Szent Didák spanyol földön, az andalúziai San Nikolas del Puertó-ban született 1400 körül. Gyermekkora óta vonzotta a tökéletes élet. Mihelyt felserdült, egy jámbor, öreg pap oltalma alatt, aki a városka határában épült Szent Miklós kápolna mellett élt, remete életet kezdett. Imádságban és kézimunkában teltek napjai. A remeték iránt tanúsított nagy tisztelet elől menekülve a Cordova közelében fekvő arizafai ferences kolostorba lépett, melyben szigorú és szent életet éltek Szent Ferenc fiai. Az egyszerű munkákat szerette. Ételéről is lemondva alamizsnálkodott, és az elragadtatásig imádkozott. Elöljárói 1441-ben a Kanári-szigetekre küldték hithirdetőnek és megbízták az épülő kolostor vezetésével. Az áhított vértanúságot nem nyerte el, de a bennszülötteket százszámra térítette Krisztus hitére. 1449-ben elöljárói engedéllyel újra visszatért szeretett otthonába, majd 1450-ben sokezer honfitársával a szentévre Rómába zarándokolt, hogy szem és fültanúja legyen rendtársa, Sienai Bernardin szentté avatásának. A szokatlan zsúfoltság, a nagy meleg és hiányos élelmezés miatt betegség ütötte fel a fejét a zarándokok között. A ferencesek az Ara-Coeli kolostorukat kórházzá alakították. Didák lett a kórház vezetője és a pestises betegek hősies ápolója, vigasztalója, akik közül imájával sokaknak visszaadta egészségét. A hosszúra nyúlt római út után hazatért, de nem az arizafai, hanem az alcalai kolostorba. Itt még tizenhárom esztendőt töltött csendes szemlélődésben, misztikus elragadtatásokban és irgalmas szeretetben. Szeretetreméltó egyénisége most bontakozott ki igazán. Az egykori tanulatlan remetéből Isten titkaiban járatos misztikus imádkozó lett. Hosszas és kínos betegségét zokszó nélkül tűrte. Szent Ferenc szelleméhez híven, halála előtt legócskább csuháját vette magára, kezébe vette a fejénél függő feszületet és ezekkel a szavakkal halt meg: „Édes fa, édes szegek, ó édes terhet hordozó kereszt, mely egyedül voltál méltó az egek Urát és királyát hordozni.” 1463. november 12-én halt meg. Alcalában temették el.
A mai napon magyar népünk szentjeit, boldogjait köszöntjük.Mindazokra a szentekre emlékezünk, akiknek nincs külön ünnepük, de itt éltek a magyar földön. Névtelen magyar szentek ők, egyháziak és világiak, férfiak és nők, akik hősi fokon gyakorolták a keresztény erényeket. Vannak köztük olyanok, akiket népi kegyelet és emberemlékezetet meghaladó kultusz övez, de köztük vannak a hétköznapok ismeretlen hősei és szentjei, a mindennapok vértanúi és Istenbe merült misztikusai is. Magyar földből sarjadtak, többen vértanúk lettek, és így joggal mondható, hogy Országunk a szentek országa, így különösen is számíthatunk testvéri segítségükre Isten színe előtt.
Mindenható, örök Isten, te megadtad, hogy egy napon ünnepeljük a magyar szentek és boldogok dicsőségét. Kérünk, sokszoros közbenjárásukra áraszd bőven reánk nagy irgalmadat. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.
Az 1625 és 1886 között vértanúságot szenvedett 117 vietnami hitvallókra emlékezik a Katolikus Egyház november 24-én. Dung-Lac Szent András és vértanútársai – papok, szerzetesek és világiak, misszionáriusok és bennszülöttek – életüket adták hitükért, így váltak a vietnami egyház magvetőivé. Vietnamban: közülük 96-an vietnami, 21-en külföldi hitvallók voltak. A vietnamiak közül 37 pap és 59 világi keresztény volt. A hittérítő vértanúk közül tizenegyen spanyolok voltak, tízen pedig franciák. Sokakat lefejeztek, másokat megfojtottak, élve megégettek vagy megcsonkítottak, néhányan börtönben halt meg az elszenvedett kínzások következtében. 1832-től minden külföldi misszionáriust kitiltottak az országból, a vietnami keresztényeket pedig arra akarták kényszeríteni, hogy megtapossák a feszületet. A templomokat lerombolták, a keresztény tanítást betiltották. Dung-Lac András, akinek nevét a római naptár külön említi, benszülött vietnami egyházmegyés pap volt.
