A hagyomány szerint arab származású orvosok voltak. Diocletianus alatt 303-ban halálra kínozták őket. A legősibb írásos tanúbizonyság szerint sírjuk a szíriai Cirruszban (Kürrhosz) volt, ahol bazilikát is emeltek tiszteletükre. Onnan jutott el tiszteletük Rómába, és terjedt el az egész Egyházban.

Szent Ágoston püspök beszédeiből

Drága a Krisztus halála árán megváltott vértanúhalál

A szent vértanúk dicső szenvedésének leírásaiból – amelyeket az egész Egyház mindenütt nagy becsben tart – szemmel láthatólag bebizonyosodik előttünk, hogy mennyire igaz, amit a zsoltárban énekelünk: Az Úr szemében drága minden szentjének halála (Zsolt 115, 15); ha már a mi szemünkben drága, akkor még inkább az az ő szemében, akinek a nevéért meghaltak. De e vértanúk halálának az ára: annak az egynek a halála. Az az egy meghaló mennyi halált szerzett magának? Hiszen, ha meg nem halt volna, halála, mint búzaszem, meg nem sokszorozódott volna. Hallottátok, mit mondott, amikor közeledett szenvedéséhez, azaz, amikor már közeledett a mi megváltásunk: Ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz (Jn 12, 24).

Rászorultunk ugyanis erre a kereszten függő nagy váltságdíjra, mert itt lett kifizetve megváltásunk díja; amikor a beledöfött lándzsa megnyitotta oldalát, onnét áradt ki az egész földkerekség váltságdíja. Ebből vásárolt magának híveket és mártírokat, de a vértanúk hite igazolást is nyert: tanú erre a vér. Hiszen ami a váltságdíjuk volt, azzal fizettek vissza, és így valóra váltották, amit Szent János mond: Amint Krisztus életét adta értünk, nekünk is kötelességünk életünket adni testvéreinkért (vö. 1 Jn 3, 16). Másutt meg azt olvassuk: Amikor egy előkelő asztalhoz leülsz, pontosan figyeld meg, mit tesznek eléd, mert majd neked is ugyanilyet kell nyújtanod (vö. Péld 23, 1-2). Ez az előkelő asztal az, ahol az eledel maga az asztal Ura. Vendégeit senki sem táplálja saját magával, de ezt teszi az Úr Krisztus; hiszen ő a meghívó, és ő maga az étel és az ital is. A mártírok tudták, hogy mi volt az eledelük és italuk, ők is hasonlóval viszonozták.

De miből viszonozták volna ezt, ha a viszonzás lehetőségét meg nem adja nekik az, aki előbb költött rájuk? Mit adhatnék én az Úrnak mindazokért, amiket ő adott nekem? Az üdvösség kelyhét veszem (Zsolt 115, 12-13). Mi ez a kehely? A szenvedés keserű, de üdvösséges kelyhe. Az a kehely, amelyet még érinteni is félt volna a beteg, ha ki nem itta volna előbb maga az orvos. Ez az a kehely, amelyet már Krisztus szavából ismerünk, hiszen így mondta: Atyám, ha lehetséges, kerüljön el ez a kehely (Mt 26, 39). A vértanúk e kehelyről mondták: Az üdvösség kelyhét veszem, és segítségül hívom az Úr nevét (Zsolt 115, 13). Hogyan győzhetnének a vértanúk, ha nem az győzne a mártírokban, aki azt mondta: Bízzatok, mert én legyőztem a világot? (Jn 16, 33) A mennyei Király uralkodott a vértanúk gondolatán és szaván, s a földön általuk győzött a sátánon, a mennyben pedig megkoszorúzta a vértanúkat. Boldog vértanúk! Ti egészen kiittátok ezt a kelyhet. Így vége lett szenvedéseteknek, és megkaptátok dicső jutalmatokat!