A mai napon, november 8-án Boldog Duns Scotus ferences teológusra, a Szeplőtelen Fogantatás védelmezőjére emlékezünk. 1265-ban született Skóciában és 1308-ban halt meg Kölnben. Tizenöt évesen belépett a ferences rendbe. 1291-ben szentelték pappá. Filozófiát és teológiát az oxfordi és a párizsi egyetemeken tanult. Tanulmányai befejeztével professzor volt Oxfordban, Cambridge-ben, Párizsban, valamint a kölni ferences teológiai főiskolán. 1992. március 20-án avatta boldoggá Rómában II. János Pál pápa.

Boldog Duns Scotus János csodálatos tanítása abból a Szent Ferenc-i lelkiségből fakad, amely Istent: Istenem és mindenem-nek nevezi és a Megtestesülés ünnepét fölébe helyezi a pénteki nap böjti fegyelmének és azt akarja, hogy még a falak is húst egyenek és az állatok is dupla abrakot kapjanak; vagyis az egész teremtés érezze át az ünnepet, amely rá is tartozik. Rendünk egyetemes meggyőződése, hogy Boldog Duns Scotus János szellemi hagyatéka mögött ott van alapító atyánk, Assisi Szent Ferenc lelkisége: Greccio, a Nap-himnusz és Alverna. Scotus zsenije teljes erejével a Szent Ferenci élmény nyomába szegődik, és teológiát alkot belőle, így menti meg az istenélményt a mítoszoktól a logosz, az Ige segítségével.

XVI. Benedek pápa egy általános kihallgatáson így elemezte Duns Scotusnak a Krisztussal kapcsolatos teológiáját. 
„Duns Scotus szerint a Logosz, az Ige megtestesülése az egész üdvtörténet legnagyobb és legszebb műve: Isten örök szeretetének kinyilatkoztatása, amely megnyilatkozik az üdvözítő Szenvedés és az Oltáriszentség misztériumában is. Krisztus, a történelem és a kozmosz középpontja ad értelmet, méltóságot és értéket életünknek. Duns Scotus több korabeli keresztény gondolkodótól eltérően azt vallotta, hogy Isten Fia akkor is emberré lett volna, ha az emberiség nem vétkezett volna. Duns Scotus meglepő hipotézise (feltételezése) szerint az Atya örök szeretettervében ott volt a Fiú megtestesülése. Ez a Krisztus-központú teológiai szemlélet megnyitja a kaput a szemlélődés, a csodálat és a hálaadás előtt: Krisztus a történelem és a kozmosz középpontja, Ő ad értelmet, méltóságot és értéket életünknek.” (Forrás: Szilveszter Barát blogja)

Film is készült életéről, itt tekinthető meg.

Templomunkban a mai napon emlékezünk rendi testvéreinkre, a ferences halottainkra.

November 2-án tartjuk a halottak napját. Ezen a napon a Katolikus Egyház ünnepélyesen megemlékezik minden elhunytról.

Szent Odilo clunyi apát kezdeményezte, hogy miután mindenszentek ünnepén az Egyház megemlékezik a mennyország szentjeiről, másnap az összes megholtról is emlékezzünk meg. 998-tól tartják az ünnepet, majd a 11. században a clunyi bencések hatására széles körben elterjedt. Az Egyház az ünnepen bizalommal kéri a Mindenhatót: „add kegyelmedet elhunyt gyermekeidnek, hogy a földi élet halandóságát legyőzve örökre szemlélhessenek téged, aki alkottad és megváltottad őket”.

A léleknek ezért már kötelessége elkerülni a görbe életutat, a földi test szennyét, és a mennyei kincsre kell törekednie, bár csak a szenteknek osztályrésze, hogy Isten színe elé jussanak, és mintegy hárfaszó mellett dicsérjék őt, amint a prófétai szóból tudjuk: Nagy és csodálatos minden műved, mindenható Urunk, Istenünk. Igazságosak és igazak útjaid, nemzetek Királya! Ki ne félne-tisztelne téged, Urunk, ki ne dicsérné nevedet? Egyedül csak te vagy a Szent, eljön minden nemzet, és színed elé borul (Jel 15, 3-4), hogy lássa a te menyegződet is, ó, Jézus, amikor a mindenség öröméneke közben a földről az égbe vezetik a menyasszonyt, aki már nem a világ lekötelezettje, hanem teljesen a léleké, hiszen hozzád jut el minden ember (vö. Zsolt 64, 3).

Szent Dávid is mindennél jobban kívánta, hogy ezt megláthassa és szemlélhesse. Ezért mondja: Csak egyet kérek az Úrtól, egy a vágyam: hogy az Úr házában lakjam életem minden napján, hogy az Úr gyönyörűségét láthassam (Zsolt 26, 4).

Mennyei Atyánk, hallgasd meg jóságosan imádságunkat, amikor húsvéti hittel valljuk, hogy szent Fiad a halálból életre támadt. Kérünk, erősítsd bennünk azt a reménységet, hogy elhunyt híveidnek is megadod a boldog feltámadást. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Az első ilyen vágy, amelyet ez a szentekről való megemlékezés bennünk felkelt, vagy még jobban megerősít, az, hogy élvezzük boldogító közösségüket, és méltók legyünk az üdvözült lelkek társaságára égi otthonukban: találkozzunk a pátriárkák karával, a próféták soraival, az apostolok testületével, a vértanúk népes seregével, a hitvallók táborával, a szüzek kórusával, egyszóval együtt legyünk, és együtt örvendezzünk a Mindenszentek egész közösségével. Kész befogadni bennünket a legelső idők egyháza, de mi nem törődünk vele; várva várnak minket a szentek, de mi ezt semmibe se vesszük; várnak bennünket az igazak, de mi úgy teszünk, mintha mit sem tudnánk róla.

Ébredjünk már fel végre, testvérek, támadjunk fel Krisztussal, és keressük az odafönt valókat; ami ott fönt van, arra legyen gondunk. Vágyakozzunk azokhoz, akik várva várnak ránk, sietve induljunk feléjük, akik készek befogadni bennünket, előzzük meg az üdvözült lelkeknek ezt a várakozását azzal, hogy mi is oda kívánkozunk. De ne csak a szentek társaságát óhajtsuk, hanem boldogságukat is, és ne elégedjünk meg azzal, hogy együtt leszünk velük, hanem lángoló buzgósággal törekedjünk dicsőségük elnyerésére is. Nem veszélyes erre pályáznunk, és egyáltalán nem merészség ennek a dicsőségnek a keresése.

A másik ilyen vágy, amelyet a szentekről való megemlékezés gyújt bennünk, arra irányuljon, hogy miként ezeknek a szenteknek megjelent maga Krisztus, a mi életünk, ugyanúgy jelenjék meg nekünk is, és így mi magunk is jelen lehessünk Krisztussal az ő dicsőségében. Addig ugyanis Krisztus, aki számunkra a Fő, nem így, dicsőséggel koronázva jelenik meg nekünk, hanem úgy mutatkozik, mint akit bűneinkért tövissel megkoronáztak. Nagy szégyen lenne, ha a tövissel koronázott Főnek egy-egy tagja kényelemben tetszelegne, hiszen minden bíbor ez idő alatt gyalázat lenne számára, és nem megtiszteltetés. De elkövetkezik az az idő, amikor majd eljön Krisztus, és halálát többé már nem hirdetjük, hiszen tudjuk, hogy vele együtt mi is meghaltunk, és hogy életünk őbenne van elrejtve. Megjelenik majd a dicsőséges Fő, és vele együtt a tagok is megdicsőülve fognak ragyogni, hiszen átalakítja gyarló testünket, és saját megdicsőült testéhez teszi hasonlóvá.

Erre a dicsőségre vágyódjunk tehát teljes igyekezettel és biztos reménnyel! Hogy pedig remélhessünk ebben, és erre a nagy boldogságra törekedni is merjünk, nagyon is szükségünk van a szentek közbenjárására, hogy amit saját erőnkkel el nem érhetünk, azt közbenjárásukra Isten ajándékba adja meg nekünk. (Szent Bernát apát beszédeiből)