Corinaldóban született 1890-ben szegény családból. Nettuno közelében élte küzdelmes gyermekkorát, édesanyjának segítve a házimunkában. Szent életet élt, és állhatatos volt az imádságban. 1902. július 6-án szüzessége védelmében tőrdöfések oltották ki életét, mivel inkább meghalni akart, mint vétkezni.

Goretti Máriát 1947-ben boldoggá, majd 1950. június 24-én szentté avatták. A hatalmas tömeg miatt először történt, hogy a Szent Péter téren kellett az ünnepséget megtartani. Az eseményeken jelen volt a kislány édesanyja is, gyilkosa is, ami szintén egyedülálló volt az egyháztörténelemben.

Istenünk, ártatlanság szerzője, tisztaság kedvelője, te Goretti Szent Mária szolgálódnak fiatalon megadtad a vértanúság dicsőségét és a szüzesség koronáját. Add, hogy példája nyomán mi is állhatatosan ragaszkodjunk parancsaidhoz. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

A lombardiai Cremonában született 1502-ben. Páduában orvosi tanulmányokat folytatott, majd pappá szentelték, ő alapította a Szent Pálról elnevezett vagy más néven Barnabiták társulatát. Ez a társaság sokat tett a hívek erkölcseinek megjavításáért. Meghalt 1539. július 5-én, Cremonában.

Zaccaria Szent Antal Mária áldozópapnak szerzetestársaihoz mondott beszédéből

Legyünk Pál apostol tanítványai!

Mi oktalanok vagyunk Krisztusért (1 Kor 4, 10). Szent Pál, a mi égi vezérünk és szent pártfogónk mondta e szavakat önmagáról és a többi apostolról, és velük együtt mindazokról, akik keresztény módra élnek és apostolkodnak. Ne csodálkozzunk, és ne ütközzünk meg e kijelentésen, kedves testvérek, hiszen nem nagyobb a tanítvány a mesterénél, sem a szolga uránál (Mt 10, 24). Akik ellenünk vannak, azok önmaguk lelkének ártanak, nekünk pedig használnak: örök dicsőségünk koronáját növelik, önmagukra pedig kihívják Isten haragját. Éppen ezért nem szabad őket szidnunk és gyűlölnünk, sőt inkább részvéttel kell lennünk irántuk, és szeretnünk kell őket. Imádkozzunk is értük! Ne engedjük, hogy legyőzzön minket a rossz, inkább mi győzzük le jóval a rosszat. Az Apostol is arra figyelmeztet bennünket, hogy jó cselekedeteinket, mint a lángoló szeretet izzó parazsát, gyűjtsük a fejükre (Róm 12, 20), hogy meglássák türelmünket, szelídségünket, és így jobb útra térjenek, s ők is az istenszeretet lángjára gyulladjanak.

Isten irgalmasan kiválasztott minket a világból, bár erre érdemtelenek voltunk. Azt akarja, hogy szolgáljuk őt az erények útján, türelemben teremjük meg a szeretet sok gyümölcsét, és dicsérjük őt nemcsak az Isten gyermekeire váró örök boldogság reményében, hanem a megpróbáltatások között is.

Gondoljatok csak meghívástokra (1 Kor 1, 26), kedves testvérek. Mert ha ezt komolyan megfontoljuk, azonnal belátjuk azt is, hogy ha már a szent apostoloknak és Krisztus többi hősének a nyomdokaiba léptünk – noha még messze vagyunk tőlük –, akkor szükségszerűen azt sem utasíthatjuk vissza, hogy mi is részt vegyünk szenvedéseikben. Fussuk meg kitartással az előttünk levő pályát, és emeljük tekintetünket a hit szerzőjére és bevégzőjére, Jézusra (Zsid 12, 1).

Mi tehát, akik ezt a nagy Apostolt választottuk vezetőnkül és pártfogónkul, ígérjük meg, hogy példáját követni is akarjuk. Törekedjünk életünkben megvalósítani tanítását és példáját. Nem illik ugyanis, hogy az ilyen kiváló vezérnek gyávák és árulók legyenek katonái, de az sem illik, hogy az ilyen dicső atyának méltatlan fiai legyenek.

Árpád-házi Szent Erzsébet unokahúga. Az aragóniai királyi családból született 1271-ben. Gyermeklányként feleségül adták Portugália királyához. Két gyermeket szült. Hősies lélekkel, imádkozva és jót cselekedve viselte a gyötrelmeket és a nehézségeket. Férje halála után szétosztotta javait a szegények között, és belépett Szent Ferenc harmadik rendjébe. Mialatt fia és veje között a béke megszilárdításán fáradozott, 1336. július 4-én, Estremozban érte utol a halál.

Istenünk, te a békesség szerzője és a szeretet kedvelője vagy. Kegyelmi ajándékodból Portugáliai Szent Erzsébet csodálatosan kibékítette a viszálykodókat. Add, hogy békességszerzők legyünk embertársaink között, és így méltán hívassunk Isten fiainak. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Az apostolok kiválasztása után Jézus kiválasztott más hetvenkét tanítványt, és elküldte őket kettesével maga előtt minden városba és helységbe, ahová menni szándékozott.
Így szólt hozzájuk: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek hát az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába.
Menjetek! Úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé. Ne vigyetek magatokkal se erszényt, se tarisznyát, se sarut. Az úton senkit se köszöntsetek.
Ha betértek egy házba, először is ezt mondjátok: Békesség e háznak! Ha békesség fia lakik ott, rászáll a ti békességtek, ha nem, visszaszáll rátok. Maradjatok ugyanabban a házban, és azt egyétek és igyátok, amijük van. Mert méltó a munkás a maga bérére. Ne járjatok házról házra.
Ha egy városba érkeztek, és szívesen látnak titeket, egyétek, amit elétek adnak. Gyógyítsátok meg ott a betegeket, és hirdessétek: Elérkezett hozzátok az Isten országa!
De ha betértek valamelyik városba, és nem látnak titeket szívesen, menjetek ki az utcára, és mondjátok: Még a port is lerázzuk, ami városotokban a lábunkra tapadt, de tudjátok meg: Elérkezett hozzátok az Isten országa. Bizony mondom nektek: Szodomának könnyebb sorsa lesz azon a napon, mint ennek a városnak.”
A hetvenkét tanítvány nagy örömmel tért vissza. „Uram – mondták –, a te nevedre még a gonosz lelkek is engedelmeskedtek nekünk.” Ő így válaszolt: „Láttam a sátánt: mint a villám, úgy bukott le az égből. Hatalmat adtam nektek, hogy kígyókon és skorpiókon járjatok, hogy minden ellenséges erőn úrrá legyetek: Semmi sem fog ártani nektek.
Mindazonáltal ne annak örüljetek, hogy a gonosz lelkek engedelmeskedtek nektek. Inkább annak örüljetek, hogy nevetek föl van írva a mennyben.” (Lk 10,1-12.17-20)

Mária magasztalja a benne működő Urat

Magasztalja lelkem az Urat, és szívem ujjong üdvözítő Istenemben (Lk 1, 46). Mária ezekkel a szavakkal bizonyára a neki külön megadott adományokért ad hálát, azután Isten általános jótéteményeit sorolja fel, amelyekkel az Úr meg nem szűnik mindörökké segítségére sietni az emberi nemnek.

Az Urat pedig annak lelke magasztalja, aki minden belső elhatározását Isten dicséretének és szolgálatának veti alá, aki Isten parancsainak megtartásával azt tanúsítja, hogy állandóan szeme előtt tartja az ő fenséges hatalmát.

Annak szíve ujjong üdvözítő Istenében, akit egyedül csak az örök üdvösséget ígérő Teremtőre való emlékezés gyönyörködtet.

Noha ezek a szavak minden tökéletes lélekre állanak, a legjobban az illett, hogy Isten szent Szülője mondja el ezeket; őbenne a rendkívüli érdem kiváltságánál fogva annak lelki szeretete lángolt, akinek testi fogantatása örömmel töltötte be.

Ő joggal ujjonghatott a többi szentnél nagyobb örömmel Jézusban, azaz Üdvözítőjében, mert akit az üdvösség örök szerzőjének ismert, arról tudta, hogy evilági származására nézve az ő testéből fog megszületni; így egyetlen személyben fia is, Ura is lesz.

Mert nagyot művelt velem ő, aki Hatalmas: ő, akit Szentnek hívunk (Lk 1, 49). Semmit sem tulajdonít tehát saját érdemeinek, mert nagy voltát a lényegénél fogva hatalmas és nagy Isten ajándékának tartja, aki a benne hívő kicsinyeket és gyengéket erősekké és nagyokká szokta tenni.

Helyesen tette hozzá azonban: ő, akit Szentnek hívunk, hogy figyelmeztesse hallgatóit, sőt mindazokat, akikhez szava eljut, hogy kioktassa őket a hitre és nevének segítségül hívására, s így ők is részesei lehessenek az örök szentségnek és az igazi üdvösségnek a prófétai szózat szerint: Aki segítségül hívja az Úr nevét, az megmenekül (Joel 3, 5). Ez az a név, amelyről fentebb mondja: Szívem ujjong üdvözítő Istenemben.

Ezért nagyon jó és üdvös szokás az Egyházban, hogy az ő énekét mindennap az Esti dicséret zsoltáraival együtt mindannyian énekeljük. Jó ez, mert egyrészt az Úr megtestesülésére való gyakori emlékezés áhítatra gyullasztja a hívek lelkét, másrészt pedig az Istenanya gyakran felidézett példája megszilárdítja a lelkeket az erényekben. És a legjobb helyen, éppen az Esti dicséretben történik ez, hiszen a napközben elfáradt és különböző gondokba merült lelkünk a nyugalom idejének beköszöntésével összeszedettebben tudja átadni magát az Istennel való egyesülésnek. (Szent Béda áldozópap szentbeszédeiből)

Forrás: Pécsi Egyházmegye

Jézus egyszer hajóba szállt, átkelt a Genezáreti-tavon, és az ő városába, Kafarnaumba érkezett. Ott egy bénát hoztak eléje hordágyon. Hitük láttára Jézus így szólt a bénához: „Bízzál fiam! Bocsánatot nyernek bűneid!”
Néhány írástudó erre azt gondolta magában: „Ez káromkodik.” Jézus belelátott gondolataikba, és szemükre vetette: „Miért gondoltok rosszat szívetekben? Mi könnyebb, ha azt mondom: »Bocsánatot nyernek bűneid!«, vagy ha azt mondom: »Kelj föl, és járj!«? Tudjátok meg tehát, hogy az Emberfiának hatalma van a földön a bűnök megbocsátására!” A bénához fordulva folytatta: „Kelj föl, fogd ágyadat, és menj haza!” Az ember fölkelt és hazament.
Ennek láttára félelem fogta el a tömeget, és dicsőíteni kezdték Istent, aki ilyen hatalmat adott az embereknek. (Mt 9,1-8)

Szent Ágoston püspök beszédeiből

Ezek a vértanúk látták is azt, amit hirdettek

Ezt a napot Péter és Pál apostol vértanúsága tette nekünk szent nappá. Nem valami alig ismert vértanúkról szólunk, hiszen minden földre elhat szózatuk, a földkerekség végéig eljut igéjük (Zsolt 18, 5). Ezek a vértanúk látták is azt, amit hirdettek, méltányosnak tartották, hogy kövessék Krisztust, hogy megvallják az igazságot, és meghaljanak érte.

Szent Péter, az apostolok feje szenvedélyesen szerette Krisztust. Boldog volt, amikor hallhatta tőle: Én is mondom neked: Péter vagy (Mt 16, 18), mivel előzőleg Péter mondta: Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia (Mt 16, 16). Azért válaszolta erre neki Krisztus: Én is mondom neked: te Péter vagy, erre a sziklára építem Egyházamat (Mt 16, 18). Erre a sziklára építem a hitet, amelyet most megvallottál. Egyházamat arra építem, amit az imént mondtál: Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia. Te pedig Péter vagy. A Péter név a kősziklából származik, és nem a kőszikla neve Péterből. Ugyanúgy a kősziklából származik a Péter név, ahogy a keresztény elnevezés Krisztus nevéből való.

Amint tudjátok, Krisztus Urunk még szenvedése előtt kiválasztotta tanítványait, akiket apostoloknak nevezett. Közülük csaknem mindig egyedül Péter képviselte saját személyében az egész Egyházat. És, mint saját személyében az egész Egyház képviselőjének, neki mondta Urunk: Neked adom a mennyek országa kulcsait (Mt 16, 19). Ezeket a kulcsokat ugyanis nem ez az egy ember kapta meg, hanem az egész Egyház. Ez tehát Péter kiválóságát hirdeti, mert ő volt az Egyház egyetemességének és egységének megszemélyesítője, hiszen neki mondta: Neked adom, amit mindenkinek, az egész Egyháznak megadott. Hogy pedig belássátok: az egész Egyház megkapta a mennyek országa kulcsait, halljátok csak, mit mondott másutt valamennyi apostolának az Úr: Vegyétek a Szentlelket! Majd így folytatta: Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad (Jn 20, 23).

Feltámadása után is Urunk méltán bízta Péterre a nyáját, hogy ő legeltesse. Nem mintha a tanítványok közül egyedül ő lett volna méltó, hogy Urunk nyáját legeltesse, hanem amikor Krisztus egy valakihez szól, akkor ezzel az egységre hívja fel a figyelmet. Péternek mondja elsősorban, mert Péter az első az apostolok között. – Ne szomorkodj, te Apostol! Felelj egyszer, felelj még egyszer, és felelj harmadszor is! Győzzön háromszor a szeretet tanúságtétele, hiszen háromszor győzött le a félelemből való tagadás. Háromszor kell megoldanod, amit háromszor te kötöttél meg. Oldozd fel szereteteddel, amit megkötöttél félelemből. És lám, az Úr egyszer, és még egyszer, meg harmadszor is Péterre bízza juhait.

A két apostol vértanúhalálát egy napon ünnepeljük. Egyek is voltak ők ketten. Bár más-más napon szenvedtek vértanúságot, egyek voltak mégis. Péter ment elsőnek, őt követte Pál. Megüljük tehát ezt az ünnepnapot, amelyet e két apostol vére szentelt meg nekünk. Szeressük hitüket, életüket, megpróbáltatásaikat, szenvedéseiket, tanúságtételüket és igehirdetésüket!

130 körül született, Szmirnában nevelkedett, a város püspökének, Szent Polikárpnak volt a tanítványa. 177-ben a galliai Lyonban telepedett le, ahol pap, majd nem sokkal később e város püspöke lett. A katolikus hit védelmében a gnosztikusok tévedései ellen könyveket írt. A hagyomány szerint 200 körül vértanúságot szenvedett.

Szent Iréneusz püspöknek „Az eretnekségek ellen” című értekezéséből

Isten dicsősége az élő ember, az ember élete Isten látása

Isten fényessége életet ad: tehát az életet nyerik el azok, akik látják Istent. A megérthetetlen, felfoghatatlan és láthatatlan azért teszi magát láthatóvá, felfoghatóvá és érthetővé az embereknek, hogy éltesse azokat, akik őt felfogják és látják. Élet nélkül lehetetlen élni, az élet megléte viszont az Istenből való részesedésből ered. Istenből részesedni pedig azt jelenti, hogy az ember látja Istent, és élvezi az ő jóságát.

Az emberek tehát látni fogják Istent, hogy e látása által halhatatlanná válva, egészen Istenig elérjenek. Ezt – mint már említettem – a próféták előképszerűen tanították: Istent azok az emberek látják majd, akik az ő Lelkét hordozzák magukban, és állandóan várják eljövetelét, így beszél Mózes a Második Törvénykönyvben is: Azon a napon majd meglátjuk, hogy Isten szól az emberhez, és az élni fog (vö. MTörv 5, 24).

Hogy milyen és mekkora az, aki mindent mindenben végbevisz, láthatatlan és elbeszélhetetlen minden általa létesített teremtmény számára, semmiképpen sem ismeretlen: mindenki ugyanis az ő Igéje által tanulja meg, hogy egy az Atyaisten, aki mindeneket átfog, és mindeneknek létet ad, amint az evangéliumban írva van: Istent nem látta soha senki, az Egyszülött Fia nyilatkoztatta ki, aki az Atya ölén van (Jn 1, 18).

A Fiú tehát az Atya kinyilatkoztatója kezdettől fogva, hiszen kezdettől az Atyával van. Ő az, aki a prófétai látomásokat, a különféle karizmákat, a szolgálatokat és az Atya dicsőségét fokozatosan, összehangoltan és megfelelő időpontban nyilatkoztatta ki az embereknek, hogy hasznukra váljék. Ahol ugyanis fokozatosság van, ott összehangoltság is van; ahol összehangoltság van, ott megfelelő időpont is van, és ahol megfelelő időpont van, ott hasznosság is van.

Így lett az Ige, mint az atyai kegyelem osztogatója, az emberek hasznára. Gondoskodásában annyira törődött velünk, hogy az embereknek kinyilatkoztatta Istent, Istennek pedig felajánlotta az embert. Vigyázott azonban arra, hogy az Atya láthatatlan maradjon, nehogy az ember valaha is megvesse Istent, és számára Isten mindig a végső cél legyen, aki felé haladnia kell. Ugyanakkor arról is gondoskodott, hogy láthatóvá tegye Istent, nehogy teljesen Isten nélkül legyen az ember, és így megszűnjék létezni. Isten dicsősége ugyanis az élő ember, az ember élete viszont az Isten látása. Ha pedig Istennek a teremtményekben való megnyilvánulása is már életet ad a földi lényeknek, mennyivel inkább ad életet az Atya kinyilatkoztatása az Igében mindazoknak, akik látják Istent.

1046 körül született Lengyelországban. Atyjától, I. Béla királytól a lovagi erényeket és az országkormányzás elveit, anyjától, Richeza lengyel hercegnőtől a szilárd katolikus hitet és a mély vallásosságot örökölte. 1077-ben került a magyar trónra. Az ország kereszténnyé tételét, amelyet Szent István és a többi apostoli lelkületű hittérítő útnak indított, eredményesen befejezte. Nagyváradon és Zágrábban püspökséget alapított, több bencés monostort létesített, 1092-ben Szabolcs városában zsinatot tartott. Ennek intézkedései hathatósan emelték a papság és a nép vallási, valamint fegyelmi színvonalát. A kunokat és más pogány törzseket, amelyek Magyarországra betörtek, legyőzte, és innen kiűzte. A szenvedőket és a szerencsétleneket atyai szeretettel felkarolta. 1095. július 29-én Nyitra mellett halt meg, földi maradványait a nagyváradi székesegyházban temették el. Sírjánál csodák történtek. Ezeket, valamint erényeit és érdemeit megvizsgálva III. Celesztin pápa, követe, Gergely bíboros által Váradon 1192. június 27-én a szentek sorába iktatta. Leánya, Szent Piroska, Iréné néven bizánci császárné lett.

Prohászka Ottokár püspök beszédeiből

A magyar kereszténység eszménye Szent László. Benne virágzott ki jellemző típussá a magyar kereszténység; benne forrt össze a keresztény szentség a nemzeti szellemmel. Addig a kereszténység idegen földbe ültetett fa volt: öntözte azt István könnyeivel, a hithirdetők keresztvízzel, a vértanúk vérükkel, meg is fogamzott, de még nem gyökeresedett meg úgy, hogy magába tudta volna szívni a föld sajátos elemeit, s az elemek szerint színt, alakot, életet ölteni.

A kereszténység még nem volt magyar.

Szent István a nép apostola volt, hozzá emelte föl a nép tétovázó tekintetét, s egy szinte érthetetlen szentség sugárzott feléje. A kereszténység sorsával hullámzott a nép érzelme s bizalma is iránta, s a pogányság tényleg felütötte fejét, üstökbe kötötte haját, s vadul tombolva kísérlette meg többször összetörni István művét. A magyar életet, a magyar eszményt kellett tehát kereszténnyé tenni, hogy ez a kereszténnyé lett nemzeti eszmény nyissa meg a nép szívét a hitnek.

Ez a magyar eszmény Lászlóban lett kereszténnyé és szentté.

Szent László nem tanít, ő nem apostol, de ő küzd, harcol, s győz a kereszténységért. A nép hajlamait, harci hagyományait, bátorságát, vitézségét lépteti be az eddig inkább csak tűrő, szenvedő, csöndes megadású kereszténységbe, s ezzel vezeti be az Egyházat a magyar népéletbe. A népnek ugyanis a hős, a dalia, a vitéz harcos tetszik. Az ősi dicsőség pogány egén ott ragyogtak a hősök, a magyar kar, a bátor szív, amelytől egy világ reszketett, nem szűnt meg lelkesíteni a népet, s eddig ez mind hiányzott a kereszténységben. Az emberek meg voltak ugyan keresztelve, de a nép még nem, mert a nemzet akkor válik kereszténnyé, amikor eszményeit keresztelik meg.

Gyomláljuk, szántsuk, műveljük Szent László példájára az élet ez elhanyagolt mezejét. Építsünk templomokat, mint ő; tiszteljük a római pápában Szent Pétert, mint ő, aki az Egyház leghatalmasabb titáni harcában, amelyet függetlenségért és szabadságért vívott, a jognak s az erkölcsi hatalomnak harcában a nyers hatalom ellen, VII. Gergely pápa pártján állt. Tehát az egyház szabadságharcának egyik zászlósa Szent László volt, s így, ha az újabb történelmi tudomány tagadja is, hogy Szent Lászlót a keresztesek valamikor fővezérükké választották: azért ő a keresztért s a kereszténység atyjáért mégis mindig vitézül síkra szállt.