Szent Ágoston püspöknek a zsoltárokról szóló fejtegetéseiből

Krisztus egész Testének a szenvedése

Uram, feléd kiáltottam, hallgass meg engem! (Vö. Zsolt 140, 1) Mindnyájan elmondhatjuk e szavakat. Ezt azonban most nem én, hanem az egész Krisztus mondja. De inkább a test nevében mondja, mintegy megszemélyesítve azt. Itt a földön emberi testben imádkozott, és egész teste nevében imádkozott az Atyához. Imádság közben testéből vércseppeket verítékezett. Így van megírva az evangéliumban: Állhatatosan imádkozott, és közben vérrel verejtékezett (vö. Lk 22, 44). Mi mást jelentene az egész testének ez a vérrel verítékezése, mint éppen az egész Egyház vértanúinak szenvedését?

Uram, feléd kiáltottam, hallgass meg engem, figyelj szavamra, amikor hozzád könyörgök! (Vö. Zsolt 140, 1). Úgy gondoltad talán, hogy e szavak: feléd kiáltottam, egyben azt is jelentik, hogy már meghallgatásra talált kérésed? Kiáltottál ugyan Uradhoz, de ne gondold, hogy biztonságban vagy. Ha befejeződött a szorongattatás, vége már a kiáltásnak. De hát az Egyház, a Krisztus titokzatos testének szorongattatása megmarad a világ végezetéig, s ennek tudatában már nemcsak azt kell mondani: feléd kiáltottam, hallgass meg engem, hanem folytatni is kell: Figyelj szavamra, amikor hozzád könyörgök.

Imádságom, mint a tömjénfüst, szálljon eléd, kitárt kezem legyen az esti áldozat (Zsolt 140, 2).

Minden keresztény tudja, hogy Krisztusra, a Főre szoktuk alkalmazni e szavakat. Ugyanis már estére hajlott a nap, amikor az Úr kiadta lelkét a kereszten. Önként adta oda, de úgy, hogy majd visszaveszi. Ebben jelképesen mi is benne vagyunk. Hiszen Krisztusnak nemde éppen az az embersége függött a kereszten, amelyet tőlünk, emberektől vett magára? Hogyan történhet meg, hogy Isten, az Atya valaha is elhagyja, és magára hagyja a Fiút, aki pedig vele együtt egy Isten? És mégis a mi gyarló természetünket szegezi oda a keresztre, ahol – az Apostol szerint – a régi embert bennünk keresztre feszítették vele együtt (vö. Róm 6, 6). Szavából a mi emberi nyomorúságunk kiáltott fel: Istenem, Istenem, miért hagytál el engem? (Zsolt 21, 1)

Ez tehát az esti áldozat: Urunk kínszenvedése, Urunk keresztje, üdvösségszerző áldozata, Istentől elfogadott, egészen elégő áldozat. Az esti áldozatából a feltámadásában reggeli áldozati ajándék lett. A tiszta és hűséges szívből fakadó ima úgy száll felfelé, mint az illatáldozat a szentély oltáráról. Nincs kedvesebb illatáldozat az Úr áldozatánál, így illatozzanak mindazok, akik hisznek benne!

Az Apostol szavai szerint tehát: A régi embert bennünk azért feszítették vele együtt keresztre, hogy a bűnös test elpusztuljon, és ne szolgáljunk többé a bűnnek (Róm 6, 6)