12. nap

Advent 2. hete – Csütörtök

Izajás

Minden test csak fű,

és az ember minden dicsősége olyan, mint a fű virága.

Elszárad a fű, elhervad a virág,

ha az Úr lehelete ráfúj.

Valóban csak fű a nép.

Elszárad a fű, elhervad a virág,

de Istenünk szava megmarad örökre.

(Iz 40,6-8)

Ahhoz, hogy az életünk a helyén legyen, reálisan kell látnunk azt. Ki vagyok? Miben áll emberlétem? Esendőségünk, mulandóságunk az élet nagy realitása, amit be kell látnunk, el kell ismerünk, még akkor is, ha ezzel nehezen szembesülünk, ha ki akarunk bújni alóla. Inkább a saját erőmben bízom, nehezen engedem ki az irányítást a kezemből. Pedig onnan egyszer minden kihull. Nem kell, hogy ez kétségbeeséssel töltsön el, mert Isten kezéből nem hullhatok ki. Így vagyok kitalálva. Véges önmagamra nem építhetek, a véges másikra sem, ez önhittség lenne és nagyképűség. De a mulandóságom és majdani halálom is hozzám tartozik, része az énemnek, az életemnek. De az is, hogy Isten Jézusban megváltott a halandóságtól. A ma emberének nagy betegsége, hogy szőnyeg alá söpri emberi végességét, ezért mindent az adott pillanatért tesz. Ha elveszítem a távlatot, ha letagadom a nálam nagyobbat, nem reálisabban és boldogabban élek, hanem korlátoltan és értelem nélkül.

 

Szó

ELHERVAD

Kérdés

Tudom-e életem fókuszát Istenbe helyezni?

Megbékéltem-e mulandóságommal? Van-e ezzel feladatom?

Tudok-e kapcsolódni ahhoz, ami örök?

Tudtad?

Izajás istenképének egyik legfontosabb vonása Isten világfelettisége, Ő az egész teremtett világ királya és az emberi történelem ura. Mindez épp abban az időben válik a próféta számára egyértelművé, amikor országa a történelem sodrában a fennmaradásáért küzd.