Már a XII. században megünnepelték a vatikáni Szent Péter-bazilikának és az ostiai úton levő Szent Pál-bazilikának felszentelése évfordulóját. Ez a megemlékezés az újkorban az egész római szertartású Egyházra kiterjedt. Amint augusztus 5-én a római Santa Maria Maggiore (nagyobb Mária)-bazilika felszentelésének évfordulóján az Istenszülőt ünnepeljük, úgy a mai napon a két főapostolt tiszteljük.

Nagy Szent Leó pápa beszédeiből

Az Úr szemében drága kincs minden szentjének halála (Zsolt 115, 15), és nincs is semmi olyan kegyetlenség, amely tönkretehetné a Krisztus keresztjének isteni titkára alapozott vallásunkat. Az üldözések nem kisebbítik Krisztus Egyházát; sőt ellenkezőleg, növelik. Az Úr szántóföldjén egyre dúsabb lesz a vetés, hiszen minden egyes földbe hulló mag megsokszorozódva kel új életre.

Ezt látjuk ennél az isteni magvetésből sarjadt két kiváló hajtásnál is. Szent vértanúk ezrei hangosan hirdetik, hogy milyen bőséges termést hoztak. Ezek a vértanúk, az apostolok győzelmes harcával is vetekedve, körülveszik a mi Városunkat, mint bíborpalástba öltözött és messze földön híres sokaság, és dicső drágakövekkel kirakott koronával ékesítik azt.

Szeretteim, Isten azért részesít minket a szentek oltalmában, hogy kövessük példás türelmüket, és megerősödjünk hitünkben. A szentek ünneplésekor örvendezve kell erre az oltalomra gondolnunk. De e két atyánk kiválósága fakasszon bennünk fokozottabb örömet! Isten kegyelme ugyanis Egyháza valamennyi tagja fölé oly nagy magasságba emelte őket, hogy mintegy szeme fényei lettek annak a testnek, amelynek Krisztus a feje.

Érdemeiket és erényeiket emberi szó nem képes méltatni: mindenesetre egyforma és minden különbség nélküli dicséret illeti meg őket, hiszen kiválasztásuk egyformákká, munkásságuk hasonlókká, dicső haláluk pedig egyenlőkké tette őket.

Miként erről már saját tapasztalatunkból is meggyőződtünk, és elődeink is tanúsították: mi bizalommal hisszük és valljuk, hogy ha ebben a viszontagságos életben Isten irgalmára szorulunk, akkor sohasem nélkülözhetjük e kiváltságos égi pártfogóink közbenjárását, hogy amennyit rontanak rajtunk bűneink, annyit használjanak nekünk e szent apostolok érdemei.

Türingiában született 1256-ban. Ötéves korában került a helftai ciszterci apácák közé. Itt élt negyven évig, egészen haláláig. Szorgalmasan tanult, mind az irodalomban, mind a bölcseletben jártas volt. Huszonhat évesen tett fogadalmat. 1281-ban egy látomása hatására „megtért”. Fölhagyott az addig annyira kedvelt tudományos tevékenységgel, hogy teljesen és fönntartások nélkül átadja magát Isten akaratának és szeretetének, egészen az imádságnak és a szemlélődésnek szentelve magát. Meghalt 1301. november 17-én.

Szent Gertrúd szűznek „Az isteni szeretet követe” című könyvéből

Áldjon téged a lelkem, Uram, Istenem és Teremtőm, áldjon téged a lelkem, és szívem legbenseje magasztalja könyörületességedet, mert méltatlan létemre is határtalan jósággal vettél körül! Amennyire csak képes vagyok, hálát adok mérhetetlen irgalmasságodért, és áldva dicsőítem hosszan tartó türelmedet. Elnézted ugyanis, hogy mint csecsemő és gyermek, serdülő és fiatalkorú oly elvakult balgaságban töltöttem életemet majdnem huszonöt éves korom végéig. Most látom már, hogy gondolatban, szóban és cselekedetben lelkiismeret-furdalás nélkül megtettem volna mindazt, amire alkalmam nyílt, ha te eleve meg nem óvsz engem azzal, hogy természetembe oltottad a rossztól való irtózást és a jóban való gyönyörűséget, és ha embertársaim feddésben nem részesítenek. Mintha pogányok között magam is pogányként éltem volna, és mintha nem lett volna tudomásom arról, hogy te, Istenem, a jót megjutalmazod, s a gonoszat megbünteted, jóllehet gyermekkoromtól, ötödik évemtől kezdve arra választottál ki, hogy legbizalmasabb barátaid között a szent szerzetesélet közösségében váljak alkalmas eszközöddé.

Ezért felajánlom neked elégtételül, szerető Atyám, a te szeretett Fiadnak minden szenvedését attól az órától kezdve, amikor jászolba fektetve a szénán sírdogált; továbbá mindazt, amit csecsemő- és gyermekkorában nélkülözött, amit növekedésének éveiben és ifjúsága idején szenvedett egészen addig az óráig, amikor a keresztfán lehajtotta fejét, és hangos kiáltással kiadta lelkét. Szerető Atyám, minden hanyagságom jóvátételére ugyancsak felajánlom neked azt a szentséges életmódot, amely az ő minden gondolatában, szavában és cselekedetében a legtökéletesebb volt attól a pillanattól kezdve, amikor Egyszülötted a trón magasáról küldve leszállt hozzánk a földre, egészen addig az óráig, amikor a halálon győzelmes testének dicsőségét atyai színed előtt bemutatta.

Hálát rebegve, a legmélyebb alázattal magasztalom és imádom mindent felülmúló irgalmadat és gyengéd jóságodat, hogy rólam, aki elvetemülten éltem, te, az irgalmasság Atyja, a békességnek, és nem a büntetésnek gondolatait gondoltad, és hogy jótéteményeid sokaságával és nagyságával ennyire felmagasztaltál engem. Ajándékaid között kitüntettél felbecsülhetetlen bizalmas barátságoddal is, különböző módon nekem nyújtva istenséged szeretetének tárházát, azaz isteni Szívedet, amely számomra minden gyönyörűség forrása.

Ezenfelül olyan hűséges ígéretekkel vonzottad lelkemet, hogy miként akarsz jót tenni velem a halálban és a halál után. Ha soha más ajándékot nem is nyertem volna tőled, ezért az egyért is folyton élő reménységgel epedne utánad a szívem.

Szent István királyunk unokája. Magyarországon, Mecseknádasd mellett született 1046 körül, amikor atyja ott élt száműzetésben. III. Malcolm skót királyhoz adták feleségül, akinek nyolc gyermeket szült. Nagy befolyást gyakorolt a kora középkori Skóciára, főként hitéleti tevékenységével. Egyházi reformok fűződnek nevéhez: egységesítette a liturgiát, rendezte az egyházi visszásságokat; templomokat, kolostorokat építtetett. Ő alapította a dunfermline-i apátságot. Az igazi édesanya és királyné példaképe. Edinburgban halt meg 1093. november 16-án. IV. Ince pápa avatta szentté 1261-ben. 

Irgalmas Istenünk, te Skóciai Szent Margit szívébe igen nagy szeretetet adtál a szegények iránt. Közbenjárására add, hogy példája szerint éljünk, és bennünk a te jóságodat ismerjék fel az emberek. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

A bajorországi Lauingenben született 1206 körül. Padovában és Párizsban tanult. Padovaban belépett a domonkos rendbe. Regensburg püspökévé szentelték. A népek és városok közötti béke megteremtésén munkálkodott. A természettudomány majd minden ágával foglalkozott: orvostudománnyal, fiziológiával, állattannal, növénytannal, fizikával, kémiával, földrajzzal, geológiával, ásványtannal, csillagászattal. Sok kiváló művet írt. Kölnben halt meg 1280. november 15-én.

XI. Piusz pápa 1931-ben szentté és egyben egyháztanítóvá avatta. 1941-ben a természettudósok védőszentje lett.

Istenünk, Nagy Szent Albert püspök a te nagy ajándékodból megmutatta az isteni hit és az emberi tudás összhangját. Add, hogy ragaszkodjunk az ő tekintélyével képviselt tanításhoz, és a tudományok haladása a te mélyebb ismeretedre és szeretetedre vezessen. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

† EVANGÉLIUM Szent Márk könyvéből
Abban az időben Jézus ezt mondta tanítványainak: Azokban a napokban, amikor a gyötrelmek véget érnek, a nap elsötétedik, a hold nem ad világosságot, a csillagok lehullanak az égről, és a mindenséget összetartó erők megrendülnek. Akkor majd meglátjátok az Emberfiát, amint eljön a felhőkön, nagy hatalommal és dicsőséggel. Szétküldi angyalait, és összegyűjti választottait a világ négy tájáról, a föld szélétől az ég határáig. Vegyetek példát a fügefáról: Amikor már zöldellni kezd és levelet hajt, tudjátok, hogy közel van a nyár. Így ti is, amikor látjátok, hogy ezek mind bekövetkeznek, tudjátok meg, hogy közel van, már az ajtó előtt. Bizony mondom nektek, nem múlik el ez a nemzedék, míg mindezek be nem következnek. Ég és föld elmúlnak, de az én igéim soha el nem múlnak. Ám azt a napot vagy órát senki sem tudja, sem az ég angyalai, sem a Fiú, hanem egyedül az Atya.
Mk 13,24-32

Szent Didák spanyol földön született 1400 körül. Gyermekkora óta vonzotta a tökéletes élet. A Cordova közelében fekvő ferences kolostorba lépett, melyben szigorú és szent életet éltek Szent Ferenc fiai. Az egyszerű munkákat szerette. Ételéről is lemondva alamizsnálkodott, imádkozott. 1450-ben sokezer honfitársával a szentévre Rómába zarándokolt, hogy szem és fültanúja legyen rendtársa, Sienai Bernardin szentté avatásának. A zsúfoltság, a nagy meleg és hiányos élelmezés miatt betegség ütötte fel a fejét a zarándokok között. A ferencesek az Ara-Coeli kolostorukat kórházzá alakították. Didák lett a kórház vezetője és a pestises betegek hősies ápolója, vigasztalója, akik közül imájával sokaknak visszaadta egészségét. A hosszúra nyúlt római út után hazatért az alcalai kolostorba. Itt még tizenhárom esztendőt töltött csendes szemlélődésben, misztikus elragadtatásokban és irgalmas szeretetben. Szeretetreméltó egyénisége most bontakozott ki igazán. Az egykori tanulatlan remetéből Isten titkaiban járatos misztikus imádkozó lett. Hosszas és kínos betegségét zokszó nélkül tűrte. Szent Ferenc szelleméhez híven, halála előtt legócskább csuháját vette magára, kezébe vette a fejénél függő feszületet és ezekkel a szavakkal halt meg: „Édes fa, édes szegek, ó édes terhet hordozó kereszt, mely egyedül voltál méltó az egek Urát és királyát hordozni.”

1463. november 12-én halt meg. Alcalában temették el.

Ukrajnában született 1580 körül, ortodox szülőktől. A katolikus hitre térve belépett Nagy Szent Vazul szerzetesei közé. Pappá szentelték, és Polock püspökévé választották. Az Egyház egységén lankadatlan erővel dolgozott. Ellenségei halálra keresték, 1623. november 12-én halt vértanúhalált.

XI. Piusz pápa Ecclesiam Dei kezdetű körleveléből

Kinyilatkoztatásból tudjuk, hogy Isten az ő csodálatos gondviselésével olyanná alkotta meg az Egyházat, hogy a többi látható ismertetőjegyei mellett ökumenikus egysége is nyilvánvalóvá legyen, amikor pedig majd elérkezik az idők teljessége, egy mérhetetlen nagy családdá váljék.

Krisztus Urunk ugyanis nemcsak hogy átadta apostolainak azt a feladatot, amelyet ő kapott az Atyától, amikor ezt mondta: Én kaptam minden hatalmat égen és földön; menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket (Mt 28, 18), hanem azt is nagyon óhajtotta, hogy a legszorosabb egységbe fűzze össze az apostolok kollégiumát annak a belső hitnek és szeretetnek a kettős köteléke, amely a Szentlélek által árad a szívünkbe (vö. Róm 5, 5); külsőleg pedig fűzze össze őket az a mindegyikük felett lévő kormányzás, amelyet mint az apostolok közti elsőséget közülük az egyikre, Péterre bízott rá, mint ennek az egységnek örök elöljárójára és látható alapjára. Hogy pedig ez az egység és egyesülés örökkétartó legyen, ezért szentelte meg ezt az egységet a gondviselő Isten a szentség és vértanúság együttes pecsétjével.

Ez a nagy dicsőség jutott osztályrészül az ószláv keleti szertartású polocki érseknek, Jozafátnak, akit méltán úgy tisztelünk, mint a keleti szlávoknak ékes díszét és oszlopát, mert talán senki más nem hozott nagyobb dicsőséget nevükre, és nem szolgálta jobban üdvösségüket, mint ez a pásztoruk és apostoluk, különösen akkor, amikor vérét ontotta az Anyaszentegyház egységéért. Sőt bizonyos égi sugallatra úgy érezte, hogy neki kell megindítania az egyetemes szent egység visszaállítását, és úgy látta, hogy a legtöbbet azzal használ ennek az egységnek, ha az egyetemes Egyház egységén belül továbbra is megtartja az ószláv keleti rítust és a bazilita szerzetességet is.

Mialatt pedig elsősorban azon szorgoskodott, hogy saját honfitársait egyesítse Péter főpapi székével, közben nagy körültekintéssel azon is fáradozott, hogy összegyűjtse mindazt, ami előmozdítja ezt az egységet és ami ennek megerősítésére bizonyságul szolgálhat. Ezért tanulmányozta főleg azokat a liturgikus könyveket, amelyeket a régi szent atyák rendelkezése alapján egyformán használni szoktak maguk az egyesült keleti szertartásúak és az elszakadt keletiek is. Ilyen szorgos előkészület után kezdte meg az újraegyesítés munkáját, és ezt olyan vonzó erővel, szelídséggel és oly nagy eredménnyel végezte, hogy még maguk az ellenfelei is „a lelket magával ragadó” névvel tisztelték meg.

A pannóniai Sabariában (ma Szombathely) született 316 körül pogány szülőktől. A keresztség felvétele és a katonai szolgálattól való megválás után a galliai Ligugé mellett monostort alapított, ahol Szent Hilariusz vezetésével szerzetesi életet élt, majd pappá szentelték, és Tours püspökévé választották. A jó Pásztor példáját magán valósította meg. 

Sulpicius Severus leveleiből

Márton jó előre tudta halálának idejét, és meg is mondta a testvéreknek, hogy közeleg már életének vége. Közben a candes-i egyházmegyét mégis meg kellett látogatnia. Egyenetlenkedő papjai között ugyanis helyre akarta állítani a békességet. Bár tudta, hogy földi életének napjai meg vannak számlálva, mégsem vonakodott e nemes cél érdekében útnak indulni. Úgy gondolta, hogy méltó megkoronázása lesz erényeinek, ha sikerül helyreállítani a békét az egyházmegyében.

Egy ideig ott tartózkodott tehát az egyik faluban, illetve egyházban, ahová ment. Miután pedig helyreállította a békét, és amikor már visszatérni készült a monostorba, hirtelen elhagyta testi ereje. Erre összehívta a testvéreket, és jelezte nekik, hogy nemsokára meghal. A szomorúsággal és gyásszal eltelt testvérek ekkor így siránkoztak: „Miért hagysz itt minket, atyánk? Elhagyatottságunkban kinek a gondjára bízol minket? Ragadozó farkasok támadják meg nyájadat. Ha nem leszel pásztorunk, ki véd meg bennünket, hogy prédájukká ne legyünk? Tudjuk ugyan, hogy Krisztus után vágyakozol, de jutalmad megmarad, és nem lesz kisebb akkor sem, ha később nyered el. Szánj meg hát inkább minket, akiket elhagyni készülsz!”

Ekkor siránkozásuktól megrendülve Márton maga is könnyekre fakadt, mert Istennel teljesen egyesült lelke készséges volt a segítségükre. Mintegy a siránkozóknak válaszolva így imádkozott az Úrhoz: „Uram, ha népednek még szüksége van rám, nem vonakodom a munkától. Legyen meg a te akaratod!”

Ki tudná elmondani e szent férfi nagyságát, akit nem tört le sem a lelkekért végzett munka, sem a halál nem tudott rajta győzelmet aratni. Azért nem akart maga választani, mert sem a haláltól nem félt, sem a munkás élettől nem vonakodott. De szemét és kezét állandóan az ég felé emelve, nem szűnt meg rendíthetetlen lélekkel imádkozni. Amikor pedig a köréje gyűlt papok arra kérték, hogy forduljon a másik oldalára, és így könnyítsen törékeny testén, azt mondta: „Hagyjatok, testvéreim, hagyjatok, hadd nézzem inkább az eget, mint a földet! Az Úr felé törekvő lelkem hadd induljon útjára!” Ekkor a gonosz lelket pillantotta meg maga mellett, rászólt: „Mit ácsorogsz itt, vérengző bestia? Rajtam nincs keresni valód, te gyilkos! Ábrahám kebelére jutok!”

Ezekkel a szavakkal adta vissza lelkét Istennek. Mártont örvendezve fogadták Ábrahám kebelére, a szegény és alázatos Márton gazdagon ment be a mennybe.

Péter katedrájára 440-ben emelték. A lelkek igazi pásztora és atyja volt. A hit épségének erősítésére törekedett, védelmezte az Egyház egységét. A barbárok (Attila, Geizerik) támadásait erejéhez képest visszaszorítani vagy mérsékelni igyekezett. Ezért joggal nevezzük őt „Nagy”-nak. Meghalt 461. november 10-én, Rómában.

Nagy Szent Leó pápa beszédeiből

Jóllehet Isten egyetemes Egyháza különféle fokozatokra rendeződik, miként Krisztus szent testének az egésze is különféle tagokból áll, de mégis – mint az Apostol mondja – mindnyájan egyek vagyunk Krisztusban (Gal 3, 28). Egyikünket sem különbözteti meg tisztsége annyira, hogy bármelyik legkisebb tag is ne lenne kapcsolatban a Fővel. Szeretteim, osztatlan tehát a mi közösségünk a hit és a keresztség egységében, és egyetemes a méltóságunk a boldog Péter apostol oly szent szava szerint: Ti, mint élő kövek, épüljetek fölé lelki templommá, szent papsággá, hogy Istennek tetsző lelki áldozatokat hozzatok Jézus Krisztus által. Tehát választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép vagytok (1 Pét 2, 5. 9).

Mindazokat ugyanis, akik Krisztusban újjászülettek, valóban királyokká teszi a szent kereszt jele és papokká szenteli a Lélek kenete. Értse meg tehát minden keresztény, aki szellemi módon és a Lélek szerint él, hogy a mi tisztségünk sajátos szolgálatának kivételével ők is mindannyian részesei e királyi nemzetségnek és papi tisztségnek. Mert valódi király az, akiben az Istennek alávetett lélek uralkodik a test fölött. És tökéletes papi tevékenység az, amikor valaki tiszta lelkiismerettel áll Isten elé, és bemutatja szíve oltárán az istenszeretet szeplőtelen áldozatát. Isten kegyelméből mindannyiunk számára ez már egyformán valóság lett. Mégis vallásos érzéstekből fakad, és dicséretes is, hogy a tisztségünkbe való beiktatás napjának úgy örvendeztek, mintha az a saját megtiszteltetéstek volna, hogy az Egyház egész testében, a főpapságnak egyetlen szentségét ünnepeljék, amely az áldás olajának lecsordulásakor bővebben jutott ugyan a Főnek, de nem kis mértékben lett osztályrésze a tagoknak is.

Ezért tehát, szeretteim, nagy oka a közös örömünknek az ily nagy ajándékban való részesség. Mégis őszintébb és tisztább lesz ez az örömünk, ha szerény személyünknél nem időztök már tovább. Sokkal hasznosabb és méltóbb is lesz, ha most Szent Péter apostol dicsőségének szemléletére fordítjuk figyelmünket, így a mai napon inkább annak emlékét ünnepeljük tisztelettel, akit a minden kegyelmi ajándék Forrása oly bőven árasztott el áldásaival, hogy neki jutott a legtöbb, és mindenki más is csak rajta keresztül részesült bennük. A testté lett Ige már köztünk élt, és Krisztus már teljes erővel belekezdett az egész emberiség megváltásának munkájába.