Kérem! Köszönöm !

Milyen gyakran figyelmeztettek minket, gyerekeket: Mondjad azt, hogy kérem! Mondjad, köszönöm! Tényleg ennyire fontos ez? Miért fektet sok szülő oly nagy hangsúlyt erre? Nem külsőségeken lovagolunk itt? Vajon a gyerekeket ezekkel az állandó figyelmeztetésekkel nem dresszírozzuk egy olyan magatartásra, amit a felnőttek elvárnak, a gyerekektől viszont túlzott elvárás? Bárhogy is van ez, én nagyon hálás vagyok azért, hogy már gyerek koromban a „kérem” és a „köszönöm” mondására ösztönöztek.

A mai evangélium egészen világosan megmondja, hogy ez nem a felnőttek „rigolyája”, ha nagyra értékelik a „kérem” és a „köszönöm” szavakat. Egy sürgető kérést nem követ köszönet. És ezt joggal érezzük felháborítónak. Próbáljuk meg elképzelni a jelenetet.

Jézus útban van Jeruzsálem felé, Galilea és Szamária határterületén. Ez a mai Afula közelében lehetett. Leprások egész csoportja, vagyis kitaszítottak jönnek vele szemben, azonban megfelelő távolságban állnak meg előtte. A bibliai törvénykönyv szerint ugyanis a leprások az egészségesekkel szemben távolságot kellett, hogy tartsanak. Figyelmeztető kiáltást kellett hallatniuk: Tisztátalan! Tisztátalan! A fertőzéstől való aggodalom annyira nagy volt, hogy a leprásoknak teljesen el kellett különülniük az egészségesektől. Szükségük nagy, nyomorúságuk leírhatatlan. Ezért a segélykiáltásuk Jézushoz, ezért a kérésük a könyörületért.

És Jézus megkönyörült rajtuk. A papokhoz küldi őket. Mert a papok az ókori Izraelben egészségügyi hatóság is voltak. Amikor gyógyulásuk hivatalosan is megerősítést nyert, csak akkor élhettek normális életet a leprások az egészségesek közt. És tényleg mind a tíz meggyógyult, ahogy már papokhoz vezető útjuk során maguk is megállapíthatják.

Sürgetően kértek Jézustól segítséget. És most nem tartják fontosnak, hogy ezt megköszönjék Jézusnak. Egy kivételével. Ez pedig egy idegen volt. Felháborító a hálátlanság. Hitvány és sértő. Aki hallja ezt az evangéliumot, átérzi Jézus fájdalmát ama kilenc fölött, akik nem tartják fontosnak, hogy visszatérjenek és köszönetet mondjanak annak, akinek gyógyulásukat köszönhetik.

Könnyebben kimondjuk, hogy „kérem”, mert mindannyian mások segítségére vagyunk utalva. És nagyon könnyen elfelejtjük a köszönetet, amikor egy kérésünk teljesült. És amikor ezt elfelejtettük, ami bizony megtörténhet, sajnálunk legalább egy „bocsánatkérést” is kimondani?

Ferenc pápa gyakran ismételgeti, hogy három szó tart egyben egy házasságot, egy családot: Kérem – köszönöm – és bocsáss meg! „Ha egy családban valaki nem tolakodó, és azt kérdezi, hogy „szabad-e nekem”, ha valaki egy családban nem önző és megtanulja azt mondani, hogy „köszönöm”, és ha egy családban valaki észreveszi, hogy utálatos dolgot tett és tudatosan „bocsánatot” kér, akkor abban a családban béke és szeretet uralkodik”.

A háládatosság a boldogság kulcsa. Aki hálás, bevallja, hogy segítségre szorul, és a segítség elnyerését nem magától értetődőnek veszi. A mai vasárnap kérdése: Hol tudok több köszönetet mondani, hol tudok több köszönetet nyilvánítani? És talán egy bocsánatkérést is!