Huszonhatodik nap (December 24.)

Gyermek

„Mikor Krisztust Jézusnak akarta mondani, a szeretet szertelen lángolásában többször betlehemi kisded néven említette, és a Betlehem szót bégető bárányka módjára ejtette ki; közben száját egészen betöltötte nem is annyira a szó, mint inkább a túláradó érzelem édessége.” (1Cel 86)

Érezzük Szent Ferenc magatartásából, hogy milyen megdöbbentő igazán találkozni a gyermek Jézussal, ráébredni Isten gyermekségére. Ő választhatott volna más módot is a megtestesüléshez vagy az emberek megváltásához, mégis a gyermekség útját választotta.

Ferenc hitében csodálatosan egyesül Isten nagyságának tudata a védtelen kicsinység felismerésével.

A grecciói jelenet megmutatja nekünk, hogy Isten milyen módon közelít hozzánk: nem az erő, nem a hatalom vagy a lenyűgözés eszközeivel, hanem a védtelenség, az egyszerűség, a másikra utaltság, a szeretetre szorultság hiányaival lép közénk.

Ferenc komolyan belegondolt, mit is jelent Isten gyermeksége. Átélte, mit jelent kezünkben tartani a magát emberré korlátozó végtelen Istent. „A mindenhatóság belépett egy gyermeki testbe…” (Szent Ágoston) Szent Ferenc atyánk arra hív bennünket, hogy karácsonykor ebben a mélységben éljük meg a megtestesülés, az isteni szeretet misztériumát.

Angelus Silesius:

Az Isten végül hogy nevez el bennünket,

kiket Fiában már fiának is szeret?

Valld Istenednek Őt, de akkor lásd is be:

Bennünket bíz Ő is ilyképpen nevezne!

Hallgatnivaló:

Francis Poulenc: Quatre motets pour le temps de Noël – II. Quem vidistis pastores dicite

https://www.youtube.com/watch?v=Kcix9k9HTns

Szöveg:

Mondjátok meg, pásztorok, nekünk: kit láttatok?

Hirdessétek, ki jelent meg a földön?

Egy kicsinyke gyermeket láttunk,

és szép és fényes angyalokat,

kik az Úrnak dalolnak.

Huszonötödik nap (December 23.)

Dicsfény

A szentséget és a dicsőséget a vallásos gondolkodás önkéntelenül is összekapcsolja a fényességgel. Szentnek lenni azt jelenti, hogy beengedjük Isten világosságát az életünkbe, hogy az beragyogja minden sötétségünket. Ezáltal részesülünk az ő szentségében, átragyog rajtunk annak fénye, aki a Szent.

Karácsonykor a hittel áthatott képzelet szüntelenül a fényről beszél: „Fény a fényből: feltündököltél, Krisztus!” Tudjuk, hogy ezek az elképzelések nem mindenben felelnek meg annak, ahogyan a valóságban történt Jézus születése, de mégis sokkal mélyebben fejezik ki annak igazságát. Jézus születésekor Isten szentségének fénye belépett a világ sötétjébe: „Az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít, a világba jött.” (Jn 1,9)

A régi ábrázolásokon az isteni személyeket és a szenteket dicsfény övezi, aminek fénye tanúskodik a szentségről. A kör az örökkévalóság szimbóluma. Krisztus dicsfényének körében pedig gyakran feltűnik a kereszt.

A Megtestesülés világossága az embert övező dicsfényben nyeri el végső értelmét. Ahogyan Lyoni Szent Iréneusz merészen megfogalmazta: „Isten dicsősége az élő ember!” Valljuk meg, kicsit talán túl optimistának tűnik ez az állítás, de ha Jézusra tekintünk, meglátjuk benne az igaz ember képét, amilyennek Isten akart bennünket. Aki nyomába szegődik – mint Szent Ferenc – az végül megtalálja magában ezt a képet, és felragyog benne Isten dicsősége.

Angelus Silesius:

Időt hátrahagyván, ímhol öröklétem:

Isten belém lépett, Istenbe én léptem.

Hallgatnivaló:

Morten Lauridsen: O Nata Lux

https://www.youtube.com/watch?v=Rp_aEG3H-1k

Szöveg:

Ó fényből született fény,

Jézus, világ megváltója.

Méltóztassál kegyesen meghallgatni

A hozzád könyörgők dicséretét és imáit.

Aki méltóztattál testet ölteni

Az elveszettekért,

Add, hogy áldott testednek

Tagjai lehessünk.

Huszonnegyedik nap (December 22.)

Oszlop

A középkori képeken az oszlop nemcsak térelválasztó elem, hanem többjelentésű szimbólum is: jelképe az Egyháznak, amely az apostolokon mint oszlopokon nyugszik, utal Jézus megostorozására vagy kereszténnyé vált archaikus elemként a föld középpontjára, tengelyére.

Krisztus születésekor a világ középpontjában vagyunk, időben és térben is, hiszen az egész teremtés, az üdvtörténet e köré az esemény köré szerveződik Isten gondolatában. A Megtestesülés az a „pont”, ahonnan minden értelmezhetővé válik: az egész világ, de benne az én sorsom is. Jézus születése az a „tengely”, ami körül az életem, a világom élhetővé válik: „Benne teremtetett minden (…), benne áll fenn minden. Mert úgy tetszett az Atyának, hogy benne lakjon az egész teljesség” – mondja Szent Pál. (vö.: Kol 1,16-20)

A Krisztus születése képeken az oszlop gyakran Dávid házára utal, amelyből Jézus származik, és amit ő helyreállít beteljesítve Isten ígéretét.

Feltehetjük a kérdést: vajon az életem Krisztuson nyugszik-e? A nehéz helyzetekben hiszem-e, hogy ő az, aki mindennek alapot ad, aki fenntart, akire támaszkodhatok? Az oszlop szimbóluma megtanít arra, hogy bízhatok Isten ígéreteiben, bízhatok abban, hogy ő velem kapcsolatban is megtartja, beteljesíti szavát, újjáépíti romba dőlt életemet, és mindig velem van biztos támaszként.

Angelus Silesius:

Az Új-Jeruzsálem vagy Istenednek te,

csak Lelkéből eredj, és újjászületve.

Hallgatnivaló:

Arvo Pärt: Summa

https://www.youtube.com/watch?v=z6eiuSB4pjo

Huszonharmadik nap (December 21.)

Szentmise – Pap

A grecciói karácsony „közege” – ahogyan láttuk – a szentmise. Ferenc számára a megtestesülés és a szentmise valósága egybeesik. Ugyanazt szemléli mindkettőben:

„Íme, mindennap megalázza magát, mint akkor, amikor a királyi trónról jött a Szűz méhébe; mindennap ő maga jön hozzánk alázatos külsőben; mindennap leszáll az Atya kebléről az oltárra a pap kezében.” (Int 1,16-18)

A szentmise, az Eucharisztia Ferenc hitének középpontja, belőle táplálkozik, benne szemléli Isten alázatát, Jézus Krisztus szegénységét, előtte borul le templomaiban. Az Eucharisztia így Ferenc számára úttá válik, amelyen elindulva követheti Jézus nyomdokát, és ami kulcsot ad az ő saját hivatásához, sőt egész életének megtalálásához, logikájához, kiteljesedéséhez.

Ebből a titokból származik Ferenc nagy tisztelete az Egyház és annak papjai iránt, mivel „Isten legfölségesebb Fiából ezen a világon testileg semmi mást nem látok, mint legszentebb testét és legszentebb vérét, s ezeket ők veszik magukhoz, és egyedül ők szolgáltatják ki másoknak.” (Végr 10) Így hát legyenek bár a legbűnösebbek is, Ferenc mégis mindvégig megmarad az ő tiszteletükben.

Gyakran csak kritikával illetjük egyházunkat és papjait, miközben megfeledkezünk a legnagyobb ajándékról, amit Isten ránk bízott. Ha bűnnel is találkozunk, annál jobban döbbentsen meg bennünket Isten alázata.

Angelus Silesius:

S mi lennék végül én? Templommá kell lennem,

de áldozattá és kővé, pappá egyben.

Hallgatnivaló:

Kodály Zoltán: Első áldozás

https://www.youtube.com/watch?v=WfKx60Nh5rk

Szöveg:

Jöjjetek, választottak!

Távozz, hívságos világ!

Távozz földi balgaság!

Távozz!

Lobbanjatok lángra szívek,

Az oltár áldozatján!

Most jertek boldogan

És járuljatok az Úr elé!

Meghódolva szent fölsége előtt,

Boruljatok le térdre mind:

A Krisztus itt van!

Serkenj fel Krisztus nyája!

Bűnös lélek félreállj!

Bűnös lélek félreállj!

Félre!

Kisdedé a mennyországa,

A Bárány lakomája,

A szűzek színbora,

Az éltető és áldó napsugár!

Édes Mesterünk, a nyájas Jézus

Tegye ránk jóságos kezét,

Ne hagyjon árván.

(Szedő Dénes OFM)

Huszonkettedik nap (December 20.)

Szolgálni – Szent Ferenc, a diakónus

Szent Ferencet diakónusi ruhában látjuk a képen, mint ahogyan azt is tudjuk, hogy a grecciói karácsonyi szentmisén is diakónusként szolgált, ő olvasta fel az evangéliumot, és ő is beszélt róla, mint az Ige szolgája.

Ferenc számára a szolgálat két módon jelenik meg: Isten szolgálatában és a testvérek szolgálataként. Az Ige szolgálata és a másik felé fordulás feltételezi egymást.

Ferenc írásaiban a szolgálni kifejezés az egyik legtöbbször előforduló szó. Gyakran szerepel a dicsőítés, az imádás, az áldásmondás és a tisztelet mellett az Istennek kijáró szolgálat, mint a hozzá fűződő helyes viszony kifejeződése. Különösen is az oltár szolgálatában nyilvánul meg, ami magába foglalja az Eucharisztia és minden vele kapcsolatos dolog tiszteletét és gondos óvását.

Isten szolgálatával szorosan összefügg a másik testvér szolgálata, mint a ferences testvériség alapja. Ferenc számára különösen is kedves volt Jézus szava: „Nem azért jöttem, hogy nekem szolgáljanak, hanem hogy én szolgáljak.” Ez a testvéri szeretet mércéje, igazi hitelesítője.

Ferenc megtanít, hogyan tudok Isten szolgálatában élni, és ezt a lelkületet az emberi kapcsolataimba is átvinni. Számára a szeretet kettős parancsa elsősorban a szolgálat szellemében nyilvánul meg:

„Minden erőnkből minden képességünket, lelkünk és testünk minden rezdülését a te szereteted szolgálatára fordítsuk és semmi másra; felebarátainkat úgy szeressük, mint önmagunkat, erőnkhöz képest iparkodjunk mindenkit szeretetedre gyullasztani…” (MKif 5)

Angelus Silesius:

Magának az eső sem esik, nap se süt,

te sem vagy magadért, te is másért vagy itt.

Hallgatnivaló:

Ola Gjeilo: Ubi caritas

https://www.youtube.com/watch?v=Xp3IHBSyZKY

Szöveg:

Hol szeretet és egyetértés, ott az Isten.

Minket Krisztus szeretete gyűjtött egybe,

örvendezzünk és Őbenne vigadozzunk:

tiszteljük és szeressük az élő Istent,

és szeressük mind egymást is, tiszta szívvel.

Huszonegyedik nap (December 19.)

Leborulni

Az imádásból fakad, hogy leborulunk a mindenható és fölséges Úr előtt. Leborulni csak az előtt lehet őszintén, aki nálunk nagyobb. Elismerem, hogy Isten az Úr, a Nagyobb, a Legnagyobb.

A mai világ képtelen erre, mert nem ismer el magánál feljebbvalót, nem fogadja el senki irányítását, szuverén akar maradni mindenkitől. Ez a magatartás gőgös, hiszen aki őszinte és alázatos, az elismeri, hogy nem elég önmagának, hogy nincs mindenre megoldása, hogy az élete dolgai és nehézségei túlmutatnak rajta, hogy kevés és gyenge, az ereje véges. Leborulni annak elismerése, hogy életem igazi megoldása Isten.

Szent Ferenc a Megfeszített keresztje előtt leborulva hallja meg az Ő hangját San Damianóban; leborul a jászolban fekvő Kisded előtt is, hogy az Őbenne és mások szívében is megszólalhasson. Ferenc megmutatja nekünk, hogy Isten Szava akkor ér el bennünket, ha képesek vagyunk meghajolni Őelőtte, képesek vagyunk lemondani saját vélt nagyságunkról. Ekkor születhet meg ajkunkon az igazi imádság szava:

Szent vagy, egyetlen Úristen,

ki csodákat művelsz.

Erős vagy, nagy vagy, fölséges vagy,

te vagy a mindenható király… (A fölséges Isten dicsérete – FID)

Angelus Silesius:

Isten szól: szállj alá, hogy felemelkedjél,

De így cselekedni, nincsen ritkább ennél!

Hallgatnivaló:

Francis Poulenc: Quatre petites priéres de St. Francis d’ Assise (Assisi Szent Ferenc négy kis imája) – III. Seigneur, je vous en prie

https://www.youtube.com/watch?v=M8jLzW9kxBo

Szöveg:

Kérlek Uram, hogy szereteted tüzes és mézédes ereje oldja fel lelkemet mindentől, ami az ég alatt van, hogy meghaljak a Te szereteted iránt való szeretettől, aki irántam való szeretetből meghalni méltóztattál.

(A régebben tévesen Szent Ferencnek tulajdonított Absorbeat-imádság)

Huszadik nap (December 18.)

Imádni

A grecciói karácsony sokaknak segített visszatérni az elmélyült hithez látva Szent Ferenc megrendültségét, áhitatát. Visszatérni az imádáshoz. Ezt fejezi ki az imádságra összetett kéz.

Az imádás azt jelenti, hogy életünk igazi és egyetlen középpontja Isten, és ez adja meg énünk irányultságát. A mai világban ez az irány sokakban saját maguk felé vezet, önimádatba torkollik. Isten helyett más dolgokat istenítünk, amik nem időtállóak: az anyagiakat, a hatalmat, az önmegvalósítás eltorzult formáit; sokszor nem is tudatosan, hanem rejtett motivációinkban, nem elviekben, hanem a gyakorlatban.

Az emberré lett Isten Fia segít, hogy helyes sorrendbe tudjam állítani az élet dolgait, a lényegre tudjak figyelni, meg tudjam vallani őt, megengedem neki, hogy megváltoztasson, az Ő képére formáljon engem is, hogy valóban krisztusivá válhassak szívem-lelkem mélyéből. Az imádásban felismerjük, hogy életünkben nincs értékesebb Istennél.

Így velünk is megtörténik az, ami a grecciói karácsonykor az ott lévőkkel, az imádás életre kelti bennünk Istent: „A kisded Jézus sokak szívében egészen feledésbe merült; most ellenben Isten kegyelméből szolgájának, Szent Ferencnek segítségével megint életre támadt, és kitörölhetetlenül mélyen belevésődött az emberek emlékezetébe.”

Angelus Silesius:

Egy rongyért tolvaját már féktelen szidod,

ki Istened egész világát szétlopod!

Hallgatnivaló:

Pavel Csesznokov: Spaséñiye, sodélal (1912)

https://www.youtube.com/watch?v=n8BwsZqTyr0

Szöveg:

A megváltás a föld középpontján teremtetett, ó Isten, Istenünk, alleluja.

Tizenkilencedik nap (December 17.)

Rámutatni

Hitünk fontos vonatkozása a továbbadás. A megismert igazságot nem tartogathatjuk magunknak, az akkor lesz gyümölcsöző bennünk, ha megosztjuk, másoknak is hírül adjuk. Szent Ferenc hivatása során lassan Krisztus képmásává vált, „második Krisztussá”, ami elsősorban azt jelenti, hogy egész lénye Krisztusra mutató jel lett, minden szavával, tettével Őrá akarta felhívni a figyelmet, rá akarta irányítani a tekinteteket, hogy azok is visszanyerjék őt, akik szívükből elvesztették, akik nem ismerték vagy elfelejtették.

Ez a rámutató gesztus megjelenik az egyik mellékalak mozdulatában is, mintegy felismerésként: ott van a Krisztus, az emberré lett Isten, őt nézzétek! Maga az Atya is ezt teszi a Színeváltozás hegyén, „rámutat” Jézusra: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassátok!” (Mt 17,5)

Ez életünk talán legfontosabb gesztusa, irányultsága: rámutatni Jézusra; nemcsak szóval, tettel, hanem az egész életünkkel kell Jézus felé irányuló „ujjá” válni.

Angelus Silesius:

Vesd el a véletlent, a hamis látszatot:

légy egész lényegi, festéke-ledobott.

Hallgatnivaló:

Francis Poulenc: Quatre motets pour le temps de Noël (Négy motetta a karácsonyi időre) – I. O magnum mysterium

https://www.youtube.com/watch?v=VShyqHcWjPY

Szöveg:

Ó nagy misztérium és csodálatosan szent esemény,

hogy az emberré lett Istent jászolában fekve láthatjuk!

Ó boldog Szűz, akinek méhe hordozhatta Urunkat, Jézus Krisztust.

Tizennyolcadik nap (December 16.)

Befogadni

A befogadás gesztusa Mária életének meghatározó eseménye. Magába fogadta Isten Igéjét, nemcsak méhébe, de szívébe is, és „el-elgondolkodott rajta”. Mária a hit ősmintája: ahogyan ő befogadta életébe, testébe, lelkébe Jézust, úgy kell megtennie ezt minden hívőnek.

A háttérben álló nőalak megjeleníti a hitnek ezt a mély mozzanatát, ahogyan karjait maga előtt gyengéden összeteszi, mintegy vigyázva a megtalált és szívébe zárt kincsre.

Mély ellentét van a karácsonyi elbeszélésben található elutasítás („mert nem kaptak helyet a szálláson”) és a hitben fogant befogadás között. A mai világ is szükségét szenvedi a befogadásnak: magzatok, szegények, idősek, akiknek nincs hajlék a fejük felett, akik elvesztették szülőföldjüket – ők mind-mind az ember szívében lakó elutasítás jelei, sebei a megtöretett testvérségnek. Vajon ma van-e hely Isten Fiának a világ szállásán? Ez a szívben dől el, a mi hitünkben. Neki nem a szállás milyensége fontos, megteszi egy istálló is, csak a befogadás számít.

„Imádkozzunk hozzá, hogy bensőnkben teremjen hely Számára. És azért, hogy ezáltal fel tudjuk Őt ismerni azokban is, akik révén felénk fordul: a gyermekekben, a szenvedőkben, a magukra hagyottakban, a társadalom peremére szorultakban, a világ szegényeiben.” (Benedek pápa)

Angelus Silesius:

Emberré lett az Úr, szalmán kapott helyet,

Hogy széna-szalma én már soha ne legyek.

Hallgatnivaló:

Arvo Pärt: The Deer’s Cry

https://www.youtube.com/watch?v=OQtWH6uv0rg

Szöveg:

Krisztus velem, Krisztus előttem, Krisztus mögöttem,

Krisztus alattam, Krisztus fölöttem, Krisztus bennem,

Krisztus jobbomon, Krisztus balomon,

Krisztus, mikor lefekszem, Krisztus, mikor felkelek,

Krisztus, mikor leülök, Krisztus felállok,

Krisztus minden ember szívében, aki rám gondol,

Krisztus mindenki ajkán, ki rólam szól,

Krisztus minden szemben, ami engem néz,

Krisztus minden fülben, ami hall engem,

Krisztus velem.

(Szent Patrik imádsága nyomán)

Tizenhetedik nap (December 15.)

Kitárni

A Ferencet körülvevő emberek mind a megszülető vagy újjászülető hit örömével állnak a jászolnál. Ők mind olyanok, akiknek a szívében is megszületett a kisded. Mindegyikük a hit egy-egy fontos jellemzőjét jeleníti meg testtartásával. Vegyük őket szemügyre egy kicsit közelebbről!

Az első alak valószínűleg az a János úr, akit Ferenc megkért a karácsonyi jelenet előkészítésére, és akit jobban becsült a lélek nemessége miatt, mint a test nemességéért. (vö. 1Cel 84) Ő kitárt karral fordul a jászolban fekvő Jézushoz.

A hit lényege a bizalommal teli kitárulkozás Isten felé. A kitárt kar nyitottságot fejez ki. Jézus arról beszél, hogy az ajtó előtt áll és kopog, beengedésre vár. Sok középkori ábrázoláson ezt a jelenetet úgy festették meg, hogy az ajtón, ami előtt Jézus áll, csak belülről van kilincs.

Ez a kitárt kar a nyitott ajtó, a beengedés gesztusa, a lemondás a saját akarat diktatúrájáról, az önzés bezárkózásáról, Isten megölelésének első lépése. Ha ezt megteszem, elnyerek az életemben egy más minőséget: a lélek nemességét.

Angelus Silesius:

Az Istent, s mindenét fogadhatná szíved,

csak nyitnád rá, miként egy rózsa, kelyhedet.

Hallgatnivaló:

Eric Whitacre: Lux Aurumque

https://www.youtube.com/watch?v=X5_LSBuPwXs

Szöveg:

Fény, meleg és nehéz, mint a tiszta arany,

és az angyalok lágyan énekelnek az újszülöttnek.