A cantabriai Loyolában (Spanyolország) született 1491-ben. A királyi udvarban élt és katonáskodott. 1521-ben megtért. 1537-ben Párizsban befejezte teológiai tanulmányait. Itt vette maga mellé az első társakat, akikkel később Rómában megalapította a Jézus Társaságot. Termékeny apostoli munkát végzett mind írásaival, mind pedig tanítványainak oktatásával, akik az Egyház megújulásában elévülhetetlen érdemeket szereztek. Rómában halt meg 1556. július 31-én.

Ludovico Consalvo feljegyzéseiből, amelyeket maga Szent Ignác mondott tollba

Ignác abban az időszakban, amikor lelkét még egészen betöltötték az üres és haszontalan lovagregények, amelyeket a régi idők híres lovagjainak kalandos történeteiről írtak, mihelyt gyógyulófélben volt, az idő eltöltésére szintén ilyen olvasmányt kért. De abban a házban egyetlen lovagregény sem volt, ezért odaadták neki a „Krisztus élete” és a „Szentek virágoskertje” című könyvet; mindkettőt hazai nyelven.

Ezeknek a könyveknek ismételt olvasása révén egy bizonyos fogékonyságot nyert a bennük megírt gondolatok iránt. Ezek az utóbbi időben kézhez vett olvasmányai néha egészen elterelték a gondolatait a régi érzésvilágától; máskor viszont nem ritkán a régebben szokásos képzelődései martaléka lett, amint épp eszébe jutottak ilyenfajta olvasmányai.

Közben Isten irgalmassága is segítette, és az új olvasmányokból merített gondolatait tovább vezette. Amikor ugyanis Krisztus Urunknak és a szenteknek életét olvasta, elgondolkodott magában, és ilyen következtetésre jutott: „Mi történne, ha éppen én cselekedném azt, amit Szent Ferenc tett, vagy mi lenne, ha Szent Domonkos tetteit követném?” Sokszor töprengett így bensejében. Ezek a gondolatok aránylag hosszú időn át fogva tartották lelkét, de azután, ha más változatos ügyek is közbeékelődtek, újra csak előlopakodtak a hiú és világias képzelgések, amelyek újabban már hosszú időre háttérbe szorultak. A réginek újjáébredése azután sokáig fogva tartotta.

De e különböző tárgyú gondolatok megélésében felfigyelt egy nagy különbségre: nevezetesen, ha a világias gondolatok töltötték be lelkét, nagy érzelmi szenvedély ragadta el; amikor pedig már belefáradt ezekbe, szomorúnak és nyomorultnak érezte magát. Viszont amikor arra gondolt, hogy miképp követhetné a szenteknél megfigyelt erényes életet, nemcsak akkor érzett valami egészen felszabadult lelki gyönyörűséget, amikor közvetlenül foglalkozott ezekkel, hanem akkor is boldog és vidám volt, amikor már nem is gondolt azokra. Ezt a lényeges különbséget azonban mindaddig nem vette észre, és nem is értékelte különösképpen, amíg egyik nap meg nem nyílt a lelki szeme. Csodálni kezdte ezt a különbséget, és megbizonyosodott saját tapasztalata révén, hogy a gondolatok egyik fajtájából szomorúságot, a másikból örömet merít magának. Ez lett tehát a legelső következtetés, amit a lelki élet titkaiból leszűrt magának. Azután pedig, amikor már a nagyobb lelkigyakorlatait is megkezdte, úgy tanította övéit, hogy először is ezzel a megtapasztalt következtetésével kezdte megvilágítani előttük a különböző szellemek megértését.

Istenünk, te Loyolai Szent Ignácot Egyházadban arra hívtad, hogy neved mind nagyobb dicsőségét terjessze. Add, hogy őt kövessük földi életünk harcaiban, és közbenjárására vele együtt koronát érdemeljünk a mennyben. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.