Szerző: Koncz Veronika

Forrás: Új Ember hetilap 2016.04.10

Segítség egyedülálló szülőknek: beszélgetés Madocsai Bea újságíróval – Egy házasság felbomlása nagy megpróbáltatás, amely után sokan még nagyon hosszú ideig nem tudnak talpra állni. Jó lenne, ha azt mondhatnánk, a keresztény házasságok a sírig tartanak, de tudjuk, hogy ez nem minden esetben igaz. A katolikus Emmánuel közösség több évtizeddel ezelőtt dolgozta ki azt a programot, amely az egyedül maradt szülőknek nyújt segítséget. Magyarországon az AVE-kurzus elnevezésű hétvégesorozaton vehetnek részt az érintettek. A hazai program elindítója Madocsai Bea, a Magyar Katolikus Rádió munkatársa. Bea az elváltak ügyét tizennyolc éve viseli a szívén. A Mátraverebély-Szentkúton rendezett Bizalom az irgalmas Istenben című konferencián tanúságtevőként szólalt meg. A lapunknak adott interjúban részletesebben is beszélt a válások okozta sebekről és azok gyógyulásáról.

 

Mint említette, különösen fontos és örömteli az Ön számára, hogy beszélhetett ezen a rendezvényen. Miért érezte ezt lényegesnek?
– A katolikus egyházban a válás nagyon sokáig tabutéma volt, miközben a házasságok felbomlása a keresztény közösségekben is sok embert érint, olyanokat, akik segítséget, megértést és útmutatást várnak. Persze korábban is voltak papok, akik az elváltak pasztorálását fontos feladatnak érezték. Ferenc pápa a tavalyi szinóduson is részletesen foglalkozott az elváltakat érintő kérdésekkel, még több lelkivezetőt ösztönözve arra, hogy merjenek bátran az elváltak mellé állni. Ugyanakkor a házastársukat ily módon elveszítők még mindig nagyon szégyellik életállapotukat és a velük történteket. Szenvednek, és nem beszélnek a fájdalmaikról, az egyházban pedig nem mindenütt fogadják el őket.

Miért olyan nehéz irgalmasnak lennünk az elváltakhoz?
– Több oka is van ennek. Gyakran csakugyan zavar bennünket, hogy az Atya mindenkivel irgalmas. Elvárnánk, hogy minket, „jókat” jobban szeressen. Sokszor úgy érezzük, ha lemondunk arról, hogy ítélkezzünk a másik felett, akkor elveszítjük az erkölcsi fölényünket. Ezt pedig nem akarjuk.

Gyakorta úgy védjük a házasság szentségét – amelyet kell is védenünk –, hogy közben kirekesztjük az elváltakat. Nem szeretjük, ha a mi jó kis nyájunkat megfertőzi egy eltévedt bárány. A válás természetesen rossz, és arra kell törekedni, hogy a házasságokat, amelyek még megmenthetők, megmentsük. Ám ha már megtörtént a baj, akkor nem az a megoldás, hogy aki eleve kitaszítottnak érzi magát, azt még kijjebb rekesztjük.

Problémának látom azt is, hogy miközben oktatni akarjuk, végül kioktatjuk a bajban lévőt. Isten nem szab feltételeket, mi azonban a közösségünkben akkor adnánk helyet a széttört életű embertársunknak, ha előbb rendezi a dolgait. Pedig Jézus megelőző szeretete tesz képessé változtatásra. Amíg mi magunk föl nem ismertük, hogy rászorulunk Isten irgalmára, addig nem tudunk hitelesen szólni az elesetteknek a reményről.

Hogyan lehet a bizalomról és az irgalmas Istenről beszélni egy olyan embernek, akinek a válás során éppen a bizalma ingott meg: a házastársában, önmagában, az álmaiban, és valószínűleg Istenben is, vagyis mindenben?
– A bizalomvesztésnek egy elvált ember esetében sokszor valós oka van. Legtöbbször valóban el- és magára hagyták, és az egyházban is olyan megjegyzéseket hall, amelyek még inkább megnyirbálják az önbizalmát. Ugyanakkor az is igaz, hogy ebben az élethelyzetben az ember a sebzettsége miatt sokszor annak sem hisz, aki őszintén segíteni akar. Ilyen lelkiállapotba egyébként nemcsak az elváltak kerülhetnek, hanem bárki, akit nagy veszteség ér. A szenvedésben mindig fölmerül a kérdés: Hol van most Isten? Miért engedi meg ezt? Ennek hallatán sok esetben úrrá lesz rajtunk egyfajta keresztény görcs, amely arra késztet bennünket, hogy védelembe vegyük Istent. Ő azonban nem szorul rá erre. A fájdalomtól letaglózott ember szívéhez pedig éppen nem az istenérvek sorolásával kerülünk közelebb, hanem ha elfogadjuk őt az indulataival és elkeseredésével, amit a veszteség vált ki. Egyszer egy édesanyával beszélgettem, aki elmondta, hogy a nagyobbik gyermeke épphogy elmúlt egyéves, a kisebbikkel pedig várandós volt, amikor meghalt a férje. Néhány nappal a temetés után, immár özvegyen szülte meg a gyermekét. Egy ferences atya ezt mondta neki: Ha most elfordulsz Istentől, akkor én azt teljesen megértem. Az anyuka így válaszolt: Atya, hová is fordulhatnék máshová, mint Istenhez? Talán a szerzetes megértő szeretetéről tanúskodó mondata is kellett ahhoz, hogy az asszony kimondhassa ezt.

Az AVE-kurzuson milyen kérdésekkel foglalkoznak?
– Az önértékeléssel, a megbocsátással, a gyerekneveléssel, a volt házastárssal való kapcsolattartás nehézségeivel, az apás hétvégékkel kapcsolatban felszínre kerülő problémákkal. Általában mindenki azzal a meggyőződéssel jön el közénk, hogy az ő fájdalma a legnagyobb. És többnyire azzal a felismeréssel távozik, hogy ez nem igaz. Viszonylagossá válik a kín, ha körülnézünk a világban. Természetesen az elváltak nem lesznek boldogabbak attól, ha látják, hogy másnak is rossz, vagy még rosszabb, mint nekik. De megtanulhatják másképp látni a saját veszteségüket. Mi nem oldjuk meg senkinek a gondjait, de segítünk megnyílni a reménységre. Ez a kinyílás és remény sokféle módon megnyilvánulhat. Vannak, akiknek a külsején is látni az átalakulást: elkezdenek törődni magukkal, újra tudnak mosolyogni. Pedig a körülményeik nem változtak, s ami addig fájt nekik, az ugyanúgy fáj, csak éppen a lélek kezd megerősödni, és ennek látható jelei is vannak. A hétvégék során fölismerik, hogy értékesek, nem eldobhatók, nem selejtesek. Elkezdik másképp nézni a helyzetüket, célokat keresnek. Amikor szükségesnek látjuk, előfordul, hogy valakit szakemberhez irányítunk. De a legtöbb jelentkezőnek nincs szüksége pszichológusra. Arra azonban igen, hogy felszínre kerüljenek a problémái, hogy bátran szembe tudjon nézni velük. Sokszor „csak” ez hiányzik ahhoz, hogy Isten gyógyítani tudja a sebeket. A legfontosabb, hogy ebben a közegben senki sem ítélkezik. Senki nem keresi a hibást. Nem kutatjuk, hogy az elhagyott fél mit rontott el a házasságában. Ha ő maga képes ezt kimondani, meghallgatjuk, de nem azért vagyunk, hogy ezt firtassuk.

A nagy fájdalomra nem mindenki reagál egyformán. Egy új, addig ismeretlen élethelyzetben új szerepeket is fölvehetünk…
– Egy veszteséget követően mindenki fölvesz valamilyen álarcot. Van, aki elbújik a hős, erős szülő maszkja mögé. Nem sír, nem panaszkodik, nem beszél a történtekről, úgy megy tovább, mintha mi sem történt volna. Észre sem veszi, hogy nem erős, inkább csak kemény. De létezik egy másik álarc is: a mártíré. Ő viszont lépten-nyomon csak a fájdalmáról beszél. Ő az, akit nem ért meg senki, akinek az egész világ az ellensége, akinél nincs nyomorultabb a földön. Amikor az ilyen anyákról beszélek a csoportban, mindig elmondom, hogy vigyázzunk, mert a mártírokat csak az oroszlánok szerették. Ilyenkor sokan elnevetik magukat. És ez általában önkritikával fűszerezett, de felszabadító nevetés.

Általában kik jelentkeznek az AVE-hétvégékre?
– Többségében nők, de férfiak is jönnek. Az özvegyek is megtalálnak bennünket. Ők kicsit kilógnak a sorból, hiszen az ő esetükben legtöbbször a házastársi szeretet nem sérült. De a hétköznapok szintjén ugyanazzal küzdenek, mint az elváltak. Mégis, elsősorban azoknak szervezzük ezeket a hétvégéket, akiknek a házasságuk felbomlása okoz fájdalmat, és akiknek a sebe még friss. Időnként bekopognak olyanok is, akik már hat-nyolc évvel korábban maradtak magukra. Ha tudjuk, elfogadjuk a jelentkezésüket, mert gyakorta kiderül, hogy beleragadtak a keserűségbe, az önsajnálatba, a vádaskodásba. Vagyis: szükségük van a gyógyulásra.

A kurzus három egymást követő alkalmat jelent. Ha valaki úgy érzi, többször is szívesen menne, megteheti?
– A három, egymásra épülő tematikus hétvégén csak egyszer lehet részt venni. De havonta találkozhatnak egymással a nyitott alkalmakon, amin bárki részt vehet, aki elvált, egyedülálló szülő. Egy levelezőlista révén tudunk programokat szervezni, segíteni a másikon. Mi, szervezők, ha hívnak bennünket, vidékre is szívesen megyünk. De csak akkor, ha látjuk, hogy az adott településen van olyan közeg, amelynek szívügye az elváltak sorsa. Hiszen ezeket az embereket a közösségnek kell majd megtartania. Pécsre például Udvardy György püspök úr hívott meg bennünket. Szegedre vagy Kecskemétre a családpasztorációs csoport. Őszre az újraházasodottaknak is tervezünk tematikus hétvégéket, hiszen nekik is vannak kérdéseik, nehézségeik. Mind­ezt megtalálják az érintettek az avelap.hu oldalon.

Nem titok, hogy Ön is érintett, hiszen szintén elvált. Beszélne a saját tapasztalatairól?
– Nem voltam még harmincéves, amikor három gyerekkel egyedül maradtam, ráadásul külföldön. Az én történetemben az a fontos, amire a válásom ráébresztett. Vallásos családból származom. Együtt imádkoztunk, templomba jártunk. Kislányként már ministráltam. A szentélyben állva sokszor éreztem Isten jelenlétét. Szabályosnak és jónak éreztem magam, akár a tékozló fiú bátyja. Később megismertem a karizmatikus megújulást, s ettől a találkozástól még inkább azt gondoltam: jó keresztény vagyok, akinek élő a hite. Úgy éreztem, mindent elrendeztem magam körül, mindennek megvolt a maga polca: munkának, családnak, Istennek. Ezek a polcok aztán egy szempillantás alatt megsemmisültek, amikor a férjem elhagyott. Minden összeomlott, és azt éreztem, a magam erejéből csak a padlón tudok feküdni. Ekkor tapasztaltam meg, hogy mit jelent minden bizalmamat és reménységemet az Istenbe vetni. Az akkori közösségem tagjainak személyes szeretete sokat segített. Végighallgatták a történetemet akár huszadjára is, sírhattam a vállukon, jelen voltak a számomra. De nagyon kapaszkodtam Jézusba is, hiszen tudtam, hogy nélküle képtelen leszek magamra találni, nem fogom tudni felnevelni a gyerekeimet. Talpra álltam. De fontosnak érzem elmondani, hogy ha valaki kilábal egy ilyen helyzetből, ne akarja ismét a tékozló fiú bátyjának életét élni, amely szépen elrendezett, szabályokat követő, ám nélkülözi az Isten közelségéből fakadó örömöt. Mert nem arra visz az út.

Válás után is van (hit)élet