Mindenki elhatározásának megfelelően adjon, ne kelletlenül vagy kényszerűségből, mert Isten a jókedvű adakozót szereti. (2Kor 9,7)

Kedves Testvérek!

Szeretnénk tájékoztatni benneteket arról, hogy a Plébánia 2019-től kezdve folyamatosan milyen nehéz helyzetbe került, a közüzemi díjak emelkedésével pedig már aggasztóak a kilátásaink.

Ehhez azt is kell tudni, hogy fenntartásunk és működésünk alapvetően a perselypénzre és az egyházi hozzájárulásra (adó) épül. Ezekből a bevételekből gazdálkodunk.

A 2019-es covid-évtől kezdve bevételeink folyamatosan csökkentek. Mind az egyházi hozzájárulás, mind a perselypénz. Sajnos a szentmiséken is nagyon kevesen vagyunk…

Mindezekre tekintettel szeretettel kérünk benneteket, hogy az egyházi hozzájárulás befizetésével – aki még nem rendezte – is segítsetek minket, akár személyesen, akár átutalással.

Számlaszámunk: 10700110-67938483-51100005

Mind a gázfogyasztást, mind a villanyhasználatot a minimálisra kell leszorítanunk, ehhez is a megértéseteket és a segítségeteket kérjük.

Bízunk benne, hogy takarékoskodással és a támogatásotokkal javíthatunk a jelen helyzeten.

Isten áldjon Mindannyiunkat!

 Ocsovai Grácián ofm

plébános

Szent atyánk 1182-ben született Assisiben. Könnyelmű ifjúság után lemondva atyai örökségéről egész szívvel Istenhez tért. Átölelve a szegénységet evangéliumi életet élt, minden teremtménynek Isten szeretetét hirdetve. 1210-ben III. Ince pápa engedélyt ad neki és követőinek a prédikálásra, majd 1223. november 29-én Honoriusz pápa Solet annuere kezdetű bullájában jóváhagyta a Ferenc által írt Regulát. 1226. október 3-án este halt meg Portiunculában.

Assisi Szent Ferencnek az összes hívőkhöz írt leveléből

Áldottak azok, akik szeretik az Urat és megteszik mindazt, ami az Evangéliumban írva van

Mivel szolgája vagyok mindenkinek, kötelességemnek érzem mindenkinek szolgálatára állni és az én Uramnak illatos igéit hirdetni; a mi Urunk Jézus Krisztusnak, az Atya Igéjének és a Szentléleknek szavait, melyek lélek és élet. Ő, bár mindenkinél gazdagabb volt, anyjával, a Boldogságos Szűzzel együtt mégis a szegénységet akarta vállalni a világban. A maga akaratát alávetette Atyja akaratának, és ezt mondotta: Atyám, legyen meg a te akaratod; ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint te. Atyjának pedig az volt az akarata, hogy áldott és dicsőséges Fia, akit nekünk adott, s aki miérettünk született, a kereszt oltárán saját vérével áldozatul és engesztelésül ajánlja fel magát, nem önmagáért, ki által mindenek lettek, hanem a mi bűneinkért, példát hagyván nekünk, hogy az ő nyomdokait kövessük. Azt akarja, hogy mindnyájan üdvözüljünk általa, s tiszta szívvel és tiszta testtel vegyük őt magunkhoz. Ó, mily boldogok és áldottak azok, akik szeretik az Istent és úgy cselekszenek, ahogyan az Úr az Evangéliumban mondja: Szeresd a te Uradat, Istenedet, teljes szívedből és teljes elmédből, és felebarátodat, mint önmagadat. Szeressük tehát Istent és imádjuk őt tiszta szívvel és tiszta elmével, mert mindenek fölött ezt kívánva tőlünk maga mondotta: Igazi imádói lélekben és igazságban fogják imádni az Atyát. Mondjunk tehát neki dicséretet és imádkozzunk éjjel-nappal, mert szüntelenül kell imádkozni és abba bele nem fáradni. Kötelességünk továbbá böjtölni, és tartózkodni a hibáktól és bűnöktől, és az ételben és italban való dőzsöléstől, és katolikusoknak kell lennünk. Ezenkívül gyakran be kell térnünk a templomokba s tisztelnünk és becsülnünk kell a klerikusokat, még ha mindjárt bűnösök is, nem annyira önmagukért, mint inkább hivatalukért és Krisztus szentséges Testének és Vérének szolgálatáért, melyet az oltáron ők mutatnak be, ők érintenek és szolgáltatnak ki másoknak. És legyünk mindannyian szentül meggyőződve arról, hogy senki sem üdvözülhet, csak a mi Urunk Jézus Krisztus szent igéi és vére által. Ezeket pedig a klerikusok ejtik ki, hirdetik, illetve szolgáltatják ki. Különösen a szerzeteseknek, akik lemondtak a világról, kötelességük többet és nagyobbat művelni, és emellett amazokat el nem hagyni. Szeretnünk kell ellenségeinket és jót kell tennünk azokkal, akik gyűlölnek bennünket. Kötelességünk megtartani a mi Urunk Jézus Krisztus parancsait és tanácsait. Meg kell magunkat tagadni, és testünket a szolgaság és a szent engedelmesség igájába kell hajtanunk, úgy, ahogyan ki-ki ígérte az Úrnak. Ne legyünk bölcsek test szerint, se okosak, hanem inkább egyszerűek, alázatosak és tiszták. Sohase kívánkozzunk mások fölé kerülni, hanem inkább legyünk szolgái és alárendeltjei minden emberi teremtménynek az Istenért. És mindazokon, akik így cselekszenek és mindvégig kitartanak, megnyugszik az Úr lelke, s lakóhelyet és szállást készít bennük magának; és fiai lesznek a mennyei Atyának, kinek cselekedeteit megteszik, s egyben jegyesei, testvérei és anyja a mi Urunk Jézus Krisztusnak. Mindnyájatokat, akikhez ez a levél eljut, én, Ferenc testvér, a ti kisebb szolgátok, kérve kérlek arra a szeretetre, mely maga Isten, hogy ezeket a mi Urunk Jézus Krisztus fent leírt illatos igéit fogadjátok alázattal és szeretettel, valósítsátok meg jószándékkal és tartsátok meg tökéletesen. És mindazokat, akik jóakarattal fogadják, megértik, és ha mindvégig állhatatosak maradnak benne, áldja meg az Atya, Fiú és Szentlélek. Ámen.

Szent Ferenc a ferences rend alapítója 1226. október 3-án, az assisi Porciunkulában adta vissza lelkét a Teremtőnek. A ferencesek azóta a világ minden részén megemlékeznek Szent Ferenc tranzitusáról, vagyis az átköltözéséről a földi életből a mennyei hazába.

Halála után két évvel IX. Gergely pápa avatta szentté. Földi maradványait 1230-ban helyezték végső nyugalomra a ma is álló Szent Ferenc-bazilikában.

Templomunkban október 3-án hétfőn 17,30 órakor ünnepélyes zsolozsmát imádkozunk.

A szentmise után lesz a Tranzitus, amelyben megemlékezünk Szent Ferenc boldog haláláról.

„„Síró fiaitól és testvéreitől körülvéve, az a legszentebb lélek eloldódott a testtől, és beleveszett a ragyogás mélységébe, a test pedig elszenderült az Úrban. Tanítványainak egyike pedig – egyáltalán nem átlagos hírű ember – látta a szentséges atya lelkét mint egy hold nagyságú és a nap ragyogását felülmúló csillagot, a nagy vizek fölött egy hófehér felhőcskén felfelé vitetve, egyenes úton az égbe szállni.” (Celanói Tamás: Boldogságos Ferenc atyánk élete, Rövidebb életrajz)

Süteményt kért utolsó levelében

A dalmáciai Stridonban született 340 körül. Rómában tanult, ott is keresztelkedett meg. Aszkéta életet élt. 373-ban Jeruzsálembe indult, de Antiochiában megbetegedett. A chalkiszi sivatagban a remeték életét élte, 379-ben pappá szentelték. Rómába visszatérve Szent Damazusz pápa titkára lett, itt kezdte latinra fordítani a Szentírás könyveit, és előmozdította a szerzetesi életet. 385-ben elhagyta Rómát, Betlehemben telepedett le, azonban továbbra is tevékenyen kivette részét az Egyház gondjaiból. Sok művet írt, főként Szentírás-magyarázatokat. Betlehemben halt meg 420. szeptember 30-án.

Szent Jeromos áldozópapnak Izajás próféta könyvéhez írt magyarázatainak előszavából

Aki nem ismeri a Szentírást, az Krisztust sem ismeri

Teljesítem kötelességemet Krisztus parancsainak engedelmeskedve, ahogyan ő mondja: Vizsgáljátok az írásokat (Jn 5, 39), és: Keressetek, és találtok (Mt 7, 7), nehogy azt kelljen hallanom, amit a zsidóknak mondott: Tévedtek, mert nem ismeritek sem az írásokat, sem az Isten hatalmát (Mt 22, 29). Ha ugyanis Pál apostol szerint Krisztus az Isten ereje és Isten bölcsessége, és aki nem ismeri az írásokat, az nem ismeri Isten erejét és bölcsességét sem, akkor, aki nem ismeri az írásokat, az Krisztust sem ismeri.

Ezért azt a családatyát szeretném utánozni, aki kincseiből újat és régit hoz elő; meg azt a menyasszonyt, aki az Énekek énekében így beszél: Gyümölcsöt, frisset és régit is tettem el neked, kedvesem (vö. Én 7, 13). Úgy akarom tehát Izajást magyarázni, hogy őt ne csak mint prófétát, hanem mint evangélistát és apostolt is bemutassam, ő ugyanis így nyilatkozik magáról és a többi evangélistáról: Milyen szép annak lába, aki jó hírt hoz, aki békét hirdet (Iz 52, 7). Isten is úgy hívja meg őt, mint egy apostolt, ezzel a kérdéssel: Kit küldjek el? Ki megy el ehhez a néphez? Mire a próféta így válaszolt: Itt vagyok, engem küldj el! (Vö. Iz 6, 8)

De senki se higgye, hogy csak néhány rövid szóval szeretném kifejteni ennek a szentírási könyvnek gazdag tartalmát. Hiszen ez a könyv Urunk életének minden titkát magába foglalja. E könyvben benne van a Szűztől született Emmánuel, benne van a csodás tettek és jelek szerzője, benne, hogy meghalt, és eltemették, de a halálból feltámadt, és hirdeti, hogy minden nemzet Üdvözítője lesz. És mit mondjak arról a nagyszerű tanításról, amit a fizikai és erkölcsi rendről meg az elmélyedt gondolkodás művészetéről ad elénk ez a könyv? Mindaz, amit a Szentírás tartalmaz, mindaz, amit emberi nyelv kifejezni képes, és a halandó értelem felfoghat, mind megtalálható ebben a könyvben. E könyv mélységes titkairól maga a szerzője tanúskodik: Ezeknek a dolgoknak a látomása olyan számotokra, mint egy lepecsételt könyvnek a tartalma, amelyet ha odaadnak valakinek, aki tud olvasni, s azt mondják neki: „Olvasd”, azt feleli: „Nem tudom, mert le van pecsételve”. Ha meg olvasni nem tudónak adják a könyvet, s azt mondják neki: „Olvasd”, akkor az így felel: „Nem ismerem a betűket” (Iz 29, 11).

De ha valakinek ez kevés lenne, hallgassa meg Szent Pált, aki ezt írja: A próféták közül is kettő vagy három beszéljen, a többi pedig bírálja meg. Ha egy másik jelenlevő kap kinyilatkoztatást, az előbbi hallgasson el (1 Kor 14, 29). De hogy tudnánk elhallgatni, amikor egyedül a próféták szájával beszélő Szentlélektől függ, hogy hallgassanak-e vagy beszéljenek? Ha tehát a próféták megértették, amit hirdettek, akkor szavuk tele van bölcsességgel és okossággal. Fülükhöz nem hangok rezgése ért el, hanem magának Istennek szava szólalt meg a próféták lelkében. Egy másik próféta így tanúskodik erről: Az angyal, aki bennem szólt (vö. Zak 1, 9); és Szívből kiáltjuk: Abba, Atyánk (Gal 4, 6); továbbá: Hadd hallom, mit hirdet bennem az Úr, a mi Istenünk (vö. Zsolt 84, 9).

Nagy Szent Gergely pápának az evangéliumokról mondott szentbeszédeiből

Az „angyal” szó tisztséget jelent, és nem természetet

Tudnunk kell, hogy az „angyal” szó tisztséget jelent, és nem természetet. A mennyei hazának ezek a szellemi lényei ugyanis természetük szerint mindig szellemek, viszont egyáltalán nem mindig lehet angyaloknak nevezni őket. Valójában csak akkor „angyalok”, vagyis küldöttek, amikor valamilyen isteni üzenetnek közvetítői. Azokat, akik kisebb jelentőségű üzeneteket hoznak, nevezzük angyaloknak, azokat pedig, akik fontosabb üzeneteket adnak át, főangyaloknak.

Ezért van az, hogy a Boldogságos Szűz Máriához nem akármelyik angyalt, hanem Gábor főangyalt küldte Isten: úgy illett, hogy erre a szolgálatra főangyal jöjjön, hiszen a legfontosabb üzenetet hozta.

A főangyalokat az említett okból külön névvel is megjelöljük; a szavak jelentése ugyanis feltárja, hogy működésükben mire is van leginkább adottságuk. Abban a szent országban a mindenható Isten színelátása tökéletessé teszi a tudást; ott tehát ki-ki nem azért kap saját nevet, mintha név nélkül nem lenne ismeretes a személye, hanem azért, mert amikor valamilyen szolgálat ellátására hozzánk jönnek, ennek a küldetésnek megfelelő nevet viselnek. Ezért az egyikük neve Mihály, „Ki olyan, mint az Isten?”; a másiké Gábor, „Isten ereje”, a harmadiké pedig Rafael, „Isten orvossága”.

Tudomásunk szerint valahányszor csodálatos hatalmat kell kifejteni, Mihály kap küldetést, hogy tevékenységéből és nevéből egyaránt kitűnjék: senki sem tehet olyan nagyszerű dolgokat, mint amilyeneket Isten megtehet. Éppen ezért van megírva, hogy az ősi ellenség Mihály főangyallal fogja végső csatáját megvívni. Ezt Szent János révén tudjuk: Akkor nagy harc támadt Mihály főangyallal (vö. Jel 12, 7), tudniillik amikor a világ végén a maga erejére hagyja Isten a bukott angyalt, és letaszítja végleges kárhozatába. Ő az az ősi ellenség, aki gőgjében hasonló akart lenni Istenhez, mondván: Én az égbe megyek föl, az Isten csillagai fölé állítom trónomat, hasonló leszek a Fölségeshez (Iz 14, 13).

Ugyanígy, azért küldte Isten Szűz Máriához Gábort, mert az ő neve: „Isten ereje”. Krisztust jött ugyanis hírül adni; aki a láthatatlan világ gonosz hatalmasságainak a letörésére kegyes volt nyomorúságos külsőnkben megjelenni; ugyanakkor erős Istenként és győztes harcosként is jött e földre, és ezért jelentette be az „Isten erejé”-nek nevezett angyal.

Végül, Rafael nevének jelentése: „Isten orvossága”. Ennek az a magyarázata, hogy amikor gyógyító beavatkozással megérintette Tóbiás szemét, megszüntette a vak emberre borult sötétséget. Természetes tehát, hogy akit Isten gyógyítás céljából küld, az méltán viseli az „Isten orvossága” nevet.

Csehországban született 907 körül. Nagyanyja keresztény nevelésben részesítette. A hercegség kormányzását 925 körül vette át. Sok nehézséget kellett elviselnie alattvalói kormányzásában és a hit terjesztésében. Öccse, Boleszláv cselszövése folytán bérgyilkosok ölték meg 935. szeptember 28-án. Azonnal a vértanúk közé számították, és Csehország fővédőszentjeként tisztelik.

Az első ószláv legendából

Örökre megszilárdul annak a királynak trónja, aki felkarolja a szegények ügyét.

Vratiszláv halála után a fiát, Vencelt választották meg fejedelmükké a csehek, ő Isten kegyelméből tökéletes volt a hitben. Jót tett minden szegénnyel: a ruhátlanokat felruházta, az éhezőket táplálta, és befogadta a vándorokat az evangélium szavainak megfelelően. Nem tűrte, hogy igazságtalanság érje az özvegyeket; szeretett minden embert, szegényt és gazdagot egyaránt. Segítette Isten szolgáit, és kitűnt sok templom felékesítésében.

Mindezek ellenére a nagyravágyó cseh főemberek ellene ingerelték öccsét, Boleszlávot, és azt mondták neki: „Testvéred, Vencel életedre tör, anyád és emberei közreműködésével meg akar ölni.”

A templomok felszentelésének ünnepein Vencelnek szokása volt meglátogatni minden várost. Elment tehát Boleszláv városába is egy vasárnap Szent Kozma és Damján ünnepére. A szentmise után vissza akart térni Prágába. Boleszláv azonban maradásra bírta, álnok szándékkal így kérlelve: „Testvér, miért is mennél el ilyen hamar?” Virradatkor éppen reggeli zsolozsmára harangoztak, ennek hallatára Vencel így fohászkodott: „Dicsőség neked, Uram, hogy a mai nap reggelére is felvirrasztottál.” Majd fölkelt, és elindult, hogy részt vegyen a reggeli zsolozsmán.

Boleszláv az ajtóban rögtön a nyomába szegődött. Amikor Vencel meglátta, e szavakkal fordult hozzá: „Testvér, tegnap olyan jó voltál hozzám, mint egy alázatos szolga.” De Boleszláv az ördög sugallatára, aki szívét megrontotta, kardot rántott, és így válaszolt bátyjának: „Most még jobb akarok lenni hozzád.” E szavak után fejére sújtott kardjával.

Vencel ekkor felé fordulva így szólt hozzá: „Testvér, mit forgatsz a szívedben?” Majd megragadta, és a földre teperte. De ekkor Boleszláv tanácsosai közül valaki odaugrott, és Vencel kezére vágott. Ez, mivel keze megsebesült, elengedte testvérét, és a templom felé menekült. De két másik gonosztevő utánaeredt, és megölte a templom kapujában. Egy harmadik pedig odafutva kardot döfött az oldalába. Vencel nemsokára e szavakkal lehelte ki a lelkét: „Uram, kezedbe ajánlom lelkemet.” (Lk 23, 46)

Franciaországban (Aquitániában) született 1581-ben. Tanulmányai és pappá szentelése (1600) után Párizsban plébános lett. A papság helyes nevelésére és a szegények megsegítésére 1625-ben misszióstársulatot alapított (lazaristák). Marillac Szent Lujzával együtt szervezte meg a Szeretet leányai (Irgalmas Nővérek) társulatát. Párizsban halt meg 1660. szeptember 27-én.

Páli Szent Vince áldozópap írásaiból

Mindennél előbbre valónak kell tartanunk a szegények szolgálatát

Nem szabad külső ruházatuk vagy viseletük szerint értékelnünk a szegényeket, sem pedig látszólagos lelki adottságaik alapján, hiszen ők gyakran ügyetlenebbek, durva megjelenésűek. Ha viszont a hit világosságának fényében nézitek a szegényeket, akkor majd olyanoknak látjátok meg őket, mint akik Isten Fiának a szerepét töltik be, aki önként választotta a szegénységet. Amikor ugyanis szenvedett, és szinte teljesen elvesztette emberi alakját, a pogányok számára oktalansággá, a zsidók számára botránnyá lett, noha úgy mutatkozott be előttük, mint az evangélium hirdetője a szegényeknek: Elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek (Lk 4, 18). Ezért hát nekünk is így kell gondolkodnunk, és követnünk kell, amit Krisztus tett, tudniillik gondját kell viselnünk a szegényeknek, őket megvigasztalnunk, segítenünk és nagyra becsülnünk kell.

Mivel pedig Krisztus szegénynek akart születni, és tanítványokul is szegényeket választott maga mellé, sőt maga is a szegények szolgája lett, ezért annyira osztozott a sorsukban, hogy – miként maga mondotta – bármi jót vagy rosszat tegyenek is a szegényeknek, úgy veszi majd, mintha neki tették volna. Isten ugyanis, aki szereti a szegényeket, szereti azokat is, akik a szegényeket szeretik. Hiszen ha valaki előtt egy ember kedves, akkor szeretetébe fogadja azokat is, akik ennek az előtte kedves embernek barátai, vagy szeretetszolgálatot tesznek neki. Ezért merjük remélni, hogy a szegények iránti szeretetünk miatt majd minket is szeret az Isten. Tehát iparkodjunk az elesetteket és szegényeket megérteni (vö. Zsolt 40, 2), gyakran felkeresve őket, és annyira együttérezni velük, hogy mi is mondhassuk az Apostollal: Mindenkinek mindene lettem (1 Kor 9, 22). Ezért arra kell törekednünk, hogy embertársaink gondját és nyomorúságát látva részvevő lélekkel kérjük Istent, öntse belénk az irgalmasság és könyörületesség szeretetét, ezzel töltse be szívünket, és őrizze is meg azt benne.

A szegények szolgálatát pedig mindennél előbbre valónak kell tartanunk, és késlekedés nélkül kell teljesítenünk. Tehát, ha még imádság idején is orvosságot vagy segítséget kellene adni valamelyik rászorulónak, nyugodt lélekkel menjetek el hozzá, és szolgálatotokat úgy ajánljátok Istennek, mintha imádkoztatok volna. Ne nyugtalankodjatok lelketekben, és ne legyen lelkiismeret-furdalástok a szegények szolgálata miatt elmulasztott imádságtokért. Nem bántjuk meg Istent, ha éppen Isten miatt hagyjuk abba az ő imádását azért, hogy ilyen szolgálatokat teljesítsünk.

Amikor tehát abbahagytátok az imádságot, hogy egy szegénynek szolgálatára legyetek, arra gondoljatok, hogy ezt a szolgálatot éppen magának Istennek teszitek. A szeretet ugyanis minden szabályt megelőz, hiszen mindenekelőtt a szeretetre kell törekednünk; és mivel a szeretet a legmagasztosabb, meg kell tennünk, amit parancsol. Tehát a szegények iránti szolgálatunkat fokozott lelki buzgósággal végezzük, felkutatva főleg az elhagyatottakat, hiszen ők azok, akiket nekünk szolgálnunk kell, és egykor ők lesznek a mi pártfogóink is.

A hagyomány szerint arab származású orvosok voltak. Diocletianus alatt 303-ban halálra kínozták őket. A legősibb írásos tanúbizonyság szerint sírjuk a szíriai Cirruszban (Kürrhosz) volt, ahol bazilikát is emeltek tiszteletükre. Onnan jutott el tiszteletük Rómába, és terjedt el az egész Egyházban.

Szent Ágoston püspök beszédeiből

Drága a Krisztus halála árán megváltott vértanúhalál

A szent vértanúk dicső szenvedésének leírásaiból – amelyeket az egész Egyház mindenütt nagy becsben tart – szemmel láthatólag bebizonyosodik előttünk, hogy mennyire igaz, amit a zsoltárban énekelünk: Az Úr szemében drága minden szentjének halála (Zsolt 115, 15); ha már a mi szemünkben drága, akkor még inkább az az ő szemében, akinek a nevéért meghaltak. De e vértanúk halálának az ára: annak az egynek a halála. Az az egy meghaló mennyi halált szerzett magának? Hiszen, ha meg nem halt volna, halála, mint búzaszem, meg nem sokszorozódott volna. Hallottátok, mit mondott, amikor közeledett szenvedéséhez, azaz, amikor már közeledett a mi megváltásunk: Ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz (Jn 12, 24).

Rászorultunk ugyanis erre a kereszten függő nagy váltságdíjra, mert itt lett kifizetve megváltásunk díja; amikor a beledöfött lándzsa megnyitotta oldalát, onnét áradt ki az egész földkerekség váltságdíja. Ebből vásárolt magának híveket és mártírokat, de a vértanúk hite igazolást is nyert: tanú erre a vér. Hiszen ami a váltságdíjuk volt, azzal fizettek vissza, és így valóra váltották, amit Szent János mond: Amint Krisztus életét adta értünk, nekünk is kötelességünk életünket adni testvéreinkért (vö. 1 Jn 3, 16). Másutt meg azt olvassuk: Amikor egy előkelő asztalhoz leülsz, pontosan figyeld meg, mit tesznek eléd, mert majd neked is ugyanilyet kell nyújtanod (vö. Péld 23, 1-2). Ez az előkelő asztal az, ahol az eledel maga az asztal Ura. Vendégeit senki sem táplálja saját magával, de ezt teszi az Úr Krisztus; hiszen ő a meghívó, és ő maga az étel és az ital is. A mártírok tudták, hogy mi volt az eledelük és italuk, ők is hasonlóval viszonozták.

De miből viszonozták volna ezt, ha a viszonzás lehetőségét meg nem adja nekik az, aki előbb költött rájuk? Mit adhatnék én az Úrnak mindazokért, amiket ő adott nekem? Az üdvösség kelyhét veszem (Zsolt 115, 12-13). Mi ez a kehely? A szenvedés keserű, de üdvösséges kelyhe. Az a kehely, amelyet még érinteni is félt volna a beteg, ha ki nem itta volna előbb maga az orvos. Ez az a kehely, amelyet már Krisztus szavából ismerünk, hiszen így mondta: Atyám, ha lehetséges, kerüljön el ez a kehely (Mt 26, 39). A vértanúk e kehelyről mondták: Az üdvösség kelyhét veszem, és segítségül hívom az Úr nevét (Zsolt 115, 13). Hogyan győzhetnének a vértanúk, ha nem az győzne a mártírokban, aki azt mondta: Bízzatok, mert én legyőztem a világot? (Jn 16, 33) A mennyei Király uralkodott a vértanúk gondolatán és szaván, s a földön általuk győzött a sátánon, a mennyben pedig megkoszorúzta a vértanúkat. Boldog vértanúk! Ti egészen kiittátok ezt a kelyhet. Így vége lett szenvedéseteknek, és megkaptátok dicső jutalmatokat!

Abban az időben:
Jézus a következő példabeszédet mondta:
„Volt egy gazdag ember. Bíborba és patyolatba öltözködött, és mindennap dúsan lakmározott. Volt egy Lázár nevű koldus is, ez ott feküdt a kapuja előtt, tele fekéllyel. Szívesen jóllakott volna az ételmaradékból, ami a gazdag ember asztaláról lehullott, de abból sem adtak neki. Csak a kutyák jöttek, és nyalogatták a sebeit.
Meghalt a koldus, és az angyalok Ábrahám kebelére vitték. A gazdag is meghalt, és eltemették. A pokolban, amikor nagy kínjai közt feltekintett, meglátta messziről Ábrahámot és a keblén Lázárt.
Felkiáltott: »Atyám, Ábrahám! Könyörülj rajtam! Küldd el Lázárt, hogy ujja hegyét vízbe mártva hűsítse nyelvemet. Iszonyúan gyötrődöm ezekben a lángokban.«
»Fiam – felelte Ábrahám –, emlékezzél rá, hogy milyen jó dolgod volt életedben, Lázárnak meg mennyi jutott a rosszból. Most ő itt vigasztalódik, te pedig odaát gyötrődöl.
Azonfelül köztünk és köztetek nagy szakadék tátong, hogy aki innét át akarna menni hozzátok, ne tudjon, se onnét ne tudjon hozzánk átjönni senki.«
»Akkor arra kérlek, atyám – kiáltotta újra –, küldd el őt atyai házunkba, ahol még öt testvérem él. Tegyen bizonyságot előttük, nehogy ők is ide jussanak a gyötrelmek helyére.«
Ábrahám ezt felelte: »Van Mózesük és vannak prófétáik. Azokra hallgassanak.« Ám az erősködött: »Nem teszik, atyám, Ábrahám! De ha valaki, a halottak közül elmenne hozzájuk, bűnbánatot tartanának.« Ő azonban így felelt: »Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, még ha a halottak közül támad is fel valaki, annak sem hisznek.«”
Lk 16,19-31

980 körül Velencében született. Nevelését szülei már gyerekkorában a Szent Benedek-rendi Szent György-monostor szerzeteseire bízták. Később a magasabb fokú tanulmányok végzésére Bolognába ment. Velencébe visszatérve hamarosan apáttá választották. 1015-ben a Szentföldre szándékozott költözni, de Razina apát meggyőzte, hogy útját Magyarország felé vegye. Szent István elé vezették, aki fiának, Imrének nevelését bízta rá. Ennek befejeztével Bakonybélbe vonult, a magányban imáinak és tanulmányainak élt. 1030-ban csanádi püspök lett, szervezte az egyházmegyét, térítette a pogányokat, szembeszállt a zsarnoki túlkapásokkal, tanácsaival az ország ügyeit jó irányba terelte, írt hittudományi műveket és szentbeszédeket. Egyetlen megmaradt könyvének címe: Deliberatio supra hymnum trium puerorum. 1046. szeptember 24-én, a pogánylázadás alkalmával Budán Bőd (egri) és Beszteréd (nyitrai) püspöktársaival együtt a hitért kegyetlen halált szenvedve elnyerte a vértanúság koronáját. 1083. július 26-án, Csanádon avatták szentté.

Szent Gellért csanádi püspöknek és vértanúnak a három ifjú himnuszáról szóló elmélkedéséből

A Szentírás a szentek kifogyhatatlan tápláléka, és szent éhsége

Nagyon kevesen tudják, sőt talán senki sem tudja egészen felfogni, hogy mekkora erő van a Szentírásban.

Nézzétek, kedves testvéreim, milyen csodálatosak és milyen drágák a Szentírás sorai, és mindig szent vágyat ébresztenek. A szentek kifogyhatatlan tápláléka és szent éhsége ez. E kimeríthetetlen bőség nem hagy maga után semmi kívánnivalót, de még inkább értékesebb gyakori határozottsága.

Méltán, mert egyrészt a Szentírásból szerzi meg az ember az üdvösség ismeretét, másrészt pedig maga a Szentírás mindazokat, akik hisznek, és hitük szerint cselekednek, el is vezeti az örök életre. A Szentírás a múltat változtatás nélkül írja le, a jelent meg jobban megmutatja, mint ahogy azt látni lehet, a jövőt pedig már mintegy megtörténtet mondja el. A Szentírás minden lapjáról az igazság szól, minden lapján az isteni erő tündöklik, és minden lapja a jövőt tárja fel az emberi nem előtt.

Mint ahogy az a földön is szokott lenni, a mi meglevő felfogásunknak megfelelően példabeszédekben és elrejtve közli velünk az isteni igazságokat, amint azt a 77. zsoltár is mondja : Példabeszédre nyitom ajkamat: Hirdetem, ami rejtve volt a világ teremtésétől fogva (vö. Zsolt 77, 2).

Hogy elénk tárjon minden isteni ajándékot, a Szentírás megtanít bennünket a Szentháromság hódolatteljes ismeretére is, amelyet – a bálványok tiszteletére fordított annyi évszázadon át – nem ismert meg ez a szomorú sorsú, elvakult emberiség; tudniillik az Atyát, a Fiút és a Szentlelket, mint egy Istent és minden teremtmény Alkotóját és Kormányzóját, aki képes volt megteremteni mindazt, amit csak akart, és ami csak látszik az égen és a földön.

Ha azt kérdezed, hogy ő milyen jó, halld meg ilyen röviden összefoglalva: Menedék a nyomorúság válságos napjaiban (Zsolt 9, 10). Ha a hatalmát kérdezed, halld: Ki állhat ellen a te hatalmadnak? (Vö. Zsolt 75, 8) Ha igazságát kérdezed, halld: Igazságosan megítéli a földkerekséget (Zsolt 95, 13).

A Szentírás egészen világosan tanítja, hogy Isten mindenütt jelen van. Így mondja a Zsoltáros: Lelked elől ugyan hova mehetnék? Színed elől hová futhatnék? Ha fölhágok az égbe, odafönn vagy, ha leszállok az alvilágba, odalenn talállak (Zsolt 138, 7-8), és így tovább, amint a Szentírás az ő nagyságáról szól.