P. Mészáros Domonkos OP lelkigyakorlata – 2016. december 16. péntek Taníts meg bennünket Mária, állandóan Isten dicsőítésében lenni! Az Újszövetség egyik legfontosabb tanítását említi az Úr Jézus, amit az Evangéliumban hallottunk, ami az Ő egész életétnek a magatartása, amikor kifogásolja, … Bővebben
P. Mészáros Domonkos OP lelkigyakorlata – 2016. december 16. péntek
Taníts meg bennünket Mária, állandóan Isten dicsőítésében lenni!
Az Újszövetség egyik legfontosabb tanítását említi az Úr Jézus, amit az Evangéliumban hallottunk, ami az Ő egész életétnek a magatartása, amikor kifogásolja, hogy csak ideig-óráig akartatok fénysugarában gyönyörködni, Ő azonban állandóan gyönyörködik az Atyában. És mert állandóan hódol a Mennyei Atya kiáradó szeretetének, ezért gyógyít, ezért bocsátja meg a bűnöket, mert ez az Ő Szentháromságos közössége az Atyával és a Szentlélekkel. Ez az, ami nem pusztán jámborkodás, nem vallásoskodás, a magam mértéke szerint, vagy más mércéje szerint, nem előírások és törvények betartása, netán muszájból, parancsból, netán félelemből, hanem egy nagyon bensőséges közösség megnyilvánulása ez, ami újjáteremti a világot.
Kik azok, aki ezt felfedezik? Elsősorban a bűnösök, akik éppen a bűn következményeiben élik azt meg, hogy nem azt hozza a bűn, amire számítottak, vagy amit ígért, és ez a következménye nem nekem való, nem érzem jól magamat benne és a másokkal való kapcsolatom is megromlott. Így egy egész életet élni nagyon nem embernek való, nem az emberi méltósághoz tartozik. Szükségem van valakire, aki engem ebből fölemel, mert magamat nem tudom fölemelni. Ezért volt az, hogy a bűnösök sokkal jobban meglátták az Úr Jézusban azt a bölcsességet, szeretet, teremtő erőt, amit igényeltek, s a farizeusok és írástudók ezt nem látták meg. Mert meg voltak elégedve a saját tudásukkal, de közben valami nagyon komolyan kimaradt belőle: az ideig-óráig való gyönyörködés, ami éppen a Szentháromság közösségének a lényege lenne, vagy az ehhez való tartozás az ingyenességben, éppen ez hiányzik sokakból, s amikor az ember megéli a maga korlátait és bűneit, akkor látja, hogy erre van szüksége.
Óriási veszély az, hogy az ember ideig-óráig találkozik az Istennel, és utána olyan magától értetődően csinálja a dolgait, csak úgy magától. Emiatt van az, hogy meg vagyok elégedve azzal, amit imádkozom, és tőlem ne kívánjanak többet. Nem akarok túlzásba esni, nem akarok túl vallásos lenni, nem akarok túl sokat imádkozni. Ezek mögött van valaki, pl. ismerősök, akiknek elvárásai vannak, a hitetlen ember elvárása, és valahol rendeződöm és igazodom ezekhez a véleménykehez, ezekhez az elvárásokhoz. Ezek azok az elvárások, amik úgy nyilvánultak meg annak idején, hogy lopva körülnéztünk, kik látják, hogy bementünk a templomba, vagy amikor valamilyen hírt, vagy eseményt kellett volna hívő módon értékelni, akkor magamat állítottam le, azért nem beszélek, mert akkor kiderült volna, hogy én keresztény vagyok, és úgy ítélem meg a dolgokat. Nem akarom, hogy kinyilvánuljon, ezért elhallgatom azokat. És nem vettük észre azt, hogy a marxista, ateista keresztényüldözés elvárásai belopakodtak a magam rendszerébe, és már nem is a másik tagad, hanem én alkalmazkodom, és ez máig kihatással van. Amikor a keresztény élet mellet – szentségekhez való járulás, keresztény elvek stb. – kellene döntenünk, akkor megpróbáljuk „lightosan” elintézni a dolgokat. Ez könnyű elintézés. Ez a magatartás, simulékonyság odáig jutott, hogy az európai békében és az egész világon a békében – rossz értelemben vett békében – meg kell tagadnom a magam kereszténységét. Amikor jöttek a bevándorlók Ausztriába, maguk a Karitász tagok vették le a keresztet a falról, nehogy a mohamedánok érzékenységét megsértsék. Szeretném látni azt a mohamedán államot, ahol keresztény turisták miatt leveszik a félholdat, vagy egyéb mohamedán vallási jelképet. Szóval simulékonyak vagyunk. Ez annak a farizeusi magatartás mételye, vagy kovásza – ahogy Jézus mondja – amiben ott van az emberi aggodalom, a kiállás bátortalansága, az igazságért való helytállás hiánya és ez ételveszélyes. Mert bennünk teszi tönkre azt, amit az Úr Jézus annyira szeretne látni, hogy nem ideig-óráig gyönyörködjünk az Ő fénysugarában, hanem maradjuk benne.
Amikor a Kis Jézus megszületik Betlehemben, miért nem fogadják őt be a betlehemiek? Mert mindegyikükben van valami elvárás. Ha nagy méltósággal jött volna, valami rendkívüli jelenség kísérné, akkor talán, de mit akarnak ezek? Még csak kéne, hogy az én házamban induljon meg a szülés, folyjon el a magzatvíz! Mosni kell, takarítani kell, ilyen kellemetlenségeket nem vállalunk. Igen a lightosság. Az ideig-óráig való gyönyörködés, amiről kiderül, hogy senki nem fogadta be Őt.
Az Úr Jézus nemhogy megbánná ebben a magatartásban, hogy eljött, hanem már előre tudta azt, hogy a keresztet nem lehet kikerülni, ha valaki az Istenhez hűséges. Ennek a keresztnek a belső megnyilvánulása, már rögtön a foganásnál ott van, mikor Mária nyilván nem mondhatja el mások számára, hogy mit hordoz a lelkében. Mária részéről nincs tétlenség, vagy hazugság,
Először is, el sem hinnék, hogy angyallal találkozott, pláne azt, hogy a Szentlélektől van áldott állapotban, ezért egyenlőre hordoznia kell a találkozás szentségét, ünnepelnie kell a szívében maradéktalanul, s ezt meg is teszi. Magasztalja az Istent, amikor Erzsébet azt mondja: Uramnak, Istenemnek anyja jön el hozzám. Hajlandó elfogadni Isten ajándékát, hódol Isten ajándéka előtt. S most, hogy Betlehemben nem fogadják be, nem bicsaklik meg benne az Isten előtti hódolat. Az Úr Jézus éppen ezért jött, hogy az emberi elutasítások és langyosságok között megmaradjon és elkezdődjön az Ő megtestesülésével az emberek által az Isten állandó dicsőítése. S ez a kereszténységnek a lényege. Nem az, hogy többször nem vétkezem, nem az, hogy én rendesebb ember vagyok, mint a másik (jó lenne), nem az, hogy nekem kötelességeim vannak, hogy nekem muszájból kell vasárnap eljárni a templomba. Ha így fogalmazom, olyan, mintha az Úr Jézusnak muszáj lett volna föltámadni. Nem muszájból, hanem ajándékból. Mint ahogy karácsonykor sem muszáj eljönni a templomba – persze főünnep és bűnt követ el aki nem jön el – de nem azért jövök el, hogy ne kövessek el bűnt, hanem hogy ne ideig-órásig gyönyörködjek az Ő fénysugarában, hanem elfogadjam.
Tele vagyunk sebződésekkel, szeretetlenségekkel, amik visszavetik bennünk a lendületet. Tele sértődésekkel, amik visszavetik bennünk a készséget, a nagylelkűséget, a szeretetet. Félelmeink vannak, ítélkezéseink vannak, fájdalmaink vannak. S az Úr Jézus ezeket akarja meggyógyítani azzal, hogy Ő beletestesült az én testembe, és a te testedbe, és ebben az emberi testben állandóan meg fogja valósítani a Mennyei Atya akaratát, és állandóan viszonozza az Ő szeretetét. Szeretve vagyok, annyira, amennyire meg sem érdemlem, amennyire magamtól képtelen vagyok, s azért jött el, hogy végre vele együtt megvalósuljon az életemben az, mire az Isten temetette a világot, hogy ez a világ hordozhatja őt, elfogadhatja őt, az ő közösségében élhet. S ez az, amiben a kereszténység egy olyan új teremtést hordoz, ami visszaadja az embernek az eredeti méltóságát. Ez az eredeti méltóság pedig a hálaadás.
Mennyire hiányoznak a templomokból általában a fiatalok, milyen szomorú az, hogy éppen, akik már sok hittant tanultak, azoknak itt kellene lenniük, hogy jaj de jó, hogy az ismereteim, amiket tudok a Jó Istenről, ezek az ismeretek végre személyes kapcsolattá alakulhatnak. És éppen ebben a korszakban marad le a személyesség. Ti azonban csak ideig-óráig akartatok a fénysugarában gyönyörködni. A személyesség marad ki belőle. Pedig azt kellene gyakorolni.
Piarista diákként máig szomorún látom, hogy az évfolyam találkozókon osztálytársaim többsége nem gyónik és nem áldozik. Miért? Mert a hittan nem lépett túl az információadáson. Az ötös hittan jegy még nem jelent személyes Isten kapcsolatot.
Egy domonkos nővért 1949-ben, a rendek feloszlatásakor hazaküldték rendből, hazament Hódmezővásárhelyre, ahol egy gyóntatótól megkérdezte, most mit csináljon? A gyóntató azt mondta, házasodjon meg, szüljön gyermekeket, mert az egész szerzetesség egy marhaság, kezdjen új életet. A nővér nem volt megelégedve a válasszal, elment egy másik atyához, aki azt mondta: Jaj de jó kedves nővér, hogy jött. Azzal, hogy a magyar állam feloszlatja a rendeket, azzal az Isten iránti fogadalmak nincsenek feloszlatva, önnek továbbra is szabad a kapcsolata a Jóistennel, végezze tovább az imádságait, és legyen hálás Isten iránt, és adja az embereknek, azt, amit megél az Istennel való kapcsolatban. Éppen volt egy iskola, ahol hitoktatóra volt szükség. A nővér még néhány hónapot tanított, majd amikor a hitoktatást is betiltották, megszervezte, hogy házaknál legyen a hittan, ahol 10-15 fős csoportokban voltak a gyerekek, mindig más-más háznál, hogy a spiclik ne tudják megakadályozni. A kicsiket a középiskolások tanították, így ők a hit átadásban megkapták azt, amit Isten ad azoknak, aki a hitről tanúságot tesznek, az igazság világosságát. A kicsik pedig megérték a nagy hittanosokkal való együttlétet is, és ebben az esetben a hittan már nem információ átadása volt, hanem ennél jóval több, ami nem ideig-óráig tartó fénysugár volt, hanem állandó élő kapcsolat a nagyobbak és a kisebbek között. Bárcsak valahol meg tudnánk találni a kötelező hittan mellett olyan csoportos együttlétet, ahol a fiatalok megtapasztalják, hogy közünk van egymáshoz, tartsunk össze. Az ideig-óráig akartok fénysugarában gyönyörködni helyett, a keresztény és katolikus hivatás ingyenes szolgálat, feladat, sokféle módon. Egy idős bácsi látogatójának panaszolta, hogy egyedül érzi magát, nincs, aki meghallgatná őt. A látogatója felajánlotta, hogy időnként eljön hozzá, beszélgetni. Az egyedüllét óráira a bácsinak a következőt javasolta: Itt ez a szék, ez legyen az Úr Jézus széke. Ebbe a székbe senki ne üljön. Amikor panaszkodni, vagy hálálkodni akar, akkor hajtsa oda a fejét az Úr Jézus ölébe, mert ebben Ő ül, neki mindent elmondhat. Soha nem lesz többé egyedül. A bácsi így tett. Nemsokára meghalt. Találkozott a fia és a látogató egymással. Fia aggódva mesélte, nem tudja mi történt az édesapjával. Minden rendeződött az utóbbi időben, hirtelen megváltozott, kedves és megértő volt, nem vádaskodott. Nagyon türelmes, megértő, kiegyensúlyozott volt a lelke. De az nyomaszt – mondja a fia – hogy olyan természetellenes pózban volt, mikor meghalt, rá volt hajolva egy székre. A látogató elmondta: ne aggódjon, édesapjának ő mondta, hogy az a szék Jézus széke volt, akinek mindent elmondhatott, és Ő meghallgatta. Amikor a Kis Jézushoz odamegyünk és a pásztorok előtt meghajlunk, és a hódolatunkat fejezzük ki, így hajoljunk oda, ezzel a bizalommal, mint ahogy ez a bácsi megtette. Nem ideig-óráig, hanem egy olyan ajándékkal, amit Ő mutat meg közöttünk a megtestesülésével, és ne ideig-óráig tartson bennünk.
Másik fontos! Manapság sokan mondják, Jézus magyar volt, mert a magyar nagyon kiváló nép. Ha magyar tökéleteskedésünket többre tartanánk másoknál, éppen Jézus szolgáló szeretete hiányozna belőlünk. Vigyáznunk kell arra, nehogy farizeusi gőg alakuljon ki bennünk. Nem kiválóságunk miatt jött el hozzánk, hanem a Mennyei Atya iránti engedelmességből.
Egy olyan különös világban vagyunk, ahol Jézus nélkül nem ideig-óráig akarunk maradni. Egész életünket Jézus az Ő teremtésében akarja megújítani. Ez az egyetlen út.
A boldogságos Szűzanya, amikor a Kis Jézust kilenc hónapon keresztül hordozta, akkor magasztalásában nem egy farizeusi lélek volt, hanem minden szellemével, gondolatával, vágyával Isten előtt álló lélek volt, egyedüli az emberek között, aki mindig képes volt mindig az Isten magasztalásában maradni. Azért vagyunk itt a lelkigyakorlaton, hogy taníts meg bennünket Mária, állandóan Isten dicsőítésében lenni!
Köszönet Csomor Erzsébetnek a felvételért és a gépelésért!