A Ferences Élet¹

Írta: P. Deák Szulpic ferences házfőnök

Assziszi Szent Ferenc atya boldog halálának hetedik centenáriumára esett a ferences barátok letelepedése Zalaegerszeg nemes városában. A múlt év november 29-iki bevonulás és templom megáldás feledhetetlen emlékezet hagyott lelkünkben. A Zárdaszentlés órájától fogva itt is kezdetét vette az az életrend – a „Vita Franciscana”² – melynek oly áldásos befolyása volt eddig is hétszáz éven keresztül az Egyházra és a Társadalom minden rétegére.

A „Ferences Élet” nem a jó világi Hívek mindennapi élete, nem is a lelkészkedő világi papság szent hivatása, a „Vita Franciscana” tulajdonképpen „Krisztus követése” a kolostor falain belül Szent Ferenc atya példájára.

Zala megye ősnemes földje ez idő szerint nem igen bővelkedik ferences kolostorokban (ez lesz a negyedik Kanizsa, Sümeg, és Bucsuszentlászló után!) így a zalai jó híveknek nem is volt alkalmuk ezt a kolostori életet megismerni. A Templomszenteléssel kapcsolatban feltárni szeretném világi élettől minket elválasztó klauzúra ajtaját, hogy belső életünk is ismertebb legyen sokak előtt. Tulajdonképpen jelen cikkem felelet akar lenni a többször földobott, de sokszor helyesen meg nem oldott kérdésre, hogy mit csinálnak a „barátok” az új zárdában!

Főtisztelendő Rendi Elöljáróim akaratával nekem jutott az a nagy szerencse, hogy bevezethettem ferences testvéreimet az új kolostorba; s így mint a Ház első főnöke (igazában első szolgája) – úgy hiszem – hivatott lennék arra is, hogy elbeszéljem és pár vonással megrajzoljam a mi mindennapi ferences életüket a maga egyszerűségében!

I.

Aki a mi ferences életünkkel tisztába akar jönni, az három dolgot jegyezzen meg magának.

Az első mindjárt a Barátok élethivatása. Sem Szent Ferenc atya, sem az ő fiai nem akarnak csak a maguk számára élni, hanem a köz javára is akarnak munkálkodni. Nem is igazán ferences barát az, aki csak a saját lelkét akarja üdvözíteni egyedül, s embertársai boldogságával édeskeveset törődik. A Barátok nem remeték, nem csupán a szemlélődő életnek az emberei. Ők a jó világi papság segítőtársai a lelkek üdvözítésének munkájában. Mi itt a Templomban (úgy képzelem!) a nagy evangéliumi háló egyik szerény csücskét markoljuk, a plébánia templomban pedig a jó apátplébános úr káplánjaival és hitoktatóival együtt a háló másik végét, s szerető megértéssel és összemunkálással kerítjük a halak sokaságát szent Péter hálójába… Mi csak a nyomiban akarunk lépni Szent Ferenc atyánknak kiról a zsolozsmás könyvünkben olvassuk: „Franciscus vir catholikus et tutus apostolicus non sibi soli vive sed et aliis proficere vult Dei zelo ductus.”³ A szerzetesrendek között ferences őseink voltak a legelsők, kik a néppel való foglalkozást öntudatosan és szervesen beleépítették regulájukban és élethivatásukba. Nem hiába nyertük a néptől a megtisztelő „Barát” jelzőt, mert a Barátok már hétszáz éve a nép emberei.

Mi ferencesek, hogy Isten dicsőségéért és a lelkek üdvéért eredményesen fáradozhassunk, kettős rendbe sorakozunk. Az első sorban felszentelt papjaink állnak, a másodikban pedig szolgálattevő testvérek következnek. Mindkét rendbeliek igazán ferences szerzetesek, ugyanaz a Regulánk, ugyanaz a ruhánk, ugyanazon asztalhoz telepedünk testvéri szeretettel, mégis az egyik fő munkatere a templom, a másiké a Zárda. Valósággal Mártha és Mária szerepére vállalkozunk. A kolostorunk belső helyiségeibe u.i. nőszemélyzet be nem teheti a lábát, s így ott semminemű szolgálatot sem végezhet! Tehát: a konyha ellátása, a szobák és a folyosók tisztogatása, a beteg testvérek ápolása, a kerti munka és egyéb foglalkozás a szolgálattévő fráterek szent és érdemszerző kötelessége. A rendtagok ilyes csoportosítása az a második körülmény, mely érthetővé teszi előttünk a Barátok életét.

Hátra van aztán még a harmadik, hogy a ferencesek miből élnek meg? Röviden erre így lehet felelni: kezünk munkájából, s a jó hívek alamizsnáiból. Szent Ferenc atyánk Regulájában arra int minket, hogy dolgozzunk serényen és buzgó, hogy kirekesszük a lélek ellenségét a semmittevést; de azt is megparancsolja, hogy bátran és bizalommal forduljunk „az Úr asztalához”, s ne szégyenkezzünk a miatt, hogy alamizsnából élünk, hisz” az evangéliumi szegénységre tettünk mi fogadalmat. A ferencesek – a többi szerzetes-rendtől eltérőleg! – nagy birtokokkal nem rendelkezhetnek. S szent alapítójuk szándéka szerint szegényes életre köteleztetnek. Ők az isteni Gondviselés gyermekei. Mi ferences barátok nem szégyenkezünk emiatt, nem is kívánjuk más vagyonát és boldogságát, nem vagyunk demokraták vagy vörös kommunisták. Szent Ferenc atyánk barnaruhás evangéliumi kommunizmusa (a Vita Franciscana) a világ számára nem átok, de áldás volt régen és most is az. Jól tudjuk, hogy az Isten gondviselése nem feledkezik meg rólunk se, s ki a liliomokat ruházza, s az ég madarinak enni ád, a ferenceseknek is megadja a mindennapi kenyeret, melyért naponkint imádkozunk. Ha rendtársaim közül valaki, úgy akkor én e kis családnak a feje, atyja és első szolgája állíthatom ezt bátran, mert üres kezekkel jöttem a zárdát foglalni, s amink van már azt mind apránként szereztük rendíthetetlenül bízva az isteni Gondviselésben; Ő a mi igazi kegyurunk, gondviselő atyánk, kinek jóságát napról-napra igazán érezzük.

II.

De most már részletesen ismertessünk Zárdánk életét! Ha óhajtod Kedves Olvasóm megismerni, gyere bevezetlek. Csöngessünk a portánál! Kulcs csörgés hallatszik, roppan a frissen festett ajtó s szélesre tárul, és íme előtted áll a kapus testvér. Durva barna daróc a ruhája, csomós kötél van a derekán, s szerényen megkérdezi mi járatban vagy? S ha teheti azonnal eleget tesz kérésednek. Megmutatja neked – ha kívánod – a néma, szentképektől ékes folyosókat, bevezet az ebédlőterembe, hol a falon nagy feszület, az asztalon ott állnak a tányérok szép sorjában. Megmutatja a tisztaságtól ragyogó konyhát, felvezet az emeletre és bevezet az imaterembe, a házfőnök fogadószobájába, egyik vagy másik kicsi cellába, melyben szegénység, egyszerűség és nagy tisztaság honol. Nem koldustanya a kolostor, hanem rendszerető szegény papok hajléka. Nem hallasz itt hangos beszédet, trécselést, a „silentium”⁴ a szent csendhallgatás megüli a Zárdát. Nem hangos fogadó a zárda, hanem Isten szolgáinak háza a kolostor!

Ha mindezeket látva még kíváncsi vagy a barátok napirendjére, azt is elmondom neked. Tudod, mi télen-nyáron elég korán kelünk. A hajnali ötórai harangszó már az imateremben talál minket. Ott végezzük a szent elmélkedést is minden reggel. A csendet csak az elöljáró szavai törik meg kis időre, a család ott ül a padokban, a Templomból az örökmécs fénye piroslik ide a félhomályból, a házfőnök előtt a kitárt könyv, melyből időről-időre felolvas egy pár sort. Az arcokon a figyelem, a gondolkodás és az áhítat látszik. Mit csinálunk most? Fontolgatjuk az örök igazságokat! Az elmélkedő lélek keresi a jó Istent, s ha megtalálta a szíve mélyén, akkor elkezdődik az a „Soliloquium”⁵, amit csak Isten ért meg egyedül. Az elmélkedés után jön a szent zsolozsma, a hivatalos karimádság, amit a jótevőkért mondunk el napról-napra. Majd a szentmise-áldozatra kerül sor. A pap odalép az oltárhoz, az egyik testvér ministrál, a többi csendben imádkozik… s készül az Úr asztalához, hogy szívébe fogadja szerzetesi élete egyetlen örömét és vigasztalását az Úr Jézust.

A közös szentmise után a közös reggeli következik az ebédlőben, majd megkezdődik a napi munka. Az egyik testvér seprőt ragad, ajtót ablakot nyitogat, s hozzákezd a tisztogatáshoz. Kettő kimegy a kertbe dolgozni, ott mindig akad munka! Ásnak, földet forgatnak, fát nyesegetnek, gyomlálnak, palántát ültetnek vagy összeszedik az érett termést. Nagy széleskarimájú szalmakalapjukban, barna ruhájukban festői látvány amint a vetemények között csöndben és szorgalommal dolgozgatnak. A szakács testvér meg a konyhában van elfoglalva, éleszti a tüzet, rakja a fazekakat és bögréket a tűzhelyre, jön-megy csendben dolgozgatva készíti a szegényes ebédes. Délre mire harangoznak már minden elkészül, s boldog, ha látja, hogy üresen jönnek ki a tálak az ebédlőből. Ő mintegy szerető édesanyja a háznak. Sok a gondja, nehéz és felelősségteljes a hivatala. A sekrestye és Templom ellátása megint egy embert igényel. Az ottani szolgálattevő testvérnek is elég a dolga! Harangoz, templomot söpör, törölget, porol, oltárt díszít, tisztogat, súrol, ostyát süt, bort kezel, rendben tartja az egyházi ruhákat, papot öltöztet, ministrál, csenget, lót-fut… van elég dolga, de hagyjuk magára!

Míg a Testvérek egy része itthon foglalatoskodik, addig minden évben legalábbis háromszor két fráter bejárja a nekik kijelölt területet, hogy a jó hívektől összeszedjék a szent alamizsnát. Ha elmennek a „jó Isten nagy gazdagságába” előbb az elöljáró előtt térdre esve, áldását veszik és úgy indulnak fáradtságos útjukra. A „kollekció”⁶ nem éppen kellemes foglalkozás! Megalázás, de érdemszerző! Némely helyen örömmel fogadják, mint az Isten angyalát, a jó háziasszony hálásan emlegeti, hogy mily boldog volt, mikor utoljára volt a Barátoknál gyónni… mily szépen végzik azok az isteni szolgálatokat… de van olyan hely, hol epés megjegyzésnél és gorombaságnál egyebet nem igen kap. Sebaj! Megéri az örök élet ezt a kis fáradtságot és megalázást. No, meg rózsafa sincs tüske nélkül, hát hogy legyen valaki Szent Ferenc fia keresztek nélkül?

Ne gondoljuk azt, hogy a szolgálattevő testvérek kézimunkája mellett nem akad dolga a Rend felszentelt tagjainak. Pátereinknek is meg van a hivatalos elfoglaltságuk. Itt csak jelenleg hárman vagyunk, de elég a dolgunk. Néha órákon át ott ülünk a gyóntatószékben kérve, intve, oktatva és dorgálva az Istenhez térőket. Főleg advent heteiben és a nagyböjt napjaiban elég terhes hivatal ez. A tömeg ott szorong előttem, ropogtatja a gyóntatószék falát, mindenki első akar lenni… Bizony ide türelem, szeretet, önmegtagadás kívántatik. Ha felkelek a gyóntatószékből, akkor az oltárhoz lépek, hogy bemutassam a szent áldozatot. Sokszor a szentmise végén már ott a küldönc: beteghez kell menni. Aki ráért az megy! Talán messzire kell, sárban és rossz időben gyalogolni, de egy halállal vívódó lélek megnyugvása megéri az érte vállalt fáradságot. Ha sekrestyében vagy a templomban nincs dolog, akad a zárdában. Gondoskodni mindenről és mindenkiről egy nyolctagú családban, hogy simán és szépen menjen minden, az nem kis feladat. Egész embert kíván! Régi közmondás és nagy igazság: „A jó pap holtig tanul.” Bizony ott kell sokszor görnyedezni az asztal mellett, s írni, olvasni, gondolkozva készítgetni a vasárnapi prédikációt, s sok egyéb hivatalos aktát el kell intézni! Dolgunk mindig akad, s bizony nagy megkönnyebbülés az, mikor órákhosszanti tanulás után a kertben sétálhatunk fölfrissítve magunkat a jó levegőn! Némelykor prédikálni hívnak minket a plébános urak, máskor szent missióba megyünk⁷ vidékre hetekre, vagy itthon tartunk lelkigyakorlatokat. Minden napnak, minden időszaknak és órának meg van a különleges elfoglaltsága, Istennek hála, hogy ez így van! Szent Ferenc atyánk az unatkozó szerzetest undorral döglégynek (Fráter Muscá-nak) nevezte. A szerzetesek nem tétlenkedésre kárhoztatott ábrándozó alakok. Olyan a zárda mint a kaptár, melyben sürögnek-forognak a dolgos méhek; szépen járó óra a zárda… minden kerék, csap, rugó és mutató egy-egy szerzetes… sok unatkozó világi ember példát vehetne tőlük. Csak azt ne gondolja senki, hogy mi elmélázva kesergünk és visszanézegetünk a világba… Istennek hála! Hogy ezrek közül kiválasztott e szent hivatásra! Mi igen boldogoknak érezzük magunkat itt, s bárcsak oly boldogok lennének azok, kik minket kifogásolnak és életünket kritizálják!…

Délben az „Úrangyala” elhangzása után csengetnek, s megy a testület a Refektóriumba⁸. Sorba állunk, hangosan imádkozunk, majd asztalhoz telepedve, azt alázattal megcsókolva az ebédhez látunk. A feszület alatt a középen ott ül az elöljáró, az egyik atya hangosan felolvas valamit egy szent könyvből, két fráter katonás fegyelemmel kiszolgálja az atyafiakat… A Barátok csendben eszegetnek, felfigyelnek az olvasottakra… a test és a lélek egyaránt megkapja itt táplálékát. Csak vasár- és ünnepnap szabad beszélgetni az elöljáró engedélyével az ebéd vége felé. Az ételből mindenki egyformán vehet, nincs különbség itt első és utolsó között… az evangéliumi demokrácia szelleme lengi át a ferencesek ebédlőjét. Az ebéd végén közös imádság, rövid szentségimádás, s utána d.u. 2-ig vidám szórakozás a Társalgóban. Ott mindenki kibeszélheti magát kedvére, fesztelen, élénk és szeretetteljes a társalgás. Kettőkor csengetnek közös imádságra, s utána ki-ki megint megy a szokott dolgára.

A felszentelt pap a könyve mellé, a testvér a konyhába edényt mosogatni, vagy a kertbe ásni és gyomlálni, vagy a sekrestyébe tisztogatni! Serényen folyik a munka napnyugtáig. Este 6-kor megszólal a csengő, azt atyák mehetnek zsolozsmára, s hét óra lesz, mire végeznek a könyörgésekkel. Vasárnaponkint ilyenkor van a prédikáció és litánia a nép számára. Este 7-kor jön a vacsora. A szerzetes család ott ül megint az asztal mellett, a Nekrológiumból minden este olvassák a halottaink neveit. Megemlékezünk esténkint azokról is, kik már rég elköltöztek a jobb hazába… Valamikor a mi nevünk is bele fog kerülni a Halottaskönyvbe… A vacsora utáni időt társalgásra és felüdülésre szánjuk! Együtt vagyunk ilyenkor mind, s elbeszélgetünk, megállapítjuk a másnap teendőit. Kedves látvány az. Ott ülök az asztalfőn az egyik atyával valamely hittani kérdésben szellemesen elvitatkozva, közben jön a szakácstestvér jelent valamit. A másik dominózik vagy „malmoz”, a sarokban a hetes atyafi tényért törölget, a harmadik evőeszközt tisztogat, vagy poharat töröl. Minden arcról a boldogság, a megelégedés és testvéri szeretet sugárzik… „Ecce quam bonum et quam jucundum habitare fratres in unum!⁹

Este fél kilenckor csenget a fráter, s mi az asztaltól felkelve esti imára megyünk. A Templomban még egyszer köszöntjük a Boldogságos Szüzet, megvizsgáljuk lelkiismeretünket az elmúlt nap fölött, kitárt kezekkel imádkozunk hosszasan az Egyházért és a Társadalomért, majd az elöljáró áldása után pihenőre térünk. A lámpákat eloltják, csend és sötétség honol a folyosókon, édesen pihen az egész család. Vége a napnak! Mint elöljáró még rendbe hozom a napi számadásokat, magamat és kis ferences családomat Isten oltalmába ajánlva lepihenek én is. Mindenki alszik, csak egy vigyáz… a Tabernákulumban a Szeretet Foglya… Jézus a jó pásztor őrzi a csendben a juhocskáit… előtte ég a tűzpiros mécses… Ő velünk van, éjjel-nappal!

III.

Ne gondolja senki, hogy ez az élet nagyon is egyhangú. Szó sincs róla! Változatossá teszik ezt az egyházi év szép ünnepei. Talán sehol a világon úgy nem élik át a Liturgiát, mint ép a kolostor falain belül. Az éjféli mise és karácsony öröme, a nagyböjt komolysága, a nagypéntek golgothai fájdalma, a húsvéti alleluja, a pünkösdi tűz lángolása, a május virága, az Úrnap pompája sehol se oly élénk, mint itt… Ó, erről még igen sokat lehetne írni, de ez már túllépné egy újságcikk keretét. A jó szerzetes minden esztendőben odatérdel Jézus bölcsőjéhez, ott áll a kereszt alatt, örvend a feltámadt Jézussal, s a Pünkösd tüze az ő keblét is érinti. Krisztus követése, az evangélium átélése a ferences Barátok élete a kolostor falain belül. Nem adatott meg ugyan mindenkinek, hogy ez legyen az ő része, itt valósul a közmondás: „Sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak.” De e szép, nemes evangéliumi életnek a hatása messze környéken érezhető… Áldás, a kegyelem oázisa egy kolostor egész vidék népeinek. Nem csak az anyag sugárzik, de a lélek is!

Adja Isten, hogy a „Vita Franciscana”, melynek itt Zalaegerszegen kegyes jótevőink új hajlékot építettek, itt végleg meggyökerezzen, hatalmas, lombos, virágos, bőgyümölcsű fává növekedjen Isten nagyobb dicsőségére, a nemes Zalavármegye és szeretett városunk örömére és épülésére: Fiat, Fiat!¹⁰

Hálásan köszönöm a segítséget Csomor Erzsébet levéltárosnak!