† EVANGÉLIUM Szent Lukács könyvéből
Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz:
„Gondoljátok meg: Ha tudná a házigazda, hogy melyik órában jön a tolvaj, nem engedné betörni házába. Éberen várjátok tehát az Emberfiát, mert eljön abban az órában, amikor nem is gondoljátok.”
Péter megkérdezte: „Uram, csak nekünk mondod ezt a példabeszédet, vagy mindenkinek?” Az Úr így válaszolt: „Ki a hű és okos sáfár, akit ura szolgái fölé rendel, hogy ha eljön az ideje, kiadja részüket az élelemből?
Boldog az a szolga, akit hazatérő ura ebben a tevékenységben talál. Bizony, mondom nektek, hogy minden vagyonát rábízza.
De ha a szolga azt mondja magában: »Uram bizonyára késni fog«, és elkezdi verni a többi szolgát és szolgálót, eszik-iszik meg részegeskedik, és megérkezik ennek a szolgának az ura olyan napon, amikor nem is várja, és olyan órában, amikor nem gondolja, bizony kegyetlenül megbünteti, és a hűtlenek sorsára juttatja.
Az a szolga, aki ismeri ura akaratát, de nem áll készen, hogy akarata szerint járjon el, sok verést kap. Aki azonban nem ismeri, s így tesz olyat, amiért büntetést érdemel, csak kevés verést kap.
Mert aki sokat kapott, attól sokat követelnek, és akire sokat bíztak, attól többet kérnek számon.”
Lk 12,39-48

Alkantarai Szent Péter 1499-ben született. Miután Salmanticában befejezte tanulmányait, a Kisebb Testvérek közé lépett, és pappá szentelték. A Rendben különféle tisztségeket töltött be. 1554-ben engedélyt kapott arra, hogy a Regulát szigorúbban tartsa meg. Ettől kezdve társultak hozzá néhányan, akiket bűnbánatra, önmegtartóztatásra, állandó imádságra és szigorú szegénységre nevelt. A lelkek üdvössége iránt nagy buzgóság töltötte el, ezért hirdette az igét. Rendkívüli eredményeket ért el. Avilai Szent Terézt is támogatta tanácsaival a karmeliták között végzett munkájával. írásaiban saját tapasztalatait fogalmazza meg. Életét a szenvedő Krisztus iránt tanúsított nagy áhítat és szeretet jellemezte. Meghalt 1562. október 18-án. 1622-ben boldoggá, 1629-ben szentté avatták.

Alkantarai Szent Péternek Avilai Szent Terézhez írt leveléből:

Ha követni akarja Krisztus tanácsát a nagyobb tökéletességre, csak kövesse, akár férfi, akár nő. Krisztus fogja megadni azt, hogy boldoguljon, amint sok más embernek is megadta, akik követésére vállalkoztak. Ha pedig minden áron a lélektelen írástudók tanácsaihoz akar ragaszkodni, győződjék meg róla, különbek-e ezek – összehasonlítva a kettőt – az Úr tanácsolta szűkölködésnél. Ha pedig látunk is bizonyos hiányt a szegény nővérek monostoraiban, jobban szemügyre véve a dolgot, az inkább onnan ered, hogy kényszerből tűrik el a szegénységet, nem isteni tanácsra. Én magam sem a puszta szegénységért lelkesedem, hanem azért, amit Megfeszített Üdvözítőnk iránti szerelemből tűrünk el. Sokkal kívánatosabb az, melyet az Ő szerelméért önként vállalunk: mert ha másképp éreznék, vagy csak bizonyos megkötéssel hinnék benne, hitemben nyugodt nem lennék. Ámde mindezt illetően Krisztusba helyezem bizalmamat és erősen hiszek abban, hogy tanácsai a legjobbak, hiszen isteniek. Bár bűn terhe alatt nem köteleznek, mégis: a tökéletességre való törekvés kötelező, Krisztus követése kötelező. Állítom, hogy olyan értelemben a tanácsok köteleznek, amennyiben a tökéletességre vezetnek, arra ihletnek és így szentté tesznek bennünket, Isten színe előtt pedig kedvessé. Úgy gondolom, éppen ezért boldogok a lelki szegények, mint maga az Úr mondja. Mégpedig az önkéntes szegények, ahogy magam is tapasztalatból tudom. Bár jobban hiszek Istennek, mint saját tapasztalatomnak. Adjon az Úr nagyságodnak oly nagy világosságot, hogy képes legyen megérteni ezt az igazságot, s e szerint cselekedni. Ne higgyen azoknak, akik ellenkezőt állítanak, mivel híján vannak a világosságnak, vagy éppen hitetlenek. Meg aztán ők sohasem ízlelték meg, mily édes az Úr azokhoz, akik neki szolgálnak, akik szeretik őt és szerelméért lemondanak e világ minden javáról, mindarról, amit nélkülözni tudnak. Hiszen, akik mást állítanak, ellenségei Krisztus keresztjének, nem is hisznek abban a dicsőségben, ami majd bekövetkezik. Adja még meg azt is nagyságodnak, hogy ne bizonytalankodjék annyit a nyilvánvaló igazságban, s ne fogadjon el tanácsot olyanoktól, akik nem tették magukévá igazán az evangéliumi tanácsokat. Igaz ugyan, hogy a többiek, akik a rájuk kötelező parancsokat megtartják, üdvözülnek, általában azonban nagyobb világosságot nem kapnak, csak annyit, ami életmódjukhoz szükséges. Bár jó az illetők tanácsa, de sokkal jobb Krisztus Urunk tanácsa, aki segítséget ad ennek az ajándéknak a végrehajtására és végül megjutalmazza azokat, akik egészen őbelé, nem pedig a földi dolgokba helyezik bizalmukat.

Pál apostol kísérője volt, akinek igehirdetése alapján írta meg evangéliumát. Az Egyház életének kezdeteit Pál első római tartózkodásáig egy másik könyvben, az Apostolok Cselekedeteiben beszéli el.

Az Apostolok Cselekedeteiben olyan részletekkel találkozunk, amelyekből joggal tételezzük fel, hogy Lukács Antiochiában nőtt fel és orvosként is ott működött. Nagyon tájékozott ugyanis a városban és az antiochiai keresztények körében. Így például a diákonusok kiválasztásánál felsorolja a hét nevet, és az utolsónál hozzáteszi: ,,Miklós, az antiochiai prozelita.” Ugyanígy, amikor az Úr Jézusról szóló örömhír terjedését beszéli el, Antiochiánál hosszabban időzik.

Külön Lukács mellett szóló jel — mégpedig arról árulkodik, hogy ő a szerzője az Apostolok Cselekedetei című könyvnek, s hogy Szent Pál munkatársa volt –, hogy egyszer csak ő, aki az evangéliumot végig szemlélőként, mindig harmadik személyekről mondta el, és az Apostolok Cselekedetei első részében ugyanígy beszélt, a tizenhatodik fejezetben váratlanul többes szám első személyben szólal meg: ,,Troászban tengerre szálltunk, és egyenesen Szamotrákiába tartottunk…”

Azt már Szent Pál leveleiből tudjuk, hogy fogságában ott van az apostol mellett, közvetlenül a vértanúsága előtt is: ,,Démász elhagyott a világ kedvéért és Tesszalonikába ment, Krescensz Galáciába, Titusz meg Dalmáciába. Csak Lukács van velem” — írja Szent Pál Timóteusnak (2Tim 4,11).

A hagyomány úgy tudja, hogy Szent Pál vértanúsága után Achájában, Dél-Görögországban működött püspökként, majd valószínűleg Patara városában ő is vértanú lett. Maradványait 357-ben vitték Konstantinápolyba.

A hagyomány szerint Lukács festette a római Santa Maria Maggiore-bazilikában őrzött Mária-képet és a częstochowai Fekete Madonna-ikont, valamint megfestette Jézus arcát is. 

A Szűzanyáról a legtöbbet és a legszebben ő beszél, így, ha nem is ecsettel, de szavakkal képet rajzol égi édesanyánkról. (Forrás: Katolikus.hu)

Urunk, Istenünk, te Szent Lukácsot kiválasztottad, hogy igehirdetésével és írásaival hirdesse a szegények iránti szeretetedet. Add, hogy minden keresztény egy szív, egy lélek legyen, és minden nép meglássa az üdvösséget. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

† EVANGÉLIUM Szent Márk könyvéből
Abban az időben: Zebedeus fiai, Jakab és János odamentek Jézushoz, és ezt mondták: „Mester, szeretnénk, ha megtennéd nekünk, amit kérünk.” Ő megkérdezte: „Mit kívántok, mit tegyek nektek?” Ezt felelték: „Add meg nekünk, hogy egyikünk a jobbodon, másikunk a bal oldaladon üljön a te dicsőségedben.” Jézus így válaszolt: „Nem tudjátok, mit kértek. Tudtok-e inni a kehelyből, amelyből én iszom, vagy meg tudtok-e keresztelkedni a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem?” Azt felelték: „Meg tudjuk tenni!” Jézus így folytatta: „A kehelyből, amelyből én iszom, ti is inni fogtok, s a keresztséggel, amellyel megkeresztelkedem, ti is megkeresztelkedtek. De hogy a jobb és bal oldalamon ki üljön, azt nem én döntöm el. Az a hely azokat illeti, akiknek készült.” Amikor a többi tíz ezt hallotta, megnehezteltek Jakabra és Jánosra.
Ezért Jézus odahívta őket magához, és így szólt hozzájuk: „Tudjátok, hogy akiket a világ urainak tartanak, azok zsarnokoskodnak a népeken, és vezető embereik éreztetik velük hatalmukat. De közöttetek ez ne így legyen. Ha valaki közületek ki akar tűnni, legyen a szolgátok, és ha valaki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája. Hisz az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.”
Mk 10,35-45

Jézus Szent Szíve tiszteletének apostolára emlékezünk liturgikus emléknapján, október 16-án.

Alacoque Szent Margit Mária szűz levelezéséből

Úgy gondolom, hogy a mi Urunk azért kívánja olyan nagyon szentséges Szívének különös tiszteletét, hogy ezáltal megújuljanak lelkünkben az ő megváltói ajándékai. Szent Szíve ugyanis kimeríthetetlen forrás, semmi mást nem kíván, csak azt, hogy elárassza az alázatosak szívét, és azok így szabadon és készségesen alakítsák saját életüket az ő tetszése szerint.

Ebből az isteni Szívből szünet nélkül három forrás tör elő. Az első a bűnösök számára van: ez az irgalmasság forrása, ebből árad a bűnösökbe a töredelem és a bánat lelkülete. A második a szeretet forrása: ez nyújt segítséget minden szükséget szenvedőnek és főként azoknak, akik a tökéletességre törekszenek, hogy erőt kapjanak a nehézségek leküzdésére. A harmadik forrásból pedig szeretet és fény árad Jézus tökéletes barátaira, akiket magához akar édesgetni, hogy részesedjenek az ő ismeretében és tanításában azért, hogy ők – ki-ki a maga módján – teljesen az ő dicsőségének szolgálatára szenteljék magukat.

Ez az isteni Szív minden javak kimeríthetetlen mélysége, ebbe kell belemeríteniük a szegényeknek minden szükségüket; ez az öröm kimeríthetetlen mélysége, bele kell merítenünk minden szomorúságunkat; ez az alázatosság kimeríthetetlen mélysége a mi kérkedésünkkel szemben, ez az irgalmasság kimeríthetetlen mélysége a rászoruló szerencsétlenek részére, és ez a szeretet kimeríthetetlen mélysége, ebbe kell belemerítenünk minden ínségünket.

Már rögtön megtéréstek elején eggyé kell tehát forrnotok a mi Urunk, Jézus Krisztus Szívével, hogy így biztonságosan gondoskodjatok magatokról, a végén pedig, hogy neki teljesen eleget tegyetek. Nem tudtok előrehaladni az imádkozásban? Akkor elég nektek, hogy felajánljátok Istennek mindazt a közbenjáró imádságot, amit a mi Megváltónk végez értünk az Oltáriszentségben, és hogy felajánljátok az ő lángoló buzgóságát a ti hanyagságtok engesztelésére. Bármit tesztek, így imádkozzatok: „Én Istenem, most megteszem ezt, illetve elszenvedem ezt Fiad Szívében és az ő akarata szerint, ezt ajánlom fel neked engesztelésül cselekedeteim hibáiért és tökéletlenségeiért.” Ugyanígy imádkozzatok az élet minden körülményei között! Valahányszor pedig bármi büntetés, nyugtalanság vagy jogtalanság ér benneteket, mindig ezt mondjátok magatoknak: „Fogadd el ezt, mert Jézus Krisztus szentséges Szíve azért bocsátotta rád, hogy ezzel is magához fűzzön téged.”

Mindenekfölött pedig őrizzétek meg szívetek békéjét, amely minden kincsnél többet ér. Ennek a békének megőrzésére semmi sem lesz hasznosabb, mint ha lemondunk saját akaratunkról, és helyébe az isteni Szív akaratát helyezzük, hogy ő tegye meg bennünk mindazt, ami az ő dicsőségét szolgálja, és örömmel vessük az ő akarata alá magunkat, és teljesen őrá hagyatkozzunk.

A spanyolországi Avilában született 1515-ben. A karmeliták rendjébe lépett, a tökéletesség útján nagy lépésekkel haladt előre, misztikus kinyilatkoztatásokat kapott. Rendjének megreformálásakor sok megpróbáltatást kellett szenvednie, de töretlen lélekkel minden nehézségen úrrá lett. Tudásban gazdag és saját misztikus tapasztalataival igazolt könyveket írt. Alba városában halt meg 1582. október 4/15-én. VI. Pál pápa 1970. szeptember 27- én egyháztanítói címmel tisztelte meg.

A Jézusról nevezett (Avilai) Szent Teréz szűz műveiből

Ha Jézus Krisztus mint jó barát és jóságos vezető ott van mellettünk, akkor mindent el tudunk viselni. Ő mindig kész rajtunk segíteni, és bennünket támogatni, senkit el nem hagy: egyszóval igazi és őszinte barátunk. Az is világos előttem, s azóta teljesen beláttam, hogy ha az Úristennek kedvében akarunk járni, és azt óhajtjuk, hogy nagy kegyelmekben részesítsen bennünket, akkor úgy akarja, hogy mindezt Jézus Krisztus szentséges emberi természetének révén kapjuk meg, amelyben ő szent Felségének – saját szavai szerint – gyönyörűsége telik.

Ezt számtalan esetben tapasztaltam, sőt maga az Úr is megmondta nekem. Világosan megértettem, hogy ezen a kapun kell belépnünk, ha azt akarjuk, hogy ő szent Felsége, az ég uralkodója nagy titkokat közöljön velünk. Nem kell keresnünk más utat, még ha föl is értünk volna már a szemlélődés csúcsára; mert ezen az úton biztonságosan és bátran járhatunk. A mi Urunk az, akitől és aki által minden jót megkapunk, ő majd személyesen fog minket oktatni. Ha az ő életéről elmélkedünk, ennél jobb és tökéletesebb mintaképet nem találunk.

Kívánhatunk-e többet annál, hogy ilyen hűséges barát legyen mellettünk, aki nem hagy bennünket cserben, mint evilági barátaink szokták, ha bajba és nehéz helyzetekbe kerülünk. Boldog az az ember, aki őt őszintén és igazán szereti, és állandóan kitart mellette. Nézzük például a dicső Szent Pál apostolt, aki – mondhatnánk – állandóan ajkán hordta Jézus nevét, annyira bele volt vésve és írva a szívébe. Amióta ezt megértettem, gondosan megfigyeltem néhány más nagy szemlélődő szentnek az életét is, és azt láttam, hogy ők is csak ezen az úton jártak, így Szent Ferenc, Páduai Szent Antal, Szent Bernát és Sienai Szent Katalin. Kitárt szívvel kell tehát haladnunk ezen az úton, teljesen az Úristen kezére hagyatkozva. Ha ő szent Felsége fel akar bennünket emelni kamarásainak és titkos tanácsosainak a rangjára, fogadjuk szívesen ezt a kitüntetést.

Valahányszor pedig rágondolunk Krisztusra, mindig jusson eszünkbe a szeretete is, amellyel annyi kegyelmet ajándékozott nekünk, és hogy mekkora szeretetet tanúsított irántunk az Úristen, amikor szent Fiában ennek az irántunk való szeretetének a zálogát adta nekünk. A szeretet ugyanis szeretetet szül. Ezért igyekezzünk is, hogy mindig figyelemmel legyünk rá, és ezzel is élesszük magunkban a viszontszeretetet! Mert ha egyszer – az Úr kegyelméből – az ő szeretete mélyen belevésődik szívünkbe, akkor majd minden könnyűvé lesz számunkra. Hamarosan és kevés fáradsággal igen sokat tudunk majd elérni.

† EVANGÉLIUM Szent Lukács könyvéből
Jézus egy lakomán így korholta a farizeusokat:
„Jaj, nektek, akik síremléket építetek azoknak a prófétáknak, akiket a ti atyáitok megöltek! Ezzel is csak azt igazoljátok, hogy helyeslitek atyáitok cselekedeteit, és egyetértetek velük: azok megölték őket, ti meg sírt készítetek nekik.
Nem hiába mondja Isten bölcsessége: Prófétákat és apostolokat küldök hozzájuk. Némelyeket közülük megölnek, másokat üldözni fognak.
E nemzedéknek számot kell adnia minden próféta véréről, amelyet kiontottak a világ kezdetétől, Ábel vérétől egészen Zakariás véréig, akit az oltár és a templomépület között megöltek. Igenis, mondom nektek: felelősségre vonják mindezért ezt a nemzedéket.
Jaj, nektek, törvénytudók! Lefoglaltátok a tudás kulcsát. Magatok nem mentetek be vele, az odaigyekvőket pedig megakadályozzátok.”
Amikor ezeket elmondta nekik, az írástudók és a farizeusok nagy felháborodásukban különféle kérdésekkel kezdték faggatni. Azon fondorkodtak, hogy rajtakapják valami olyan kijelentésén, amellyel vádolhatják.
Lk 11,47-54

1917. május 13-án a portugáliai Fatimában a Szent Szűz megjelent három pásztorgyermeknek: Lucia Santos-nak és Francesco és Jacinta Marto-nak, engesztelésre, imádságra, bűnbánatra szólította őket. A jelenések a következő hónapokban a 13. napon megismétlődtek.

Az utolsó jelenéskor, október 13-án több tízezer ember szeme láttára történt a “napcsoda”, melyet a Szűzanya előre jelzett.

„A felszakadozó felhők mögül opálfényű, forgó korongként bukkant elő a Nap. Szivárványszínű sugarakat szórt, majd meg-meglódult a Föld felé.”

Sokan azt hitték, itt a világvége. A jelenség perceken át tartott, s amikor véget ért, a szemtanúk elmondása szerint csuromvizes ruháik egyszerre teljesen szárazak lettek. Az eseményről számos tudósítás jelent meg a korabeli világi lapokban.

„A Szent Szűz anyai aggódással jött el ide, Fatimába, hogy kérje az embereket: »Ne bántsák többé Istent, a mi Urunkat, akit már annyi bántás ért.« Az anyai fájdalom késztette szóra; köpenye alá akarja gyűjteni gyermekeit. Ezért kéri a kis pásztoroktól: »Imádkozzatok, sokat imádkozzatok és ajánljatok föl áldozatokat a bűnösökért; oly sok lélek jut a pokolba, mert nincs, aki imádkozzon és áldozatot ajánljon föl értük.«”

(Részlet II. János Pál pápa homíliájából)

† EVANGÉLIUM Szent Lukács könyvéből
Egyik beszéde alkalmával meghívta Jézust egy farizeus, hogy étkezzék nála. Ő el is ment, és asztalhoz telepedett.
Amikor a farizeus látta, hogy Jézus étkezés előtt nem mosott kezet, megütközött rajta. Az Úr ekkor így szólt hozzá: „Ti, farizeusok, tisztán tartjátok ugyan a pohár és a tál külsejét, de belül tele vagytok rablással és gonoszsággal. Esztelenek! Hát nem az alkotta a belsőt, aki a külsőt is? Adjátok inkább oda a rászorulóknak azt, amitek van, és akkor majd mindjárt tiszták lesztek egészen!”
Lk 11,37-41

† EVANGÉLIUM Szent Lukács könyvéből
Egyszer Jézus köré sereglett a csodaváró tömeg, de ő így szólt hozzájuk:
„Ez a nemzedék gonosz nemzedék. Csodajelet követel, de nem kap más jelet, mint Jónás próféta jelét. Ahogy Jónás jel volt a niniveieknek, úgy lesz az Emberfia is jel ennek a nemzedéknek. Az ítéleten majd ezzel a nemzedékkel együtt megjelenik Dél királynője is, és helyeselni fogja elítélésüket, hiszen ő a föld végéről is eljött, hogy hallgathassa Salamon bölcsességét; itt pedig nagyobb valaki van, mint Salamon.
Ninive lakói is ott lesznek az ítéleten ezzel a nemzedékkel együtt, és helyeselni fogják a megbüntetését, mert ők Jónás szavára bűnbánatot tartottak; itt pedig nagyobb valaki van, mint Jónás.”
Ezek az evangélium igéi. Lk 11,29-32