A Zalaegerszegi Jézus Szentséges Szíve ferences templomban a ferencesek szolgálják a jó Szentháromságot és a hívek lelke üdvét, és mindenekfeletti tisztelettel adóznak a Boldogságos Szűzanyának. Nem csoda, ha éppen a ferences lelkiség és hitérzék gyújtópontjában álló incarnatio, azaz megtestesülés ünnepén a legnemesebb hagyománnyal hódoltak a Kisded Jézus jászolánál a csíksomlyói betlehemessel, honnan érkezett mindez?

Jézus Krisztus szent születésének megelevenedett példáját Assisi-béli szent Ferenc kapta ajándékba. Halála előtt három esztendővel, amikor élete éjsötétjébe érkezett, akárcsak Dante isteni színjátékának főhőse. Ferenc atyánkat átjárta a mélységes csalódás és fájdalom, félelem és üresség, nem kevésbé a felelősségérzés, hogy frissen alapított rendje rövid idő leforgása alatt a szétzüllés határára sodródott. Ebben a lelki száműzetésben érte őt a nagy kegyelem, hogy Greccio kisváros határában a kölcsönkapott istállóban és valamennyi szereplő között a szentmisében, az evangélium éneklése közben úgy tűnt, hogy élővé vált a Betlehemi Kisded. Ez jogosított fel bennünket, ferenceseket arra, hogy merészen, drámai játékba öntsük Ferenc atyánk kegyelmi tapasztalatát.

A csíksomlyói iskoladrámák nem csak a betlehemes témáját, de a passiót és az ószövetség szent előképeit is a drámaírás tárgyává tették. Több ezer oldal tanúskodik – kétszázötven év termése – az egyre csiszoltabb teológiai gondolatokról. A drámaírás és a teológia, pontosabban a dogmatika jelenik meg itt költői műfajban és paraliturgikus nyelvi köntösben. Ez adja a maradandó értékét és patináját is ennek a drámajátéknak.

Ez azt jelenti, hogy amit mi hallottunk és láttunk az akár évszázadokkal ezelőtti ferences író-költők gondolataiból és áhítatából lett összeállítva?

A mi idei játékunk mindössze pár oldalnyi volt ebből az istenáldotta irodalmi gazdagságból. Azt hiszem, hogy ezek a sorok akár összefűzve, de akár egyenkéntis mind a mai napig a betlehemesek mércéjét biztosítják.

Nagyon szeretem, ahogy a Szűzanyát, az Angyalok Királynéját úgy ábrázolja az egyik sor, hogy énekelve szólítja meg a jászolnál imádásba feledkezett angyalt a szent Szűz, ehhez hasonló szavakkal: „Most már indulj szépen – „Szolgálj, szent Uradnak!” – és vidd el a születés hírét a pásztoroknak!”.

Nehéz volt begyakorolni a gyerekekkel mindezt?

Hála Istennek, voltak segítőim, angyalok! A hitoktatónk: Verőné Melinda; a kántor úr: Ferencz és segítőjük: Mónika. Nélkülük ez a mű az idén nem állhatott volna elénk. Minden szereplő kézhez kapta adathordozón – hangjáték formájában – és papíron is az itteni összeállítást. Fontosnak tartom, hogy minden szereplő tisztában legyen azzal, hogy a társának mit kell tudnia. Így képes lehet tisztelni a játékot, és magát fegyelmezni, addigis, amíg nem ő játszik. Igyekeztem nem csak a szöveget, hanem annak mélyebb, lelki értelmét és a szereplők közötti dinamikát is megmutatni, megéreztetni a szereplőkkel.

Nem időszerűtlen a drámaíró iskola veretes nyelvezet és a számunkra, felnőttek számára is sokszor ismeretlen énekek?

Az elmúl huszonöt évben ötször-hatszor állítottam színre ennek a műnek hosszabb-rövidebb változatát átlagban 70, de 120 fős stábbal is. Volt benne énekkar, zenekar, színpadi szereplők, tánckar. Zenetanárként és egyházzenészként, egykori színházi emberként úgy érzékelem, hogy nincs ennél hitelesebb betlehemes. Kultúrtörténeti helyzetünk pedig nem a silányabb, hanem a gazdagabb és értékesebb felé kell, hogy tartson. Ez nem megy erőfeszítés nélkül. Azt is mondhatnám, hogy itt még az ördögök is jól jártak, mert megtapsolták őket. A Szűzanyát alakító kis hölgynek, Virágnak pedig itt is szeretném megköszönni, hogy egymaga drámai ellenpontot képzett a szent és annak ellenségei között.

Egy alkalommal valaki azt mondta nekem, egy gregorián ének után: Atya, ez szép volt, de inkább azt a régi szép éneket énekeljük, hogy „Zeng a harang…”. Jót kacagtam rajta. Sajnos egyre kevesebb és kevesebb éneket tudunk fejből. Bárcsak ott tartanánk, hogy a családtagok órákon keresztül egymás szájából vennék ki a karácsonyi énekeket énekelve 5-6-7 versszakot!

Mi volt a tanulsága ennek a betlehemesnek?

Úgy gondolom, hogy mindannyian megéreztük a jól végzett közös munka eredményét, sikerét és benne a kegyelem előrevivő erejét. Nagyon szeretem a liturgiát, de ezek a liturgiából származó darabok is közel állnak hozzám, mert kellő színvonal tartása mellett populista szinten adják hírül a mi drága Megváltónk szent születését. Ma, amikor médiaórák vannak az iskolákban, amikor az amerikai pszichológiai társaság vallásként definiálja a médiát, ideje van, hogy ne csak közvetítők által, mások helyettünk félig-meddig kifejezett kölcsönanyagjaival fejezzük ki magunkat, hanem valami olyannal is, ami a miénk, aminek mi is a részesei vagyunk. A liturgia és a paraliturgia azaz egy ilyen betlehemes is arra jó, hogy élményszerűen részesítsen bennünket olyan isteni üzenetben, közösségi élményben, aminek csekély dramatikus jelei által ki-ki saját élményével is részt tud venni a hallottakban látottakban és úgy gazdagodik, tanul, hogy közben boldogabb is lesz.

Van egy régi közmondás, aminek a háttere már feledésbe merült, pedig anélkül szinte az ellenkezőjét jelentheti: „A jó pap holtig tanul.”, ami mögüle kikopott az pedig egy másik tanulság: Aki tanul, az alázatos. A két üzenet tehát együtt azt jelenti, hogy az isteni misztériumok alázatot kérnek tőlünk, hogy életünk végéig gazdagíthassanak bennünket kegyelemben és istenismeretben.

(Arra kérjük azokat, akik mozgókép felvételt készítettek a betlehemes játékról, hogy legyenek kedvesek elküldeni a plébánia zala@ferencesekzeg.hu email címére. Köszönjük!)

P. Kercza Asztrik OFM