Növendékként 1996 és 1997 nyarán töltöttem rövidebb időt a nagyszőlősi rendházban, illetve különböző táborokban, templomokban szolgálva. Ekkor ismertem meg Albert atyát. Feltűnt életvidámságával, szókimondásával, tettrekészségével. Későbbi években, mikor az új rendház elkészült, kimentem azokat a szerelvényeket felszelni, amiket már a munkások nem tartottak fontosnak. Az ő szobájában is kellett felszerelni fogasokat, fürdőszobai tárgyakat. A munkáért nagyon hálás volt, bár szerintem idős kora miatt a költözés, az építkezés eléggé megviselte.

De ki is volt ez az igen egyszerű, kedves, barátságos szerzetes?

Nádor László – eredeti nevén Neiwirth László – 1928. december 9-én született Nagykanizsán. Édesapja tanító volt, s 1934-ben – mint sokan mások – magyarosították nevüket. Bár nagymamája Grazban született, a család magyarnak vallotta magát.

Így vallott életéről 2009. októberében: „1944-ben az oroszok átsétáltak Baján, Pécsen, Kaposváron, és Nagykanizsa előtt megálltak. Nem azért, mert ellenállás volt (mert az nem volt), hanem akárcsak a törökök is, mentek Budapest és Bécs ellen. A front 1944. december 1-től ’45. április 1-ig állt Kaposvár és Nagykanizsa között. Bennünket, tizenéveseket is behívtak katonának február negyedikére. Én tizenhat éves fejjel meg voltam arról győződve, hogy nekem nem szabad otthon maradni, védenem kell a hazát. A kortársaim közül sokan elbújtak, de ők jártak rosszabbul. Nagykanizsát április elsején szállták meg a szovjetek, és másodikán már név szerint kerestek. Azokat a fiatalokat, akiket otthon találtak, keletre, a Szovjetunióba vitték, ők nyolc év múlva jöttek vissza: tizennégyen hetvenkettő közül. Mi viszont, akik meggondolatlanul háborúzni indultunk, sértetlenül úsztuk meg a kalandot. Egy hosszú vonatszerelvénnyel vittek minket Ausztriába. Linzben volt a beöltözésünk, máig nem tudom elfelejteni a kis rövid „avatóbeszédet”: „A háború üzemanyaga az ember. Mi azért jöttünk, hogy ez a nagy gépezet tovább tudjon menni.” Közömbösen vettük tudomásul ezt a szívélyes fogadtatást. A kiképzésünk főleg légitámadás utáni lomeltakarítás volt; lőttünk hármat vaktölténnyel, hármat élessel, de harcolnunk nem kellett. Kremsben állomásoztunk, ott szinte el is felejtettük, hogy háború volt, csönd volt, gyönyörű táj, virágzó gyümölcsfák. A tisztjeink valószínűleg hallgatták a BBC-t, mert tudták, hol lesz a demarkációs vonal, a legutolsó napon nyugatra vonultunk. Egyórás gyaloglás után megláttuk az amerikai páncélosokat, beszaladtunk egy osztrák parasztházba és fehér lepedőkkel kilobogóztuk. A fogságba esésemet követően 1945 szeptemberében jöttem haza, akkor már sokkal nyugodtabb volt a helyzet szerencsémre.”

Ezután folytatta tanulmányait, 1948-ban érettségizett, majd belépett a Szűz Máriáról nevezett Ferences Rendtartományban, Bucsuszentlászlón volt novícius, 1948. augusztus 26-án öltözött be. Magisztere P. Szikra Jusztin volt, novíciustársai pedig: Szűcs Juvenál, fr. Juhász Alfonz, fr. Szalai Erik, fr. Molnár Stanislaus, Tóbi Csaba voltak.

1949-ben teológus növendék volt Szombathelyen. Sajnos ez az élet nem tarthatott sokáig, mivel a rövid időn belül, 1950 nyarán, megvonták a szerzetesrendek működési engedélyét és elbocsájtottak mindenkit.

1950-ben kereten kívül volt. Az Állami Egyházügyi Hivatal butasága miatt két évet tanulhatott a püspöki szemináriumban, majd egy évet járt magánúton egy teológiai tanárhoz.

1953-ban protekcióval kapott munkát az ajkai timföldgyárban, mint a szállítási részleg vagonrakodója. Egy hónap múlva már kocsikísérő lehetett, a jogosítvány megszerzése után pedig traktorosként dolgozott. Mivel Ajkán nem volt se katonaság, se egyetem, így az 56-os forradalmat csendben vészelték át, mégis november végén Csákánydoroszlónál átszökött a határon. Egy olasz ferences testvér elvitte Rómába, a rend központi házában magyar testvérek voltak a könyvkötők.

1957-ben Münchenben teológus növendék lett.

1958-ban tette le örökfogadalmát.

1959-ben 9 ferences társával Wendel bíboros szentelte fel pappá.

1961-ben kisegítő lelkész különböző bajor rendházakban, majd Hildesheimi Egyházmegyében, később jelentkezett német pasztorációra is.

1964-ben Hannoverben magyar lelkész volt, de gimnáziumi hittanérként is működött, négy évig misézett egy intézetben, ahol fogyatékkal élők – süket-némák – éltek. Plébánosként is szolgált, a hitoktatást igyekezett diákkal, filmekkel, kirándulásokkal élményszerűvé tenni.

1975-ben Kölnben magyar lelkész, de itt nem sok feladatot kellett ellátnia, hiszen 80-nál többen sohasem jöttek össze még a legnagyobb ünnepeken sem.

1981-ben a Hildeshaimi Egyházmegye magyar lelkésze.

1985-ben Engelbergben magyar lelkész is volt. Ez egy búcsújáróhely, kissé falusias élettel. „Viszont jött a peresztrojka, és akkor azt gondoltam, hogy nekem nincs erkölcsi jogom nyugaton maradni. Írtam haza meg a bajor ferenceseknek is, és 1990-ben hazajöttem.”

1991-ben Esztergomban lelkipásztor. Innen többször látogatott Kárpátaljára, s részt vett a helyi németek szolgálatában.

1992-ben Nagyszőlősön misszionárius. Hosszú ideig szolgálta a Munkács környéki sváb híveket. „A kilencvenes évek elején még nagyon sok német élt itt, például Felsőkerepecen, de a másik két rám bízott településen, Bárdházán és Németkucsován is tele voltak a templomok német hívekkel. Azóta a helyzet gyökeresen megváltozott, tömegesen kivándoroltak Németországba. A kitelepülők közül tudtommal egy sem bánta meg, be tudtak illeszkedni, és ott sokkal jobb életkörülmények várták őket, ami miatt mára már azok is elmentek, akik előbb nem akartak. Érdekes, hogy ott is egy környéken települtek le, meg szoktam őket látogatni, ha Németországban járok. Sajnos a kárpátaljai németek hamarosan teljesen eltűnnek, a helyzet siralmas, akik jönnek a német misékre, azok sem tudnak németül. A velem egykorúak a német mellett még magyarul is beszélnek, de lassan kihalnak. A fiatalok pedig sok esetben már csak ukránul tudnak írni és beszélni, hisz ukrán iskolába járnak. Sajnos a Szilce és Munkács közötti, egykori német falvakban már egy mukk német szót sem lehet hallani.” – nyilatkozta 2009-ben.

1995-ben Nagyszőlősön plébános, majd 2007-től már nem plébános, hanem kisegítő lelkipásztor. Rendszeresen látogatta a környékbeli falvakat (Fancsika, Tiszaújlak, Csetfalva, Feketeardó, Csepe, Nevetlenfalu), helyettesítve az ott szolgáló ferences, vagy egyházmegyés papokat. Nagy szeretettel látogatta az otthonukat elhagyni nem tudó betegeket, sok fiatalnak segített tanulmányai folytatásában. 2016. szeptember 30-án, életének 88. évében Budapesten hunyt el.

Az érte felajánlott szentmise 2016. október 13-án, csütörtökön 12.30-kor lesz a Belvárosi Ferences Templomban (Budapest, Ferenciek tere). Temetése a rendház kriptájában a szentmisét követően.

Adj, Uram, örök nyugodalmat neki!