték. Rövid római tartózkodás után visszatért hazájába és titokban papként működött Londonban. Elfogták és börtönbe vetették, kegyetlenül kínozták, és végül 1598. július 12-én felakasztották.

Joannes Wall Angliában született, és szintén Franciaországban szentelték pappá. Belépett a Kisebb Testvérek Rendjébe.Hazájába visszatérve álnéven 22 éven át papként működött. 1679. augusztus 22-én kegyetlen kínzások után lefejezték.

Istenünk, te boldog vértanúidat a katolikus hit kiváló védőivé tetted. Közbenjárásukra kérünk, hogy azok a népek, akiket szintén kereszténynek neveznek, az igaz hit egységére jussanak.

† EVANGÉLIUM Szent Márk könyvéből
Abban az időben:
Jézus magához hívta a tizenkettőt, és kettesével elküldte őket, hatalmat adva nekik a tisztátalan lelkek felett. Megparancsolta nekik, hogy az útra ne vigyenek semmit, csak vándorbotot: sem kenyeret, sem tarisznyát, sem pénzt az övükben. Sarut kössenek, de két ruhadarabot ne vegyenek magukra. Azután így folytatta: „Ha valahol betértek egy házba, maradjatok ott addig, amíg utatokat nem folytatjátok. Ha valamely helységben nem fogadnak be és nem hallgatnak meg titeket, menjetek el onnét, s még a port is rázzátok le lábatokról, tanúbizonyságul ellenük.” Azok elmentek s hirdették mindenkinek, hogy térjenek meg. Sok ördögöt kiűztek, és olajjal megkenve sok beteget meggyógyítottak.
Mk 6,7-13

Veronika, a keresztségben kapott nevén Orsolya, 1660-ban született Itáliában, Mercatelliben. A kapucinus nővérek közé lépett 1677-ben (Citta di Castello). Kitűnt önmegtagadásával és az isteni dolgokról való elmélkedéssel. A megfeszített Krisztushoz akart hasonlóvá válni, aki a szent sebhelyekkel és szenvedésének egyéb jeleivel ékesítette. Erényekben és misztikus kegyelmekben gazdag életét Isten előtt drága halálával fejezte be 1727-ben.

Istenünk, te Szent Veronika szüzet Fiad szenvedéseinek jeleivel csodálatosan kitüntetted. Példájára és közbenjárására add meg nékünk, hogy alázatosan átölelve a keresztet hasonlók legyünk Krisztushoz, hogy dicsőségének megnyilvánulásán szüntelenül örvendezhessünk.

1572 júniusában Hollandiában a kálvinisták hatalmukba kerítették Gorcum városát. A ferenceseket és más papokat összeszedték és különböző helyekre vezették őket, közönséges játékokkal megcsúfolva. Amikor Briellébe vitték a foglyokat, egy Lumey nevű vezér felszólította őket, hogy tagadják meg az Eucharisztiába és a Római Pápa primátusába vetett hitüket. Mivel szilárdan kitartottak a hitben, a legkegyetlenebb kínzásoknak vetették alá őket. Különböző megcsonkítások után valamennyit kivégezték. XI. Pius pápa avatta szentté őket.

Gorkumi vértanúk – Vértanúságuk története egy kortárs leírása szerint

Miután a foglyokat a városon kívülre vezették, a poroszlók alkalmas helyet kerestek a kivégzéshez. Végül eljutottak a Szent Erzsébetről nevezett Rugge-ni monostorhoz. Volt a monostorban egy pajtaszerűen széles helyiség, melyben az azon a vidéken használatos gyeptéglákat tartották. Belül két gerenda: az egyik átlós irányban és hosszú, a másik rövidebb. A katonák ezeket összes foglyuk felakasztásához alkalmasnak találták. Azonnal oda is vezették őket, akik készek voltak arra, hogy katolikus hitükért elszenvedjék a halált, és végső gyötrelmeiket és egymást is imádságban kölcsönösen Istennek ajánlották. Akkor egyik a másikat a halálbüntetés állhatatos elviselésére bátorította, hogy reményüket a már-már elérendő örök égi jutalomba vessék. Majd mindnyájukat levetkőztették. Közülük elsőnek a tiszteletreméltó gvardián atyát ragadták meg. Ő mindegyik testvérét külön-külön, egyiket a másik után megölelte, megcsókolta, végső szavaival buzdította és kérte őket, hogy a katolikus hitért bátran, kitartóan, utolsó leheletükig küzdjenek; a testvéri szeretetben, melyet életükben gyakoroltak, egyazon hittel és lelkülettel halálukig kitartsanak. Az utolsó óra ne válassza el őket, akiket eddig egyetlen szent közösségbe kapcsolt a kölcsönös szeretet.

Már közel van, hogy Isten kezéből elnyerjék küzdelmeik hőn óhajtott jutalmát: az örök boldogság koronáját. Koronáik már készen vannak, hogy fejükre kerüljenek, el ne veszítsék gyávasággal, hanem a halált megvetve, férfiasan ragadják meg. Végül is amilyen lelkülettel szemlélik őt, az előttük járót, ugyanolyan lelki készséggel kövessék is. Ilyen és hasonló szavak közt vidáman és fürgén föllépett a létrára, s miután – társait biztatva – a kötelet nyakára hurkolták, hangja elnémult. Mikor ő már függött, Jeromos vikárius, Nicasius Hézius, azután Lénárt és Miklós plébánosok, a biztatásban és megerősítésben társai, az ő halálának példáján megerősödve teljesítették nehéz feladatukat. Mindnyájan a hosszú gerendára voltak felakasztva, négy kivételével. A másik gerendán a gvardián és egy laikus testvér: név szerint Kornél között függött Godefridus Dunaeus. A negyedik Jakab, a premontrei, egy létrára volt akasztva. Különben a végrehajtó pribékek hanyagul végezték a kivégzést, keveset törődve azzal, hogy áldozataikat jó szorosan kössék, hogy hamar meghaljanak. Az egyik ugyanis a kötelet mint valami zablát harapta, a másiknak az álla végére volt helyezve, a harmadiknak ugyan a nyakára, de nem volt eléggé megszorítva. így történt, hogy lassan távozhatott el a lelkük, és tovább tartott szenvedésük. Egyikük, a tiszteletreméltó Nicasius, akinek a szájába szorult a kötél, még fényes nappal is lélegzett. A kivégzés végrehajtóinak úgy két óra hosszat tartott a foglalatosságuk. Éjfél után 2 órakor kezdték és 4 órakor végezték.

Istenünk, te szent vértanúidat, Miklóst, Wilhal-dust és társaikat a hitért való állhatatos szenvedésért az örök élet koronájával jutalmaztad. Add kérünk, hogy hitbeli hűségüket kövessük, s velük együtt elnyerjük az örök dicsőséget.

Július 8-án csütörtökön, az esti szentmisén pálos vendégeink lesznek.

A szentmise után a Mindszenty-kertben megkoszorúzzuk Kováts Ferenc mártírsorsú káplán emlékművét.

Kedd

Ter 32,23-33; Mt 9,32-38

„Nem bocsátalak el, míg meg nem áldasz engem.”

Az atyai áldást csalással szerezte meg Jákob, Isten áldásáért viszont meg kell küzdenie. Győztesen kerül ki a küzdelemből, de nem sértetlenül: élete végéig hordozza az Úrral való viaskodás nyomát.

Sokan vannak, akik nem vállalják ezt a küzdelmet. A farizeusok például nem harcolnak Istennel az áldásért, nem szolgáltatják ki szívüket Jézus érintésének, hanem inkább vastag páncéllal veszik körül, s ellenállnak a kegyelemnek. De nem is nyerhetik el az áldást, nem is lehetnek a nép atyái és pásztorai, sem munkások az Úr aratásában.

Csak az nyerheti el Isten áldását, papként, szerzetesként, világban élő elkötelezett keresztény hívőként csak az vállalhat küldetést az Egyházban, aki kész a küzdelemre. Aki vállalja a harcot, amelyet nem Isten ellenében, hanem inkább ővele kell megharcolni a gonosszal szemben. S a küzdelem a sötétben folyik, mindaddig, míg el nem jutunk arra a pontra, ahol már semmi mást nem kérünk Istentől, csak az ő áldását. Ha minden erőnkkel belé kapaszkodunk, s nem eresztjük el, míg meg nem áld bennünket, azaz saját isteni életét meg nem osztja velünk. Az egész harc erre megy ki: hogy ne érjük be kevesebbel, mint ővele magával. Akkor Isten győztesnek nyilvánít bennünket, s „megadja” magát annak, aki őrá vágyakozik.

Ne feledjük azt sem, hogy nem kerülhetjük el, hogy Isten megsebezzen bennünket. Ez a sebesülés lesz emléke a küzdelemnek, hogy soha meg ne feledkezzünk róla. Mert csak az lehet az isteni áldás hordozója, aki az Úr kézjegyét viseli, aki stigmatizált – talán kívül is, de szívében bizonyosan.

Amerre az Úr Jézus jár, mindenkit megérint (Isten ujjával, a Szentlélekkel – olvassuk Lukács evangélistánál). Ez az érintés egyszerre gyógyít és megsebez. Helyreállítja a természet rendjét, visszahelyez a társadalomba, ugyanakkor újabb hiányt támaszt, amely itt a földön nem gyógyítható: mélységes sóvárgást az isteni élet után.

Boldogok, akik azt a sebet viselik! Akik saját testükben-lelkükben élik át, hogy Isten újra meg újra „átvérzi a történelem szövetét” (Pilinszky). Ők lesznek alkalmasak arra, hogy a nép atyái és pásztorai legyenek. Az ő életükben az Istennel való birkózás édes öleléssé válik, s együtt munkálkodnak tovább, hirdetve Isten országának örömhírét, és meggyógyítva minden betegséget és minden bajt.

(Barsi Balázs-Telek Péter-Pál: Magasság és mélység – Évközi idő)

„Álmában úgy látta, hogy egy létra áll a földön, amelynek teteje az égig ér, és Isten angyalai fel- és lejárnak rajta.”

Az eget a földdel összekötő létra, melyet Jákob álmában látott, Jézus Krisztusban vált valóságossá. Ő az, aki lejött az égből, hogy megmutassa az odavezető utat, szélesre tárja a menny kapuját, és magával vigyen minket. Őbenne kapcsolódott össze a földi élet a mennyeivel, s teljesedett be az az ígéret, melyet az Úr Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak adott.

Jákob még megrémült, amikor fölébredt, mert álmában az Úrral találkozott. Az Evangéliumban szereplő kislánynak viszont, aki halálos álmából fölébredve szemtől szembe találta magát az Úrral, nem kellett remegnie, amikor Jézus kezét megfogva fölsegítette. Jákob átérezte a hely szentségét, ahol az Úr álmában megjelent neki és szólt hozzá, a vérfolyásos asszony viszont nem a szent helyen, hanem Jézus személyében tapasztalta meg Isten hatalmát.

Mi még nagyobb kiváltságokban részesültünk. Jézus ugyanis nem azért jött, hogy tizenkét évi betegség után néhány tucat évre egészséget adjon, nem is azért, hogy a halottak visszatérjenek a földi életbe, majd újra meghaljanak, hanem ezekkel az előképekkel is az örök életre utalt, amelyet azzal érdemelt ki számunkra, hogy betegségeinket magára vette, s megízlelte a keserű halált.

Amit Jákob álmában látott, az mindennapi valóság lett: az ég és a föld összeért, s a mennyei élet már itt a földön megkezdődött bennünk. Különösen is tapasztalható ez a szentmisében, ahol az Úr Jézus megszenteli a helyet eucharisztikus jelenlétével, s amikor megérintjük istensége ruhájának szegélyét a szentostyában, a mennyei gyógyszert vesszük magunkhoz, mely oltalmaz a bűnök okozta betegség ellen, és a halhatatlanság orvosságát nyerjük, mely az örök életet adja nekünk.

Jákob fogadalma így kezdődött: „Ha az Isten velem lesz…”, a miénknek pedig így kellene kezdődnie: Mivel az Isten ígéretéhez híven velem van, és nem hagy el, s Jézus Krisztusban megmutatta az Utat, amelyen járjak, és mivel az örök élet kenyerével táplál és az üdvösség ruhájába öltöztet, őrködik lelkem épsége fölött s hazavár az atyai házba, egyedül ő az én Istenem… 

(Barsi Balázs-Telek Péter-Pál: Magasság és mélység – Évközi idő – Ter 28,10-22a; Mt 9,18-26 )