Kedves Asztrik testvér, Ismerősként üdvözöltünk, újra itt szolgálsz Zalaegerszegen, szülővárosodban.

1. Gyermekkorodat itt élted közöttünk, milyen emlékeket ébreszt ez most benned?

Miután magam mögött tudtam a kalandos óvodát. Jelentkeztem tornásznak, de fegyelmezetlenségem miatt nem vettek fel, mert három helyet hatszor húztam fel magamat a gyűrűn. Helyette viszont nagyon szerettem trombitálni. Bár nehezen megszerezhető tudás volt ez – napi gyakorlást igényelt – azért sokszor e nélkül is jobban ment a trombitálás a kisdiáktársakhoz képest. Tanárom Farsang László a felvételin választott ki a trombitálásra. Büszkén, vagy csak szorongásomon győzedelmeskedve, heves ügybuzgalommal akartam segíteni egy oboista kislánynak, hogy a beszorult duplanádját kicsavarjam a hangszerből, mint egy gúnár nyakát. Az egész tanári kar ugrott, hogy mentse a nádat, hangszert. Laci bácsi azt mondta, hogy pont úgy fogom meg a nádat, mintha trombitafúvóka lenne. Kedvesen elcsapta a dolgot azzal, hogy e mozdulatból is látszik: Ez a gyerek született trombitás-őstehetség.

Aztán egy alkalommal, kissé később leesett a hó. Már elegáns keménytokom volt, a zeneiskoláé. Benne egy csinos Yamaha trombitával. Elcsábultam. Hangszeres óra helyett szánkóztam. De nem akármin, hanem a trombitatokon, mert Yamaha szánkója nem volt akárkinek. Csúszott, veszettül! (Naná, hiszen Yamaha, mint a motor!) Még szerencse, hogy nem ment tönkre! Fél órát késtem az hangszeres óráról. Tudva hogy „sáros” lettem, mégis színleltem, mintha elromlott volna az órám, vagy az időérzékem.

Várnom kellett a soromra. Pimasz voltam. Késéssel együtt is követeltem magamnak az órát. Kettővel utánam volt egy hiányzó, oda bevett a jó tanár úr. Meg is mondta: „Ne nyugtalankodj, ezen a fél órán már nem múlik, hogy trombitaművész lehess.” Addig a trombitatok, levet eresztett. Hólevet. Majd rám került a sor. Amint kinyitottam a tokot, az illesztésbe préselődött hó, homok, sár,egy jégcsapként puffant a földön: koppant is, posszant is. Abban a pillanatban valószínűtlennek tűnt bármilyen magyarázat. A tanár úr látta a dolgot, lakonikusan csak annyit jegyzett meg, a tanári asztalon áthajolva a meggyalázott tok láttán: „Bizonyára túlmelegedhetett a gyakorlástól, hogy ennyi jéggel kellett lehűteni.” A gyakorlás csak a darabok készenléti fokozatából nem derült ki. Szavaimmal persze tönkregyakoroltam az összes zenei tételt. Mentegetőztem, hogy túl hideg a hangszer, meg hát én is átfáztam stb. A tanár úr kitalálta, hogy nem rendeltetés szerint használtam a tokot. Azzal büntetett meg, hogy tavaszig – ez akkor három hét volt, (míg el nem olvadt a hó) – nem fogadott órára. Ez egy örökkévalóság volt, mint később hallottam neki is.

Mikor hazaértem az ominózus óráról, apám mindjárt kérdezte is: Mi újság az iskolában? Ennek gyanúsnak kellett volna lenni, de hazudtam egy gyengét. Kisült, hogy telefonon már egyeztettek Laci bácsival.

Aztán trombita versenyek. Az első alkalommal mindjárt a selejtezőben kiestem. Emlékszem a könnyeim ízére, keserűek voltak. A második versenyen a középdöntőből estem ki. Dühödt voltam. Elkeseredett, mert afta nőtt a számba. Természetesen az afta mellett az egész zsűri korrupt volt – szerintem. A harmadik országoson osztott második lettem, első helyet nem adtak ki.

2. Papi és ferences szerzetesi hivatásod együtt érlelődött meg benned?

Mikor még kőművesként dolgoztam, egyik munkatársam nyomorát látva Istenhez fordultam, fohászkodtam az akkor még ismeretlen Istenhez: „Ember így nem maradhat!”, ugye, „Ember így nem maradhat!”. Egyszer csak hallottam a lelkemben és a fülemmel is a választ: „Akkor segítenél nekem?”. Azonnal rávágtam: „Igen! Igen! Igen!” És egy gondolati nyílvessző röpült el lelki szemeim előtt: pap. És csend lett! Betonkeverőt, csörlőt, vödörcsörömpölést, lapátolást, kiabálást munkagépek zaját elhalkító csend. És benne a Béke. Az abszolút, emberfeletti, gyógyító és vigasztaló,túlvilági béke. És onnét kezdve tudtam, hogy pap leszek.

A szerzetességet később kaptam ajándékba Jézustól, lelkivezetőm, Miszori Zoltán atya tanácsa által, aki sokak számára volt átvezető a kommunizmus időszakából e mai korba. Jelentős egyházi személyiség és szentség hírében meghalt remekbeszabott ember, buzó, jó pap. Ahogy szokták mondani, „Ez a történet is megér egy misét!” – bizony, több hálaadó szentmisét is! A szerzetességben az a jó, hogy semmi jó nincs benne, hanem mindig kijózanít, a helyemen tart. Ez benne a legjobb. A pap hirdeti Isten csodás tetteit, amit ajándékba kap, de a szerzetes csak arról tehet tanúságot, amit maga is átélt. E termékenyítő és fékező folyamat kölcsönhatás képez a papság és a szerzetesség karizmája, hivatása, hivatalai között. A szerzetességben a hovatartozás a legnagyobb ajándék. Ez olyan, mint a gravitáció: van; korlátot szab és szabadságot ajándékoz. Korlátot: széltében hosszában. Szabadságot: fölfelé.

3. A zene szeretete és művelése kíséri életedet, milyen hangszereket tanultál, nyilvánosan melyeket, milyen alkalmakkal szoktad megmutatni?

Összesen öt zenekarban játszottam huzamosabb ideig, különféle műfajokat is kitapasztaltam. Szereztem énekeket, gyermekvers-megzenésítéseket. Később filmzenét is.

Zeneiskolában trombitát, blockflötét, zongorát és orgonát tanultam. A könnyű műfajban, a jobbaktól ellesegettem a mandolin, gitár, bendzsó, szájharmonika, citera, ütőhangszerek alapjait. Kalandos, színes időszak volt ez. A hangszeres zenével sok helyen megfordultam, ahova máskülönben nem jutottam volna el.

Mostanában csak kisebb léptékű muzsikálást vállalok. Alkalmanként, ahol be kell segíteni és ami összehangolható a papi és szerzetesi életformával. Ez néha nagyon nagy bizalmat, ürességtűrést, alázatot követel meg, de ha az Úr is akarja, akkor megvalósul.

Talán itthon majd a karácsonyi pásztorjátékban szólaltatok meg néhány instrumentumot az említettek közül.

4. Egyetemi szinten tanultál régi zenét, egyházzenét, tanítottad is ezeket, manapság tanári talentumodat hogyan gyakoroltad, gyakorlod?

Ez egy különös vezeklési terület az életemben jelenleg. Tanítottam az óvodától egészen az egyetemig minden korosztályt, sőt legutóbb még egy hetvenfős idősek klubját is vezettem két évig. A legszebb munkáim a Központi Papnevelő Intézethez és az ELTE-hez fűztek. Ott úgy éreztem, hogy a hallgatókat érdekelte az a megközelítés, ahogyan a hitről, művészi kifejezéseiről szóltam.

Az öt tanári szakom mára összeolvadt, mentorálok, ha kell, vagy bemutató órát tartok, ahogy éppen szükség van rá. Van jónéhány meghívásom a külföldi magyarok szórványterületei iskoláiba északon is délen is. Nem klasszikus értelemben, intézményi keretek között használom a végzettségeimet, hanem többrétű hozzáállásban sűrűsödik mindaz, amit tudok. Mára inkább a papi funkción belül egy szálként alkalmazom a pedagógiát, pszichológiát, valláspatológiát, mikor mire van szükség. Olykor lelkigyakorlatban, prédikációkban, krízisintervenciók alkalmával. Pl.: amikor egy tanár kolléga, vagy egészségügyi dolgozó nehéz helyzetbe kerül, újra talpra kell állítani, hogy visszanyerje szakmai egyensúlyérzékét, emberi magasságát. De szakmai zenei zsűrizésre is volt példa,ilyenkor alkalom nyílik egyéni szakmai tanácsadásra, bemutató órára is. Van, hogy szükségét látom terápiás célú lelkigondozásnak, akkor kellő előkészület után erre is sort kerítettem.

5. Véleményed szerint az egyházzene jelenleg is fejlődik-e, milyen úton halad hazánkban, érzékelhetően mi ebből mit tapasztalhatunk? Más európai országokhoz képestmilyen helyzetben vagyunk?

A magyar és a nemzetközi színtereken zajló egyházi zenei élet között éppen annyi a különbség, mint az egyes népek kulturális színei között. A zenészektől elvárják, hogy egyházzenei ismeretekkel rendelkezzenek. De hát ez is egy szakterület, ráadásul megalapozza a többit. Történetileg megelőzi a későbbi korok zenéit, így „technológiailag” iskülön kategóriát képez.

Ma már a katolikus egyházban szétforgácsolódott a tanító-tekintély, beleértve a zenei szolgálatot irányító tekintélyt is. A központi dokumentumokat sajnos a klérus tagjai sem ismerik, értik, nem is lehet elvárni, hogy helyesen irányítsanak ebben a kérdésben! Jelenleg egymással szemben áll az elitizmus és a populizmus. Mindkettőnek megvan az érvrendszere. Mert ma a törvény sokszor csak egy vélemény. (Ma nagyon kevés hívő tudja, hogy liturgiában például zongorát nem szabad alkalmazni – X. Szent Piusz rendelkezése alapján. Azt még kevésbé köztudott, hogy miért nem?) Téves lenneaz elitizmus és populizmus sémapárjába behelyettesíteni a gregoriánt, a korai polifóniával és velük szemben a gitáros énekeket. Mert az egyik törvényes a másik törvényen kívüli.

Európában az elmúlt száz év valamennyi felfogása jelen van és valakik működtetik. Jelen van a gregorián un. equalista és mensuralispaleographia-i irányzata; de jelen vannak a kanciók latin és népnyelvű változatai éppúgy, mint a népénekek egyes zenetörténeti korszakai. Érdekes, azonban, hogy miközben ezeket énekeljük,nem tűnik fel, hogy melyik csoportból merítünk, ez túlzó szakmai kérdéssé vált mára a kántorok számára is. Jelen van továbbáa könnyűzene különféle stílusirányzataival kevert popzene, egészen a hindu rítustánctól magamagát kísérő nyöszörgésétől a tehetségkutatói színpadi hangzás gálazenéig, vagy közismertebb nevén a mesefil-musical műfajig.

Ez természetesen nem fejlődés, hanem diaszpora.A gyermekláncfű magjait is elfújja a szél, ettől azonban a gyermekláncfű nem fejlődik, nemesedik: csak szaporodik. Ami igazán fejlődik, az az újrafelfedezés által csendesen nemesedik, fejlődik, növekszik és egy új, még nem ismert prófétai idő lelki megújulását fogja táplálni. Ennek már látom a jeleit, éppen az által, hogy az értéktelen dolgok szinte reszketnek, pánikba esnek a múlandóság leheletétől. A maradandó értékek, szerényen, mégis hatékonyan, továbbra is magukba foglalják és közvetítik a hit teljességét.

6. Miután a SE Mentálhigiéné Intézet Lelkigondozói továbbképzését befejezted, most a Magyar Pszichodráma Egyesületben készülsz a Pszichodrámaasszistensi vizsgádra. Ezt az érdeklődésedet mi indította el, esetleg konkrét eseményekhez is szerepet játszottak benne, van-e még tovább?

A Ferenciek terén gyóntató-, miséző-papi beosztást kaptam. Ezzel egy új világ nyílt ki előttem. Napi négy, de inkább hat, olykor még több órát is kellett gyóntatnom, lelkivezetnem. Találkoztam súlyos állapotban lévő betegekkel, sérültekkel, de voltak zaklatottak, fertőzöttek és megszállottak is. Azt éreztem, hogy egyszerűen nem elég csak lelki emberként helyt állni, szükség van további szakmai ismeretekre, megfigyelések összegzésére, szent emberekkel történő párbeszédre, és testi-, szellemi-, lelki eszközökre, horribile dictu,alkalmazott anatómiai, addiktológiai és farmakológiai ismeretekre is. Amikor ezt felismertem azonnal jelentkeztem a SE Mentálhigiénés Intézet felvételijére. Az akkori elöljáróm, ezt fölöslegesnek ítélte, így ki kellett várnom a következő elöljárót, aki ezt engedélyezte.

Az orvosi egyetem kötelékében egy hatalmas szellemi látásmódbeli előrelépést kaptam ajándékba. Terveim szerint az asszisztensi vizsgák után a bibliodráma vezetői szakirányt fogom választani.

7. Sok hívő ember van, akik a belső nehézségek terén a pap lelki segítségnyújtását még talán elfogadják és helyénvalónak is tartják, mentálhigiénés szakember, pszichológus segítségétől minden esetben mereven elzárkóznak. Te papként a mentálhigiénét tanultad, a pszichodrámátműveled, véleményed szerint, mi hívek, mikor forduljunk paphoz és mikor mentálhigiénés szakemberhez, mikor pszichológushoz? Persze ez nálad szerencsésen együtt van, de ez nagyon ritka még.

Hála a Jó Istennek, hogy nem olyan ritka. A mi SE-sévfolyamunk negyven hét főből,benne huszonnyolc papból állt össze. Sokakkal beszélgettem a határokról, alkalmazási területekről, lehetőségekről. A határok koránt sem olyan sejtelmesek, mint azt talán sokan gondolnák. Az etikai kódex világosan fogalmaz az egészséges és beteg emberek közötti különbségről. Vannak olyan betegségek, melyek időlegesek, mint a nátha, hőemelkedés, de csak több súlyosabb tünettel együtt válnak veszélyessé. Van egy kedvenc gyermekversikém, ami helyes hangsúllyal figurázza ki az aggályos hozzáállást: „Segítség! Hívjatok papot! Lenyeltem három meggymagot!”

Minden egyes ember egy titok, maga ismerheti önmagához a kulcsot, de léteznek emberek, akik bezárják az ajtóikat, ablakaikat aztán lenyelik vagy eldobják a kulcsot. Amikor pedig szeretnék ismét kinyitni a zárjaikat, bajban vannak, mert nem jutnak hozzá megfelelő mennyiségű fényhez. Ilyenkor jöhet a mentálhigiénés szakember, aki némi beszélgetés után betükröz egy kis fényt arra a helyre ahová sejti, hogy kliense elrejtette a kulcsait. Ehhez le kell győzni a lelki restséget.

Pszichológushoz az forduljon, akinek szorongásai vagy időleges tévképzetei vannak, ő majd eldönti, hogy kell-e pszichiáterhez is fordulni. Gyógyszereket csak a pszichiáter írhat fel. Ezek funkciója, hogy időlegesen tehermentesítsék az ideg és érzelmi rendszert, hogy saját forrásaihoz visszatalálva megerősödjék a kliens és maga vegye kézbe ismét teste, pszichéje, gondolatai, akarati ereje és cselekedetei fölött a kormányzást. Nem kell félni egyik terület jó szakembereitől sem, nem harapnak, gyógyítanak, ki figyelemmel, ki meghallgatással, ki gyógyszerekkel. Mi papok kegyelemmel, igazsággal, szeretettel és az egyház szentségeivel.

8. Tanulmányaid miatt havontaegy hetet rendszeresen Budapesten vagy. Itteni szolgálatodat ez hogyan alakítja, időbeosztásod mit enged, mit kevésbé? Vannak-e terveid itt Zalaegerszegen, erről megtudhatunk-e valamit?

Az itteni testvérek tudták, hogy ezek a tanulmányi idők kiesnek az itteni szolgálatomból és ezért olyan feladatokat kapok, melyek mellett a havi egy hetes tanulmányi szabadságom nem kényszerít senkit arra, hogy helyettesítenie keljen. Ezt nagyon okosan a tartományfőnök és a helyi elöljáró kellő időben egyeztették.

Terveimről még csak magamban egyeztetek. Én magam sokat változtam, amióta nem voltam itthon. Az itthoni világ is változott. Még kivárom, hogy a Szentlélek és a Szűzanya milyen területre mutatnak rá és aztán majd kérek engedélyt, s ha kapok zöld utat, el is fogom kezdeni az előkészítését. Erről valójában még én is csak ennyit tudok…

9. Kedvenc kikapcsolódásod a víz és hozzá kapcsolódó sportok, úszás, búvárkodás, a sütés-főzés és a vicc. Végezetül egy jó viccet elsütnél nekünk?

Kőműves koromban megtanultam, hogy egy szakmának van külső és belső ismerete. Papként megtapasztaltam, hogy a papság sokszor kísértés is olyan önfelhatalmazásra, ami nem jár, amit nem érdemelt ki a pap, amit csak a megtiszteltetés miatt hisz el magáról. Erre hallottam egy jó viccet! Két pap beszélget, a Liszt Ferenc reptér 2-őn. Az egyik csodálkozva kérdezi az egyiket:

• József, atya!
• Tessék, édes fiam! – így a másik.
• Én ezt nem értem! Miért nem szabad a repülő fedélzetére kést felvinni? Hát hogyan lehet egy olyan vacak kis késsel eltéríteni egy ekkora óriásrepülőt?
• Ó, László atya! Te, akkor nem tudsz semmit! Hát ezeket a repülőket nem akkor térítik el, amikor itt lent vannak és ilyen nagyok, hanem akkor, amikor fent vannak és még egy bugylibicskánál is kisebbek!